Igefalat.lutheran.hu
Kedves ‘Zúgolódók, Elveszettek, Megtaláltak’!
Rossz hírem, hogy elveszett az e heti anyagom. Jó hír, hogy megtaláltatott...
Áldott és ihletett készülést, igehirdetést-igehallgatást!
(Sajnos időnként előfordul, hogy a kiemelésszíneket elfelejtem kigyilkolni a szövegből. Ezt a vírust, aki esetleg bajlódik vele, de nem ért eléggé hozzá, leírom, miként hatástalaníthatja. A legelső lépés, hogy ki kell jelölni az egész dokumentumot, majd törölni kell a kiemelés színeket a karakterformázásból. Az eredeti változat LibreOffice-szal készül ODT formátumban, ebben a Szerkesztés menü Mindent kijelöl pontját klikkentve kell a Formátum menü Karakter pontját kiválasztva a Háttér fület megnyitni, és itt a színtábla fölötti Nincs kitöltés lehetőségre klikkentve varázsütésszerűen eltűnnek az ottfelejtett ‘olvasásgátló szemkáprázatok’. Aki M$ Worddel merészel dolgozni és a DOC változatot használja ;-), az is hasonló műveleteket kell végezzen a teljes doksi kijelölésével, majd a karakterformázásban a kiemelés semmissé-átlátszóvá tételével... Az újabb verziókban történtek változások a korábbiakhoz képest, ezért akinek ilyen van, akkor se lepődjön meg, ha a Formátum menü Karakter pontja helyett a következő helyen találja a fertőtlenítő-sterilizáló készüléket: Formátum menü Szegély és mintázat pontja, majd a Mintázat fül Kitöltés részben kell a Nincs-et választani. [Ami van, azt viszont nem lehet választani, csak a nincset! ;-)])
Vázlatkísérlet (Szentháromság ü. u. 3.; alapige: Lk 15,1-10.):
Ne zúgolódj, hanem örülj a megtaláltnak!
A zúgolódók példázata
az elveszettek példázata
A Megtaláló példázata
Ige-Archívum:[1]
A kommentárok, igehirdetés-kötetek előtt álljon itt egy(-két) régebbi igehirdetés:
Monor―Bénye―Monorierdő, 1998. június 28., Szentháromság ü. u. 3.
Kezdőének: 73
Liturgia: 7
Főének: 435
Záróének: 293
Lekció: 1Pt 5,6-11.
Isten öröme Lk 15,1-10.
Hiány
Ha hiányzik valami fontos, az nagyon rossz. Vagy önmagában képvisel olyan — nem feltétlen anyagi — értéket, hogy megcsonkítva érezzük magunkat, vagy még az is lehet, hogy hiánya mást is tönkretesz. Ha elveszítjük a kulcsot, az egész autó válik — legalábbis átmenetileg — használhatatlanná.
Így jártam a héten én is, amikor anyósom cégében egy számítógépet próbáltam felépíteni. Azzal kezdődött, hogy nem működött a lemezmeghajtó, amivel a számítógépben fontos adatokat elmenthettük volna. Első lépésként rendbe kellett tenni. Fizikailag ugyan megvolt az egység, de elromlása miatt mégis elveszett. Aztán, amikor sikerült mindent elmenteni, és végre kezdődhetett volna a tényleges munka, kiderült, hogy a CD egységgel is baj van — ki kellett cserélni, hisz meghibásodása miatt olyan, mintha elveszett volna, és meg kell találni. És csak ez után, egy napos késéssel tudtam elkezdeni a tényleges munkát!
Nagy szomorúság, ha valami hiányzik, mert elvesztettük. Gondolhatunk értékeinkre, kedves tárgyainkra. De lelki tulajdont is lehet elveszteni. Elveszíthetjük egészségünket, amit bizony sokszor csak fáradságos kereséssel találhatunk meg. Elveszíthetjük barátainkat is, ha pl. megsértődnek vagy mi sértődünk meg. Micsoda nehéz és áldozatos keresés kell sokszor ahhoz, hogy rendbe tegyük kusza emberi kapcsolatainkat! A legszomorúbb, ha Istent veszítjük el. Micsoda fáradság találhatja meg számunkra? Tudjuk jól, mennyire hiányzik, amit elvesztettünk — hát így hiányzol Te is Istennek, és ezért hajlandó a kedvedért, hogy megtaláljon, mindent felforgatni lakásában, a teremtett világban, ezért hajlandó elmenni a világ végéig is keresve-kutatva utánad, és ezért hajlandó megmozgatni mindent: azért van ebben a templomban 50/200 éve istentisztelet, hogy Te most végre megtaláltass, és helyreálljon az öröm!
Az öröm tulajdonképpen létszükséglet. Nélküle nem lehet élni. Öröm nélkül pokollá válik családunk. Öröm nélkül hivatásból robottá silányul munkánk. Öröm nélkül időpocsékolássá válik szabadidőnk. Még az orvosok is megállapították, hogy aki gyakran örül, az egészségesebb — Isten valóban tudja, mire teremtette az embert! Hiszen Őt magát is az öröm jellemzi, amely megtérő bűnös felett ujjong ― akkor hogyne lenne számunkra is létkérdés, tudunk-e igazán, Istenben örülni! Rettenetes hiány, ha éppen örömünket veszítjük el.
Honnan lehet hát örömünk? Lehet vajon parancsszóra: Örülj velem!? Az igazi öröm nem lehet mások kárára, elviseli a nyilvánosságot, sőt, még Jézus jelenlétét is. Az igazi öröm a megtalálás öröme (Isten oldaláról, ami most a fontosabb), a megtaláltság öröme (az ember oldaláról). A legnagyobb öröm, ha ráébredünk, hogy Isten nem haragszik, hanem örül a megtérő bűnösön. Így már egészen más akusztikájú: Örülj velem!
Keresés
Biztos vagyok benne, hogy a vámszedők is azért igyekeztek Jézushoz, mert hiányzott életükből az öröm, és megértették, hogy Jézusnál újra megtalálhatják. Lehet, hogy mindenük megvolt, de hogyan tudtak volna együtt örülni azokkal, akiktől jogtalanul többet hajtottak be, mint kellett volna? A rablók hogyan örülhetnének együtt azokkal, akiket kifosztottak? A gyilkosok hogyan örülhetnének együtt azok családjával, akiket megöltek? Biztos vagyok benne, hogy hiányzott nekik ez az öröm.
A bűnösök Jézust hallgatni igyekszenek Hozzá, ami jelzi, hogy nem valami minden feltétel nélküli elfogadásról van szó, mint a farizeusok gondolták és zúgolódtak félreértelmezésük miatt. Jézushoz közeledésük feltétele az, hogy hallgatni kívánják Őt. Ha nem így lett volna, jogosan zúgolódtak volna… Jézus bűnösökhöz viszonyulása nemcsak abban tér el a farizeusokétól, hogy ‘megtérési feltétel’ nélkül vállal közösséget velük. Hisz Isten nem tűrheti a bűnt! Viszont a bűnöst magát szereti — ezért Jézus meg akarja tisztítani azokat, akik nyitott szívvel hallgatják Őt. (Ld. Lévi, Zákeus, Magdalai Mária, stb.) Ám Jézus a farizeusokról sem mond le: példázattal próbálja megértetni szeretetét.
A farizeusok elő akarják írni a játékszabályokat Istennek — mi is sok formában tesszük ezt: Isten nem lehet olyan … (kegyetlen, gonosz, türelmes, …, stb.) Saját játékszabályok miatt Jézusról erkölcsi lazaságot feltételeznek — de csak mert nem figyelnek eléggé, hisz a Hegyi beszédben világossá válhatott volna számukra, hogy nem így van.
Isten előző héten tárt karokkal hívogatott és várt. Most még ennél is többet tesz: egyenesen keres! Utánad megy, mert elbújtál… Isten nem zár atom-biztos karámba, nem rejt széfbe. El lehet menni Tőle, nem ver bilincsbe. De a nyájtól eltávolodva rengeteg veszély leselkedik életedre, ezért tudja, hogy csak akkor maradhatsz életben, ha időben Rád talál. Addig nem tud örülni, míg akár csak egyetlen juha, egyetlen drachmája hiányzik. Szinte azt mondhatnánk: addig nem jön álom a szemére… Ezért fontos a megtalálás, ezért indul keresésre.
Isten a kereső és örülő!
Nagyot elmélkedhetnénk még kereséseinkről, csakhogy egy fontos félreértés tisztázni kell: nem mi keresünk elveszett tárgyakat, nem mi keressük Istent, hanem Ő keres minket — elkallódott tulajdonát! Neki ér meg minden fáradságot az egyetlen elveszett! Ami eddig elhangzott, ha magunkat is helyettesítettük be néhol (Jézus a farizeusokat helyettesíti be!), csak azért volt, hogy megpróbáljuk legalább töredékesen átélni azt az örömöt, ami Isten keblét feszíti.
Istenre gondolva utolsóként — vagy úgy se — gondolnánk Rá, mint örülőre. Nem annak örül, hogy szeretjük egymást, énekelünk Neki, imádkozunk Hozzá, engedelmeskedünk — nem annak örül leginkább, amit az ember tesz érte, hanem amit Ő tesz az emberért! Az elveszett megtalálásának örül… Neked örül, amikor végre megtalál. Tudunk-e e feletti örömében osztozni? Tudunk-e e feletti örömünkben másokat is lelkesíteni és felszólítani: Örüljetek velem?! Ránk ragad-e Isten öröme, vagy érintetlenek vagyunk szeretetétől?
Az öröm annyira valóságos, hogy Isten megint keresésbe kezd: a szomszédok összegyűjtése. Nem elméleti, hanem gyakorlati örömre tanít: Isten örömére.
Isten öröme legyen minden nap a mi örömünk! Örüljünk Vele, amikor minket megtalál! Örüljünk Vele, amikor másokat megtalál!
אמן αμην Ámen
Imádkozzunk!
Kereső Pásztorunk! Könyörgünk, siess megtalálásunkra! Akár tudatában vagyunk elveszésünknek, akár nem, mentsd meg életünket, találj ránk! Olyan szomorú az élet Nélküled. Olyan örömtelenek napjaink Tőled elszakadtan. Olyan magányosak vagyunk, ha nem vagy mellettünk — még ha emberek sokasága vesz is körül. Elveszett juhként, elveszett drachmaként valóban elveszünk, elpusztulunk. Mégis tudjuk nagyszerű, bűnösöket magához fogadó és megmentő szeretetedet, ezért kiáltunk Hozzád: Ments meg minket is, ne hagyj elkallódni! Segíts, hogy megtaláljuk helyünket az élet sokféle forgatagában, hogy ott állhassunk, ott munkálkodhassunk, ahova Te akarsz állítani: nyájadban, erszényedben, részesülve abban hatalmas örömben, amit felettünk érzel, amit elveszettből megtalálttá válásunk miatt érzel. Segíts minket is, hogy Veled tudjunk örülni!
אמן αμην Ámen
Felsőpetény―Ipolyvece, 2006. július 2., Szentháromság ü. u. 3.
Kezdőének: 66 99
Liturgia: 8 8
Főének: 364 435
Úrvacsora: 307 ―
11 ―
Záróének: ― 377
Lekciók: [Ez 18,1-4.21-24.30-32.] 1Pt 5,6-11.
Öröm a mennyben Lk 15,1-10.
Az egyről szóló példázat
Ikerpéldázat áll előttünk, ikervégszóval: a mennybeli örömökbe kapunk betekintést. Előző héten ‘majdnem üres maradt’ a lakoma, mert a meghívottak nem akartak jönni. Helyette az útszélről érkezőkkel telt meg. Most tulajdonképpen ugyanerről van szó, ahogyan a példázat történeti kerete, bevezetője elénk tárja: a farizeusok nem kérnek a megtérésből ― helyettük a vámszedők, mindenféle bűnösök térnek meg. A farizeusok leginkább azért hallgatták Jézust, hogy kísértsék, tőrbe ejtsék ― a cégéres gazemberek azonban azért, hogy hallgassák Őt.
Hogyan szoktuk a két példázatot megnevezni? Az elveszett juh, az elveszett drachma. A 100-ból egyről szól a példázat. A 10-ből egyről szól a példázat. A többséggel nincs gond, ott vannak a helyükön. De az az egy, elkóborolt, az bizony veszélyben van. De az az egy elgurult, az bizony veszendőben van. Erről az egyről szól hát Jézus példázata.
Mennyivel egyszerűbb volna költségként leírni az elveszett juhot vagy drachmát! Mi emberek, bizonyára ezt is tennénk: tudjuk, hogy a nyájhoz a veszteségek is hozzátartoznak, tudjuk, hogy a pénzkezelésnek költségei is vannak. Egy több száz vagy ezer főt foglalkoztató munkahely átszervezésénél mit számít néhány fő elbocsátása! Egy kormánymegszorításban mit számít néhány ezer közhivatalnok utcára tétele? Hát mit? Kérdezzük csak meg azt, akit épp elbocsátottak! Mit számít neki ehhez képest, mennyiben vigasztalja, hogy másik 99 megtarthatta állását? Isten nem statisztikai hivatal, aki nagy számokkal dolgozik, és a kis számok elveszhetnek ― jóllehet keskeny ösvény és szoros kapu vezet azon keveseknek, akik az életre mennek, mégis, Neki egyesével vagyunk értékesek, Neki egyénként vagy fontos önmagadban, és nem statisztikai számként. Ő azt akarja, hogy a széles útról végre visszatalálj a kis ösvényre, mert ez az, amelyik az életre vezet!
Az elveszett nem azért fontos, hogy továbbra is elveszett maradjon ― hanem azért, hogy megtalált lehessen! A juh is, a drachma is Isten tulajdona, és ezért fontos Neki. Lehet, hogy másnak, lehet, hogy más mértékkel nem nagy érték, de Neki igen drága. Emberi viszonylatainkban is ismerjük jól az eszmei értéket, amely jóval magasabb lehet.
Pl. Tápiószentmártonban ellopták a bronzszobrokat. Ócskavasként az anyagért mintegy 300 000 Ft-ot kaphatnak a tolvajok. Nekünk persze ez is hatalmas érték. Ez segít annak megértésében, hogy Jézus számára értékesek vagyunk. De még ennél is többről van szó! Mert Ő nem anyagáron számol velünk, nem ócskavasként akar értékesíteni. Neki eszmei értéket képviselünk. Ahogyan a szobrok is. Ha sok is személyes pénztárcánkhoz képest a 300 000 Ft, a falu költségvetéséhez képest megértjük, hogy ez az összeg még nem egy nagy vagyon. Annál nagyobb viszont, hogy szinte százszoros az eszmei érték! A szobrok ugyanis eszmei értéküket tekintve 25 millióra rúgnak!
Istennek tehát elképzelhetetlenül sokat jelentünk. Olyannyira, hogy ezért Jézus példázata értésünkre adja, hogy Te, egyetlen elveszett fontosabb vagy Neki, mint a többi meglevő. Gondoljunk csak arra, hogy egy juh is anyagi oldalról nem nagy vagyon ― eszmei értéken viszont olyannyira sokat ér, hogy 99 meglevőnél drágább. Még jobban kiemeli a drachma példázata ezt: egy napi bér nem egy hatalmas összeg, de mégis, a 10-hez képest nagyobb hányadot tesz ki, és elveszettségéből kifolyólag olyan sokat ér, hogy érdemes érte nagytakarítást tartani, és minden erőt a felkutatására fordítani! Vajon megér ennyit mondjuk egy asszonynak 3000 Ft ― feltéve, hogy 90 000 Ft a havi jövedelme? Ki kell mondanunk, hogy magáért a pénzért bizony nem! Az eszmei érték miatt azonban Jézus eljött közénk, emberré lett ― azért az egyetlen célért, hogy felkutasson mindent, de mindent Érted! Meg akar találni, mert igen fontos vagy Számára!
Fel kell kutatni az elveszettet, mert különben hiány keletkezik. Olyan feltűnő, szemet bántó hiány, mint Tápiószentmártonban a szobortalapzatok ― csupán a lényeg, a műalkotás hiányzik róluk! A drachma esetén igen világos, hogy Jézus nem a mi elveszett állapotunkat, elkóborlásunkat, esetleges visszatalálásunkat szemlélteti.
(Ezt a példázat-trilógia harmadik tagjában ugyan kicsit bővebben látjuk kifejtve, de a lényeg ott sem a tékozló fiú tettein van, hanem az apjáén.)
A drachma egyáltalán nem tud visszatalálni, sőt, nem is személyesíthető meg ― csupán egy „kallódó tárgy” (Zsolt 31,12.)!
A juh kicsit másnak tűnik elsőre, hiszen el is tud kódorogni saját akaratából, és valami esélye lehet visszatalálni is, vagy legalább bégetésével hívhatja a pásztort. Ez a kép azonban leginkább magyar tájaink miatt él bennünk: egy alföldi rónán legelésző nyáj és pásztora esetén valóban kilométerekre kell elbandukolnia a juhnak, hogy elvesszen. Amikor azonban Izráelben jártam, egészen más vidék volt a jellemző a hegyek között Júda pusztájában, ahol annak idején Dávid király is bujdosott, ill. korábban pásztorkodott.
Jézus példázatában nem az Alföldön hagyja ott a nyájat a pásztor, hanem a palesztinai pusztában, azaz egy ilyen hegy-völgyes kősivatagban. Elég egy rossz lépés, és a juhocska a mélybe zuhan. Elég néhány méterrel arrébb menni egy mélyedésbe, és máris szem elől téveszti a nyájat. (Ld. még: id. Magassy Sándor: Perikópák.) Aztán már nehéz lesz visszatalálni, mert a dombok minduntalan eltakarják a pásztort, nem tud a nyomába eredni. Így érthetjük meg, hogy az állat nagy bajba került, és megsérülhetett. Hiszen különben elég lenne a pásztor után erednie ― ehelyett azonban ő vállára veszi és úgy viszi vissza. „Ugyanez a helyzet az elgurult drachmával is. A házban van, mégis eltűnt és meg kell keresni. Fel kell forgatni mindent, hogy előkerüljön.” (id. Magassy Sándor: Perikópák)
A kilencvenkilencnek szóló példázat
Látjuk, hogy igen biztató ez a példázat az elveszettek számára. Igen mély együttérzés csendül fel a két elveszett iránt. Rólunk, elveszettekről szól. De kérdezzük meg azt is, kinek szól a két példázat? Talán úgy is mondhatnánk (bár itt van némi csavar), hogy a 99-nek... A bevezető elárulja ugyanis azt is, hogy a farizeusoknak mondja Jézus, és, mivel ők meg voltak győződve arról, hogy igazak, a 99 juh ill. a 9 drachma abban az értelemben őket példázza, hogy ennek ellenpólusaként kerül elő az eltévelyedett, elkallódott, amely állapota miatt fontosabbá válik az összes többinél. Valójában nem ikerpéldázatról van szó, hanem hármas példázatról. 99:1 majd 9:1, végül 1:1 az arány, hiszen a tékozló-elveszett fiú példázatában még egyértelműbb, hogy a figyelem az el nem veszett felé fordul, mint címzett felé.
Úgy is mondhatnánk, hogy egyre nagyobb az elveszettek aránya. A három példázat végére oda jutunk, hogy már statisztikai értelemben sem a számok számítanak, hanem egyszerűen csak két kategória, amelybe tartozhatunk. A végén pedig kiderül, hogy valójában csak egyetlen kategória van, hiszen a farizeusok is csak képzelik, hogy nincs szükségük megtérésre. A vámszedőknek és paráznáknak ‘erkölcsi bűneikből’, lopásból, rablásból, házasságtörésből, nyerészkedésből, és hasonlókból kell megtérniük. A farizeusoknak ‘teológiai bűneikből’ kell megtérniük: hamis önigazságból, mások gőgös lenézéséből, érdemteológiájukból.
Ma sem más a helyzet az egyházban, mint akkor volt Izráelben! Vannak, akik azért nem jönnek templomba, mert X. is jár, és hát az micsoda ember! Van, aki azért marad távol ifjúsági alkalomtól, mert Y. ott van, és hát vele képtelenség kijönni! Van, aki inkább nem vesz úrvacsorát, mert Z-vel együtt kellene az oltárhoz térdelnie, és hát ilyen alakkal ő nem vállalhat közösséget! Mennyiszer és mennyiszer leleplezi Jézus a magunk farizeusságát! De vajon észrevesszük-e és megértjük-e, mit akar kimunkálni szívünkben? Mikor vesszük észre, hogy nem a 99 igaz között van a helyünk, hanem mi vagyunk az egy bűnös!? Ha végre tudatosulna bennünk elveszett voltunk, akkor képtelenek lennénk lenézni másokat, képtelenek lennénk arra, hogy bárkit is bűnösebbnek gondoljunk magunknál!
Jézus azért szólítja meg a farizeusokat és minket is példázattal, hogy végre észhez térjünk. A pásztor vagy az asszony eljárását nyilván ők is helyénvalónak tartják, maguk is így tennének hasonló helyzetben. „Most ebből kell következtetniük Isten cselekvésére: így viszont igazolódik Jézus magatartásának helyessége, mert ez következetesen folyik Isten gondolkozásmódjából.” (Jubileumi kommentár)
Az örvendezőről szóló példázat
Bár nagyon természetesen hat, hogy az elveszettekről szólónak lássuk a két ill. három példázatot, valójában mégsem ez áll a középpontban, hanem az az örvendezés, amely a mennyben létrejön egyetlen egy megtérő miatt is. Először még úgy tűnik, hogy elsöprő 99-szeres többségben vannak az el nem veszett juhok, aztán rá kell jönni, hogy csak 9-szeres többséget alkotnak az el nem veszett drachmák. Egyre kevesebben találhatják magukat ‘az igaz farizeusok’ között! Az el nem veszett fiúnál már végképp elvész a többségi lét mindjárt a létszámból kifolyólag. A példázat végére pedig elvész még ez az egyetlen is, mert kiderül, hogy a házban maradt fiú is elveszett valójában, és éppúgy megtérésre van szüksége. Végül tehát az derül ki, hogy mindannyiunknak szól a példázat. Ezért nem is rólunk szól, hanem Istenről, aki hatalmas erőfeszítéssel keresi az elveszetteket, és hatalmas örömmel fogadja őket, amikor megtalálja!
Minket is erre az örvendezésre tanít és hív. „A mások bűneit megbocsátani gyönyörűség, mert alkalmat ad megtapasztalni, hogy milyen örömet szerez Istennek a mi vétkünk megbocsátása.” (ismeretlen)
Figyeljük meg, hogy Jézus az elveszést épp csak megemlíti. Aztán már jobban kifejti a keresést, de valójában a leginkább az örvendezést részletezi! Amilyen kitartással vágott neki a pusztának a pásztor, amilyen buzgalommal takarított az asszony, legalább olyan lendülettel indulnak a barátok, szomszédok felkeresésére is, hogy hívják őket együtt örülni. Akinek szívét igazán eltölti az öröm, az képtelen magába fojtani. Azt feszíti a belső kényszer, az ‘örömnyomás’, hogy másoknak is átadja lelkesedését, másokra is kiáradjon az öröm.
„Őskeresztyén ábrázolás: a pásztor négy lábánál fogva nyakában hozza elveszett juhát. Szinte túlzásnak tűnik, hogy még barátait is részelteti örömében ― egy hitvány birkáért! De az Isten angyalai is így örülnek egyetlen bűnös megtérésén!” (Szabó Andor: Lábam előtt mécses a Te igéd)
A bűnösök megtérése. Az én megtérésem. A Te megtérésed. Ezért jött Jézus, ezért áldozta oda Magát. Ezért adja odaáldozott testét és vérét is az egyház úrvacsorai szertartásában. Azt akarja, hogy megtérj, és megtérésed miatt nagyobb öröm legyen a mennyben, mint bármekkora megtérésre igényt nem tartó ‘igaz’ miatt! Jöjj hát örülni megtérőként, és együtt-örvendezőként! Jöjj hát, örülj Te is a mennyel együtt!
אמן αμην Ámen
Imádkozzunk!
Jézusunk! Köszönjük, hogy Te utánunk indultál a pusztába, hogy minket, elveszett juhaidat megkeress valamelyik völgyben-szakadékban. Köszönjük, hogy Te mindent hajlandó vagy kiseperni házadban annak érdekében, hogy minket, elgurult drachmákat fellelj valamelyik eldugott sarokban. Add, hogy a Te nagy örömöd a mienk is lehessen, és együtt tudjunk örülni Veled, amikor valamelyik sorstársunk megtér Tehozzád. Add hát a Te felhőtlen örömödet, hogy ne méricskéljünk másokat, ne mérlegre állítsuk bűneiket, hanem megtérésükért, megújulásukért tudjunk imádkozni, és amikor e változást látjuk életükön, Neked tudjunk hálát adni!
אמן αμην Ámen
Felsőpetény, 2006. július 2., Szentháromság ü. u. 3. este
Kezdőének: 392
Főének: 465
Záróének: 365
Lekció: Zsolt 25,12-22.
Elveszettek példázata Lk 15,1-10.
Igyekvő bűnös
Nem volt kivételes eset, ami Jézussal történt. Igen gyakran olvassuk róla, hogy emberekhez elment vendégségbe. Tehát leült velük egy asztalhoz. Nem volt finnyás, hogy ennek az embernek a házába be nem teszem a lábam! E mellé az alak mellé ugyan le nem ülök! még hogy egy levegőt szívjak egy hétpróbás gazemberrel?!
Még ennél is többről van szó! Egy zsidó számára asztalhoz ülni valakivel nemcsak társadalmi jelenség volt. Nemcsak azt jelentette, hogy megtisztelem a másikat azzal, hogy meghívtam ill. hogy elfogadtam a meghívást. A társadalmi vonatkozás mellett az asztalközösség hangsúlyosabb vonása a vallási jelleg: akivel egy zsidó egy asztalhoz ül, azzal közösséget vállal Isten előtt is. Amikor tehát egy vámszedő mellé telepedett Urunk, akkor az hallatlan volt: nem vetette meg őt bűnei miatt, hanem azonosult vele!
Nincs itt valami hallatlan ellentét? Egy drogos miért jönne el a templomba? Miért jönnek az ilyen valóban vétkes és a zsidó társadalom által joggal megvetett emberek Jézushoz, akihez nem fér bűn? Nyilván azért, mert megérezték benne azt a rendkívüli erőt, amely Isten jelenlétét közvetíti, és szeretnének valami módon részesülni ebből a kisugárzásból. Ritka jelenség, hogy az alkohol vagy a kábítószer rabja az egyház területére tévedjen, de azért előfordul. Mit keres itt? hát nyilván nem egy újabb adagért jön, hiszen tudja, hogy itt mire számíthat. (Természetesen nem a kéregetőkre kell gondolni, hiszen azok más értelemben keresik fel az egyházat...) A vámszedők és paráznák is tudták, hogy Jézus nem huny szemet a bűneik felett.
Mégis odamentek Hozzá. Miért? Érthetetlen. Nem tudom, hogy magunktól ki tudnánk-e találni, mit kerestek Jézus közelében. Az evangélista mindenesetre segít töprengésünkben, és leírja, hogy azért közeledtek Jézushoz, hogy hallgassák Őt! Hihetetlen! Ott vannak a vallási vezetők, ők nem akarják hallani a Messiás igehirdetését ― de ezek az alja népek odajönnek és Igét hallgatnak! Azok, akik a legnagyobb tiszteletben álltak az emberek előtt, fütyülnek arra, mi Isten szava hozzájuk. Nem újdonság persze ez, mert szinte az összes próféta igehirdetésének azonos volt a sorsa. Hallatlan újdonság viszont, hogy azok, akiket nemcsak a Mindenható vallási közösségéből, de tulajdonképpen magából a zsidó társadalomból is kiközösítettek, befogadták az Igét!
Úgy is mondhatnánk, hogy megtérni mentek Jézushoz! Lehet, hogy amikor közeledtek Hozzá, akkor még nem tértek meg, de valamit már megéreztek. Nem tudjuk, hogy a Mátéhoz vagy Zákeushoz hasonló, vagy éppen Mária Magdolna és más paráznák, vagy bárki más bűnös ember tudta-e pontosan, mit talál majd Jézusnál, de azt bizonyára érezték, hogy valami nagyszerű történhet meg velük.
Talán már már a vámszedők is szívesen letették volna szennyes zakójukat, csak rabságban tartotta őket a mammon. Talán már a szajhák is szívesen levedlették volna férfiakkal beszennyezett bőrüket, csak az érzéki vágyak rabságban tartották őket. Talán már a rablók is szívesen ledobták volna vállukról a szajréval teli batyujukat ― csak éppen erőszakos lelkük rabságban tartotta őket.
Hiszen mi is hányszor, de hányszor érezzük: jó volna végre már levetkőzni valamiképp a bűnt, mert megkötöz, béklyóban tart, és ideje volna szabadulni. És nem sikerült! Megpróbáltam, de aztán ismét visszaestem. Egyszerűen mágnesként vonz a régi élet! Képtelenség szabadulnunk tőle...
Azonban Jézusban valami felcsillant. Eleinte csak távolról hallották tetteit és beszédeit, de már akkor rendkívülinek tűnt a szóbeszéd, ami Róla keringett. Elkezdtek érdeklődni. Egyre többet és többet kérdeztek másoktól. Aztán eljött a pillanat, amikor már nem elégedhettek meg a hírekkel ― saját fülükkel akarták hallani. Azért közeledtek hát Jézushoz, hogy végre lehulljanak a mammon, a kéjvágy, az erőszak, a szenny sokféle bilincsei.
Jézus pedig épp ezért jött. Épp ezért fogadta el társaságukat és ült le egy asztalhoz velük ― nem félt attól, hogy beszennyezi magát bűneikkel. Mert igaz, hogy emberek közt igen tapadós a bűn mocska, de amikor a Szenttel kerül egy asztalhoz, akkor Isten szentsége elnyeli a bűn minden szennyesét. Igen jó tehát, hogy ezek az emberek közeledtek Jézushoz azzal a céllal, hogy hallják Őt.
Mert a hallott Ige az az erő, amely valóban szabadításukra siethet. Jézus, azaz Jósua-Józsué neve annyi, mint Szabadító. Meg is szabadultak. Mert a hallás révén, Jézus ajkára szegezett füleik révén eljutottak arra a hitre, ami a maguk igazságában megrekedteknek nem kellett. Az igehallgatásból önmagában még nem származik tanítványság; attól, hogy itt ülünk a templomban még délután is, önmagában még nem leszünk Krisztus-követőkké ― az ige hallgatás az egyetlen út, hogy ez egyáltalán létrejöhessen. Az ige hallgatása ugyanis a magvetés ― ami nélkül nincs aratás. Sok akadályt persze még le kell küzdeni: időjárás, kártevők. De aki még csak hallgatni sem hajlandó Jézus szavára, ott reménytelen a helyzet.
A megtérés első lépései közé tartozik az evangélium hallása, amely aztán megteremheti gyümölcsét, a hitet. A vámszedők aztán sokan el is jutottak arra a hitre, amely Isten bűnbocsánatát közvetíti. Máshogyan nem lehet bűntől szabadulni, csakis az evangélium hirdetésének befogadása révén, csak a Jézusban való hit által! Elfogadták és elismerték, hogy ők bűnözők, és ezért örök halált érdemelnek. Viszont hallgatták a bűnbocsánat evangéliumát, és így megtapasztalhatták Jézus bűntörlő hatalmát. Jézus megtalálta az elveszetteket!
Zúgolódó teológus
Aminek a vámszedők örülnek, azon a farizeusok és írástudók zúgolódnak. Jézus magához fogadja a bűnösöket? Akkor Ő a törvény megszegője, és Ő maga is részessé válik vétkeikben! El nem tudják képzelni ezek a vallási mesterek, hogy Isten ne az ő elképzeléseik szerint térítse meg a bűnösöket!
Ők csak akkor ülnek le egy ilyennel, ha előtte már kimutatta bűnbánatát, és tetteivel bizonyította megtérését. Akkor már ők is hajlandók voltak erre, de addig nem, hiszen a szenny rájuk is átragad, ha érintkeznek egy tisztátalan emberrel.
Csak éppen azt felejtették el, hogy Jézus nem lopni és bujálkodni csöppent közéjük, hanem Igét hirdetni, Isten Országának evangéliumát tanítani. Nem vette át bűnüket ― ellenkezőleg! Nem kezeli hát őket felelőtlenül, ahogyan vádjuk dörög, csak éppen másképp munkálja a bűnösök megtalálását, mint az írástudók. Ők is törekedtek arra, hogy megtérítsék az embereket ― akár a tévelygő zsidókat, akár a pogányokat. De azt várták, hogy előbb térjenek meg, akkor majd leülnek velük egy asztalhoz, akkor majd örülnek velük ― de addig szó sem lehet róla, addig nem érintenek tisztátalant, addig nem vállalnak közösséget a bűnössel!
Ennek az ellentétnek Jézus és a farizeusok között igen egyszerű oka van. Az írástudók törvénykegyessége ugyanis valóban nem egyeztethető össze az evangéliumi szeretettel. Ők a követelményeket látják maguk előtt, Jézus viszont az, hogy mire van szüksége a bűnösnek, és igére vágyó közeledésükkel közösséget vállalva munkálja örökéletüket. Ő örül a közeledésnek ― a farizeusok képtelenek voltak Isten eme örömében részt venni. Mi több, fölháborodnak és haragosan zúgolódnak Jézus ellen, Aki lábbal tiporja a törvényt. Inkább szemet hunynak Jézus erkölcsi tanításai felett, csak tovább vádaskodhassank.
Hiszen amit Jézus tanított, azt semmiképp nem lehetett a törvény ellenében való tanításnak nevezni, hiszen amit a Hegyi Beszédben Jézus elmond, az valójában sokkal szigorúbb, mint amilyen rendet a törvényeskedők igyekeztek megvalósítani. Az ő rendjük az, hogy a vallásos előírások révén lehet Istenhez közelebb kerülni. Jézus azonban világossá tette, hogy Isten törvénye annyira komoly feltételeket támaszt velünk szemben, hogy képtelenek vagyunk megtartani. Pl. azt mondta, hogy aki haragszik, máris gyilkos ― és így az üdvösségből kizárt (1Jn 3,15.). Ellenben a kegyelem segíthet a bűnösön. Ha a pásztor rátalál a juhra, ha a nagytakarítást végző asszony előkotorja drachmáját, akkor menekülhet meg ― és nem önerejéből.
Bizony, a farizeusi torz istenkép egészen odáig vezet, hogy szembekerülnek Isten Fiával. Figyelmeztessen minket is az ő példájuk: igyekezzünk arra, hogy ne torz képünk legyen Atyánkról, Jézusról. Természetesen ez csak akkor lehetséges, ha az Ő szava alapján tájékozódunk, ha nem restülünk meg Tőle tanulni minduntalan az isteni tudományt ― azaz Igéjéből merítünk napról napra.
Szeretnéd, hogy öröm legyen a mennyben? Akkor ne a farizeusok klubjába menj, hanem a bűnösökébe. Persze ne azért, hogy tovább folytasd Isten akarata elleni lázadásodat, hanem azért, hogy Jézust hallgasd!
אמן αμην Ámen
Imádkozzunk!
Kereső Pásztorunk! Könyörgünk, siess megtalálásunkra! Akár tudatában vagyunk elveszésünknek, akár nem, mentsd meg életünket, találj ránk! Olyan szomorú az élet Nélküled. Olyan örömtelenek napjaink Tőled elszakadtan. Olyan magányosak vagyunk, ha nem vagy mellettünk ― még ha emberek sokasága vesz is körül. Elveszett juhként, elveszett drachmaként valóban elveszünk, elpusztulunk. Mégis tudjuk nagyszerű, bűnösöket magához fogadó és megmentő szeretetedet, ezért kiáltunk Hozzád: Ments meg minket is, ne hagyj elkallódni! Segíts, hogy megtaláljuk helyünket az élet sokféle forgatagában, hogy ott állhassunk, ott munkálkodhassunk, ahova Te akarsz állítani: nyájadban, erszényedben, részesülve abban hatalmas örömben, amit felettünk érzel, amit elveszettből megtalálttá válásunk miatt érzel. Segíts minket is, hogy Veled tudjunk örülni! (Monor―Bénye―Monorierdő, 1998. június 28.)
אמן αμην Ámen
Kommentárok:[2]
[Senki ne csodálkozzon, ha idő szűke miatt nem sikerül minden anyagot feldolgoznom. A fellelhető magokat elvetem {a könyveket beszkennelem}, rábocsátom a korai és kései eső {szöveg-felismertetés és korrektúrázása} áldását is, de előfordulhat, hogy a kapálásra, gyomlálásra, permetezésre {átnézésre, javításra, szín-kiemelésre} már nem marad idő. Ez esetben az ilyen rész konkollyal együtt nő {‘fésületlenül’ olvasható}. A jobb minőségű és héber/görög karaktereket nem tartalmazó szövegek még így is jól olvashatók, így aki akar, csemegézhet belőle is, csak el ne rontsa a gyomrát az éretlen fügével! ;-) ― Annak érdekében, hogy könnyen felismerhetők legyenek a gyomos területek, az ilyen részek bekezdéseinek sárga háttérszínt adok. (Azért, mert nem biztos, hogy lineárisan dolgozom fel az anyagokat, és ha valakinek úgy tetszik, így könnyen kiválaszthatja csak a megművelt területeket is…)]
(Káldi Biblia jegyzetei. BibliaTéka CD-ROM. Arcanum Digitéka Kft.):
Lk 15,1
Lásd Máté 9,10.11. A görög szerint: mind a vámosok és bűnösök.
Lk 15,3
Jézus itt három hasonlatban tanítja, hogy neki föladata a bűnösöket elfogadni. Az elveszett bűnösök élet és értelem nélküli garas képe alatt vannak elétüntetve, továbbá oktalan állat, a juh képe alatt, végre észszel megáldott ember képe alatt, kinek elméjét azonban a szenvedély és érzékiség elhomályosították. Ez által a bűnösök fokozat szerint vannak jelölve, a mennyiben nagyobb vagy kisebb fogékonysággal bírnak a megtérésre. Krisztus mindeniket fölfogja, még a legelholtabbat is.
Lk 15,4
t. i. a legelőn, mely pusztának is neveztetett.
Lk 15,7
szintoly nagy, sőt annál nagyobb az öröm, mivel véletlenűl meglepő. Krisztus itt emberileg szól. Sz. Gergely is megjegyzi, hogy Isten és a szent angyalok inkább örűlnek egy megtért bűnösön, mint egy keresztségi ártatlanságban megmaradt igazon, mivel a megtért bűnösöket buzgóbban szokták szolgálni, és forróbban szeretni.
Lk 15,8
drachmája. A drachma görög pénz, annyi, mint egy denár. Lásd Márk 6,37.
Lk 15,10
Ne csodáljátok tehát, ha én a bűnösöket magam körűl megtűröm, és megtéritésökben fáradozok.
(Jubileumi kommentár. BibliaTéka CD-ROM. Arcanum Digitéka Kft.):
Luk. 15,1–10. Az elveszett juh és az elgurult drahma példázata (1–7. v.: vö. Mt 18:11–14).
A 15:1–2 tartalma az a sötét háttér, amelyből az Isten megkereső és megtartó irgalmáról szóló, az egész részt betöltő három példázat előragyog. Az első kettő előkészítés a harmadik, nagyszabású példázatra: az író az anyagot már önálló forrásában ebben az összefüggésben találhatta. Közelebbi helyzetrajz nélkül, közvetlenül tudjuk meg, hogy a farizeusok és írástudók Jézusnak a kegyesek társadalmából kivetettekkel való közösségvállalása miatt háborognak. Emberi korrektség vagy morális szempontok alapján igazuk lehetne, de Jézus nem ezekből meríti cselekvése indítékait; hanem Isten országának alapvonásából, az irgalmasság indulatából. Mindenesetre türelmesen és sokrétűen válaszol az ellenvetésekre, de nem önvédelemből, hanem azért, hogy ellenfelei helyes képet alkothassanak Istenről és Isten természetéről. Az első példázatbeli eljárást a farizeusok és írástudók is helyesnek és jogosnak tartják: hasonló helyzetben ugyanígy gondolkoznának és tennének. Most ebből kell következtetniük Isten cselekvésére: így viszont igazolódik Jézus magatartásának helyessége, mert ez következetesen folyik Isten gondolkozásmódjából. A második példázat kiegészíti az elsőt: amott a pásztornak bajba jutott juha iránti szánakozása áll a középpontban, itt arra az értékre esik a hangsúly, amellyel a magában véve nem jelentős pénzértékű pénzdarab bír az asszony szemében. Egész pénzének tizedrészét vesztette el, de enélkül hiányosnak érzi a megmaradt összeget, ezért ujjongó örömmel ünnepli a drahma megtalálását. Jézus is irgalmassága jegyében vállal közösséget azokkal, akiket Izráel a veszteséglistán könyvel el: mindegyiküknek sajátos értéke van a szemében, nélkülük hiányosnak érzi a meglevők, az igazak táborát. Olyan Istenünk és Krisztusunk van, akinek mindennél nagyobb öröm az elveszettek megtalálása.
(Szegedi Bibliakommentár ― Újszövetség. Korda-Bencés [A Collegeville-i biblia kommentár eredeti szövege magyar fordításban. Sorozatszerkesztő: Benyik György; Web-változatot készítette: Küsmődi Attila.] ):
15,1–10 Elveszett és megtalált.
Ezt a fejezetet az elveszett megtalálása feletti öröm témája köti össze. Mind a három példabeszéd a bűnbánó vétkes megtérésére irányul; a tékozló fiú története Isten szeretetének gondolatát fejti ki, és ehhez hozzáteszi az idősebb testvér gyűlölködését. Jézust “vámosok és bűnösök” veszik körül, és ez méltatlankodást okoz a farizeusok és az írástudók között (7,39).
Jézus közvetlenül hallgatóihoz szól, “Ha valakinek közületek...?” Nem valószínű, hogy hallgatóságából mindenki az egy elveszett bárány után indulna, de ennek a túlzón különös gondoskodásnak a varázsa a hallgatókat egyetértésre készteti. Egy pillanat alatt Isten világába kerülünk, és úgy látunk és cselekszünk, ahogyan ő tenné. A pásztor öröme olyan, mint Isten öröme; az egyes juh iránti odaadása, amint visszaviszi azt a nyájhoz, Isten szeretetét tükrözi. Francis Thompson Hand of Heaven című műve talán ennek a példabeszédnek a fejtegetése. A mennyben a bűnösök szívének megváltozása (metanoia ld. 3,3; 5,32) okozza az örömet. “Akinek nincs szüksége megtérésre” – ez a kijelentés ironikus és tragikus egyben (5,32; 7,47).
A második példabeszédben egy másik hasonlat fejezi ki ugyanezt. Az asszony elveszített egyet a tíz drahmájából (görög ezüstpénz). Egész házát felforgatja, hogy megtalálja a tízből hiányzó egyet. Talán hozományához tartozott, és így a hozzá fűződő érzelmek miatt volt értékes. Öröme hasonló ahhoz az örömhöz, amelyet a mennyben egy megtért bűnös okoz. Meg kell osztani. Túl nagy egy ember számára. Az asszony és a juhász a hálaadó vacsorára meghívják barátaikat és szomszédaikat. Mi a helyzet a másik kilenc ezüstpénzzel és a kilencvenkilenc juhval – azok nem is fontosak? Bizonyára igen, de Isten országában az öröm túllépi az értelmes és helyes kockázat mindennapi kategóriáit. Amiről már lemondtak, mert elveszett, most megtalálták. Olyan ez, mint egy új élet, egy feltámadás, és meg kell ünnepelni.
(id. Magassy Sándor: Perikópák. Magánkiadás):
{Közzétéve id. Magassy Sándorné hozzájárulásával.
A szerzői jog tulajdonosainak közleménye:
„A közölt anyag szerzői joga id. Magassy Sándor örököseinek tulajdona.
A szöveg szabadon felhasználható igehirdetési előkészületekhez.
Publikációkban csak a forrás megjelölésével idézhető.
Tilos az anyag másolása, sokszorosítása, továbbadása.”}
SZENTHÁROMSÁG UTÁNI 3. VASÁRNAP
ISTEN SZÓL HOZZÁNK
ISTEN BŰNÖSÖKET SZÓLÍT MEG!
Lk 15,1-10
A megtalálás öröme
Valamennyi középkori igerend a megadott formában hozza ezt a perikópát, melyet változtatás nélkül átvesz az anglikán egyház és a lutheri reformáció. A római katolikus igerend itt és más esetekben is — meghagyva a perikópákat — egyszerűen „átrendezi” a vasárnapokat. Esetünkben Péter csodálatos halfogása szerepel (Lk 5,1-11), ami általában a Szentháromság utáni 3. vasárnap evangéliuma, mivel ezt az evangéliumot az előző vasárnapra iktatta be. (Vö. vitéz Bogár J.: Az egyházi évkör kialakulása, 108-123.). Ennek okát nem kutatom, csak regisztrálom az eltéréseket. A textusokkal kapcsolatban az a fontos számomra, hogy megállapítsam: az Óegyházi perikóparend milyen mértékben veszi át a középkori hagyományt, és hol tér el tőle. S ha már itt tartunk, hozzáteszem: legrégebbi perikóparendünk sokkal inkább belesimul a hagyományba, mint például az az igerend, mely máig érvényes a katolikus egyházban.
+
(1) A textus nemcsak „az elveszett juh” példázatát tartalmazza, hanem három olyan mozzanatot tár fel, melynek mindegyik részlete azonos súllyal esik latba. Az első egy rövid helyzetrajz, melyből kiderül, hogy Jézus kiváltja a farizeusok zúgolódását azzal, hogy „bűnösöket fogad magához és velük együtt eszik” (15,2). A kerettörténet azzal válik egésszé, hogy Jézus reflexiójának konklúzióját közli az evangélista (15,7-10): ami történik, a fölött nem zúgolódni, hanem inkább örvendezni kellene. A textus második eleme a Jézus válaszát igazoló egyik példázat (15,3-6), mely az elveszett juh megtalálása miatti örömöt és az örvendezésbe mások bevonását, illetve harmadik eleme a második példázat (15,8-9), mely az elgurult drachma alapos keresése és megtalálása utáni örömöt és az örömbe mások bevonását hangsúlyozza. Különösen fontos a történeti keret, mert csak így érzékelhető, hogy a két példázat tulajdonképpen Jézus válaszának döntően fontos tartalmát hordozza.
(2) Textusunk ELSŐ fontos eleme a kerettörténet. PK megjegyzi, hogy Lukács, vagy az evangélista által használt forrás állíthatta egymás mellé a három példázatot (a „tékozló fiú és testvére” a harmadik!), mint ahogy az is lehetséges, hogy a kerettörténetet az evangélista komponálta. Ámde ebben semmi különös nincs: köztudomású ugyanis, hogy a farizeusok és írástudók gyakran vádolták Jézust az olyanok magához engedésével, akiktől az igazaknak, kegyeseknek el kellett különülniük (vö. 5,29-32; 7,34.36-50). Ez a helyzet nem az egyes személyek kirekesztő gőgjének következtében állott elő, hanem a szigorú törvénykegyesség hozta magával. „A farizeusok és írástudók is törekedtek az emberek megtérítésére (vö. Mt 23,15!), de elképzelhetetlen volt számukra, hogy egy asztalhoz üljenek le a bűnösökkel. Nem vállaltak velük semmiféle közösséget, amíg meg nem tértek és ennek kézzelfogható jelét nem adták külső magatartással, böjtöléssel és vezekléssel. Homlokegyenest ellentétes volt Jézusnak az a magatartása, hogy minden előzetes kikötés nélkül elment hozzájuk, együtt evett és ivott velük. Szembekerült tehát egymással a farizeusok törvényen alapuló kegyessége amely az emberi közeledés feltételeként könyörtelenül behajtja a törvény követelését, és Jézus szeretete, mely nem azt nézi, mit követeljen az embertől, hanem mire van szüksége, hogy talpra álljon” (Prőhle K.: Lukács evangéliuma, 244.). Mindebből világosan következik, hogy helytelen minden olyan exegézis, mely a farizeusokat és írástudókat a maguk személyében marasztalja el, miközben Jézust példaként állítja az olvasó elé. A kerettörténet ugyanis azt mondja el, hogy a farizeusok által képviselt törvénykegyesség ütközik az evangéliumi kegyességgel, melyet Jézus képvisel. A farizeusok és írástudók felháborodása (15,1-2) tulajdonképpen érthető. A kétféle kegyesség között áthidalhatatlan szakadék tátong.
(3) Jézus szolgálatának lényege az elveszett megkeresése. Textusunk mindkét példázata azonos módon állítja a „keresést” a középpontba. Ezt azért kell kiemelnünk, mint igénk MÁSODIK fontos tanítását, mivel a hangsúly a mi textusértésünkben áthelyeződik az „elveszés” mozzanatára. Különösen a „legelésző nyáj” képe jelentkezik félrevezető tényezőként. Nálunk az alföldi róna hatalmas távlatai bontakoznak ki, ahol az „elveszés” kilométerekre távolodást jelent a nyájtól. A palesztinai viszonyok teljesen mások. Ezt akkor éltem át, amikor Jerikóból Jeruzsálem felé vitt az autóbusz és a hallatlanul egyenetlen, sziklákkal, kisebb-nagyobb szakadékos gödrökkel teli pusztaságon vitt át az út. Több birkanyájat láttunk rajta legelni. A birkáknak akár egy rossz lépése eredményezhette a beleesést ezekbe a mélyedésekbe. Az egyes birkának egyáltalán nem kellett „elkódorognia” a nyájtól ahhoz, hogy bajba kerüljön. Elég volt egy apró figyelmetlenség, máris olyan bajba került, ahonnan nem tudott szabadulni. A „vállára veszi és örül” kitétel is inkább erre a helyzetre utal. A pásztor azért örül, mert megtalálta az elveszettet és azért veszi a vállára, mert megsérült. Különben tettének nincsen értelme: az elveszett ám megkerült birka boldogan baktathatna pásztora, gazdája után. Az „otthagyja a 99-et” kitétel is elveszíti így idegborzoló hatását: a pásztor nem hagyja sorsára a nyájat addig, amíg — órák távollétét igényelve — felkutatja az elveszettet, hanem csupán koncentráltan arra az egyre figyel, amely bajba kerül valahol a legelésző nyáj körzetében. Ugyanez a helyzet az elgurult drachmával is. A házban van, mégis eltűnt és meg kell keresni. Fel kell forgatni mindent, hogy előkerüljön. Még a szomszédba sem kell átmenni. Fontos tehát, hogy az „elveszés-keresés-megtalálás-örvendezés” szükségképpen együtt járó mozzanatai közül oda tegyük a hangsúlyt, ahová Jézus: ez pedig az „öröm”. Méghozzá az az öröm, amely nem marad meg magában, hanem társakat keres és talál. Ezért fogalmaz így mindkét példázatában: „Örüljetek velem!” (15,6.9). Feltűnő, hogy az örvendező társak összegyűjtése is időigényes és fáradságos feladat, valamint hogy ezt a mozzanatot — beleértve az együtt örülésre való felszólítást — Jézus olyan hosszan ismerteti, mint az elveszés és megtalálás eseménysorát. A példázatok tanulsága így válik világossá: Nem fintorgás, botránkozás és felháborodás, hanem örvendezés jellemzi Isten országában az „elveszettség” problémájának jézusi kezelését.
(4) A példázatpár második fele — az „elgurult drachma” (15,7-8) — textusunk elhagyhatatlan része. Különösen az itt nem szereplő harmadik példázat: a „tékozló fiú és testvére” (15,11-32) befolyásolja az igeértést és tereli a gondolatokat az „elveszett” magatartása bírálhatóságának irányába. Más szóval: az „elveszett juh” példázata arra indít, hogy felvessük a felelősség kérdését; a melléje kapcsolt „elgurult drachma” példázata viszont azt mutatja, hogy ez a kérdésfeltevés helytelen. Valóban! Jézus nem a felelősségtudatot, hanem az örvendezésre való készséget akarja növelni mindkét példázattal. Ebben találjuk meg igénk HARMADIK tanulságát. Ahol Ő és a mennyeiek örülnek, ott mi sem maradhatunk szomorúak és szigorúak, ott nekünk is örülnünk kell. Együtt Jézussal, és együtt a mennyeiekkel.
(5) Végül — és ez a NEGYEDIK fontos tanítása igénknek — egy különös helyzetjelölés mutatja, hogy ahol Jézus megjelenik, ott még abban az esetben is „házigazdává” válik, ha„vendégként” érkezett. Lukács homályban hagyja, hogy a„farizeusok és írástudók” hol érték tetten a Mestert. Arra sem derül fény, hogy mennyien voltak a „vámszedők és bűnösök”, s hogy milyen „asztalközösséget” vállalt velük Jézus. Az azonban világos, hogy ezek a megvetett és kirekesztett emberek bizalommal fordultak Jézushoz. Ezt pedig csak úgy tehették meg, ha korábban már biztatást kaptak, közvetve vagy közvetlenül megtapasztalták, hogy Jézus valóban „a bűnösök barátja”. Hiba volna tehát a „Jézushoz menetel” tényéből olyan elvi, teológiai következtetést levonni, hogy a segítőkész Urat az embernek kell megkeresnie és megtalálnia, csak így áll elő olyan helyzet, melyben az üdvözülés lehetővé válik. Ennek a beállításnak ellentmond a kettős példázat is: a juh és a drachma „elveszett” és azt a pásztornak és a háziasszonynak kellett „megkeresnie” S mivel a példázatok a farizeusok nézetének bírálatát jelentették, valamint a példázatban szereplő „elveszettben” ki-ki éppen ezekre a kirekesztettekre kellett hogy gondoljon, ezért kétségtelen, hogy a textus nem erőtleníti meg Isten megelőző szeretetének evangéliumi hittételét, hanem inkább megerősíti azt.
+
ÖRÜLJETEK AZ ÚRRAL!
Pál apostol klasszikus intelme szerint „örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” (Fil 4,4). Most csaknem ugyanazt hallottuk a prédikáció első mondatában. A Jézus által többször is kimondott felhívás mégis jelentősen különbözik az apostolétól. Jézus ugyanis azt akarja, hogy osztozzunk az Ő örömében. Azt akarja, hogy Vele örüljünk: Vele és a mennyei seregekkel! Zúgolódó, felháborodott embereket szólít meg ezzel a két példázattal. Olyanokat, akiket - mint szombatnapi gyógyításaival, önmagáról hirdetett tanításaival, vagy — mint itt is — a nyilvánvaló bűnösök, a tisztátalan életűek magához engedésével megbotránkoztatott, felzaklatott és kétségbe ejtett. A farizeusok és írástudók számára az a törvény volt érvényes, mely szerint a bűnösnek előbb meg kell térnie, s csak ezután lehet helye a gyülekezet közösségében. A tisztátalannak előbb meg kell tisztítania magát, addig megfertőzi, tisztátalanokká teszi azokat, akik vele közösségre lépnek, magukhoz fogadják. Magától értetődik, hogy fel vannak dúlva, amikor Jézust egy csapat tisztességtelen ember társaságában, sőt asztalánál felfedezik. Ők „zúgolódnak”, Jézus pedig példázatokat mondva „tanítani” kezdi őket. „Tanít” most is a Mester, de nem a megszokott módon, hanem úgy, hogy amikor azt kívánja: „Örüljetek velem!”, akkor ezzel egyeseket feldühít, másokat pedig boldoggá tesz. Tanítását három lépésben közelíthetjük meg.
1. Nem kirekeszteni, hanem befogadni!
Az a kép, melyet az evangélista felvázol, csak a mi számunkra idillikus. A farizeusok és írástudók — vagyis a kor élkegyesei és élteológusai — számára felháborító és mélyen nyugtalanító. Óriási hiba volna részünkről, ha reflexszerűen elítélnénk őket „rideg és embertelen” magatartásuk miatt. A Törvény — és nemcsak annak „önkényes értelmezése” — világosan megszabta, hogy tisztátalannal való közösség tisztátalanná tesz, s hogy nyilvános bűnösökkel való egy asztalhoz ülés bűn és bűnös megengedhetetlen legitimálását jelenti, ami tehát a leghatározottabban tilos az Isten előtti igazságra törekvő kegyes zsidó számára. Ha tehát a kegyes ember jó viszonyba akar kerülni Istenével és azt akarja, hogy ez a jó viszony fennmaradjon, akkor el kell különülnie; mint ahogy el kellett különülnie a környező pogány népektől, vagy el kellett különítenie magát — és nemcsak egészségügyi okokból — a leprás betegeitől is. Gondoljunk a tisztasági törvényekre, vagy akár a sabbát (szombat) megünneplésére. Jézus egy egészen más kegyességi magatartást mutat, amikor odatelepszik a vámszedők és nyilvánvaló bűnösök közé, illetve, amikor magához fogadja őket. Látnunk kell, hogy Jézus — mint a szombatnapi gyógyításainál is — „provokálja” környezetét, kivált a kegyes és Istennek tetsző életfolytatást maguknál és másoknál is szorgalmazó farizeusokat és írástudókat. A „törvénykegyesség” és az „evangéliumi kegyesség” ütközik össze itt igénk tanúsága szerint. Mert a „kirekesztés és elkülönülés” felel meg a törvénynek, a „befogadás és magához engedés” pedig az evangéliumnak, a krisztusi mintának. Az első példázat alapján így mondhatjuk: A pásztor a nyakába veszi a báránykáját. Nem fél attól, hogy büdös lesz tőle.
2. Nem hazavárni, hanem megkeresni!
Itt különösen fontos a második példázatra figyelnünk. Az elgurult drachmától ugyanis még elvárni sem lehet a visszatérést. Jézus példázatsorozatának kiugróan jelentős darabjával van dolgunk, amely félreérthetetlenné teszi: kizárt dolog, hogy az elveszett visszataláljon régi helyére. Ha az elveszett juh példázatánál kétségeink támadtak volna, azok itt végképp eloszolhatnak: Jézus szavainak nincs etikai felhangja! Az áldott Mestert nem az érdekli, hogy miért gurult el a pénz, illetve miért veszett el a bárány! Közli a tényt! Ez a fontos. És az, hogy ha egyszer nincs meg, akkor meg kell keresni. A kibontakozásnak ez az egyetlen járható útja. Minden más, az összes többi délibáb csupán. Tulajdonképpen a két példázat azonos módon kritizálja a farizeusi törvénykegyességet, mely elvárta a bűnös jobbulását, vagy legalábbis az erre való készségének kinyilvánítását. Figyelmeztető mozzanata igénknek az, hogy éppen ezzel a magatartással nem találkozunk: Jézushoz „minden további nélkül” odamennek a vámszedők és egyéb nyilvánvaló bűnösök, és Ő „magához fogadja őket”. Persze azt sem szabad felednünk, hogy nemcsak valamiféle parttalan „befogadási gesztusról” van szó, hanem arról is, hogy Jézus „tanította” őket. Az evangélista fölöslegesnek tartja a tanítás tartalmi ismertetését, de elképzelhetjük. Az evangélium ugyanis a rabnak szabadulást, a megfáradtnak pihenőt, az eltikkadtnak friss forrásvizet, és a bűnösnek bűnbocsánatot adva, hirdetve válik személyessé, sohasem marad általános igazság. A két példázatnak ezért hangsúlyos eleme a pásztor fáradságos útra kelése, illetve a bárányát szakadékból kihúzó erőfeszítése, és az asszony egész lakást felforgató nagytakarítása. Adjuk végre fel és szakítsunk a kilométereket gyalogló pásztor képtelen teljesítményével, maradjunk Palesztinában és elégedjünk meg azzal, hogy a pásztor veszedelmet vállal báránykája kiszabadításáért, az asszony pedig rengeteg fáradságot a drachma megtalálásáért. A két kép együttes üzenete az, hogy kilátástalan helyzetben érkezik a segítség és a megoldás.
3. Nem megbotránkozni, hanem megcsendesedni!
Textusunk hangsúlyos eleme a farizeusok és írástudók zúgolódása. Jézus mindkét példázatának, de különösen az első végén mutat rá arra, hogy a mennyben öröm van az „egy” megtérésén. Sőt, hogy „nagyobb az öröm az egy megtérésén, mint a kilencvenkilenc igaz jelenlétén. Érdekes és tanulságos: Jézus nem megy bele az „igaz emberség” kritériumának taglalásába és nem terjeszkedik ki arra sem, hogy mennyire öntévesztő a törvénykegyesek (farizeusok és írástudók) reménysége. Az a reménység, mely a jócselekvésből, a törvény megtartásának igyekezetéből és az áldozati kultusz gyakorlásából állt. Elégnek tartja, ha azt adja értésre, hogy minek örül az Isten és az angyalok serege a mennyben. Ha valaki elgondolkozik szavain, lármás tiltakozása és felháborodott kritizálása, finnyás ítélkezése köddé válik. Semmire sincs nagyobb szükségünk, mint arra, hogy ítéleteink és előítéleteink Jézus szavának kontrollja alá kerüljenek, s hogy a teljesítményeink magasából az alulteljesítés mélységébe jutva felismerjük: mi vagyunk az „elveszett juh” és „az elgurult drachma”. Így aztán nem méltatlankodni, hanem örülni fogunk annak, hogy a „pásztor” és a „háziasszony” az a Jézus, aki keres, megtalál, ráadásul még örvendezik is az elveszett megtalálásán.
+
A LP 25/VII-VIII/005 (Magócs Károly, Irsa) megcsonkítja a perikópát, mivel nem tud mit kezdeni az elgurult drachmával. A 15,1-7 alapján készült prédikációt az ismert „Jó Pásztor” képre utalással kezdi, majd felveti a kérdést: miért keresi a Jó Pásztor az elveszett juhocskáját, illetve az elveszett emberi lelket? Válasza: (1) azért, mert szereti, és (2) azért, mert az emberi lélek érték a számára.
A 27/VIII-IX/006 (Tirtsch Gergely, Kőszeg) prédikációjában a „JÉZUS MEGKERESI A BŰNÖSÖKET” téma megszólaltatása kapcsán ügyesen utal az elgurult drachmáját kereső asszonyra a juhocskáját kereső — és miatta a 99-et otthagyó — pásztor mellett. így a gondolatok nem futnak feleslegesen üres vágányra a 99-et illetően, hanem a két példázat együttes mondanivalójaként emelkedik ki a (1) keresés buzgalma és (2) a megtalálás öröme. Az egész prédikáció hangsúlyosan „vigasztaló” jellegű.
A 28/253 (Kirchner Rezső püspöki titkár, Balassagyarmat) „JÉZUS SZERETETE” címmel szól arról, (1) hogy miben nyilvánult meg Jézusnak irántunk való szeretete, és (2) miben kell megnyilvánulnia a mi Krisztus iránti szeretetünknek. A prédikáció első részében elmondja mindazt, amire a dogmatikából emlékszik, a másodikban pedig azt, amit a jó emberi életfolytatás szempontjából fontosnak tart. Az előterjesztés korrekt, csak a konkrét igéhez nincs sok köze.
A 28/384 (Túróczy Zoltán, Győr) Szentháromság utáni 25. vasárnapon a 15,8-10 alapján „AZ ELGURULT DRAKHMA” címmel prédikál a lelketlen pénzről, melyért a szegény asszony felforgatja a lakást, mert olyan nagy úr. Isten is így keres és szeret bennünket, akik többet érünk a pénznél, s akik rászorulunk arra, hogy megtaláljon minket. Erőteljesen allegorizál, a példázat összes elemét behelyettesíti: „Az asszony az Isten. A drachma az ember. A szoba, ahol keresi pénzét, a világ. A szomszédok az angyalok”. De krisztocentrikus és hívogató: szeret az Isten, megvált a Krisztus, gondja van reád, örül neked, ha megtalált!
A 29/219 (Nagy Miklós, Zalaegerszeg) nyomdahibás lapszámjelöléssel („319”) közli a 15,1-7 alapján készült prédikációt, melyben szintén erős az allegorizálás. Ráadásul antropocentrikus a szemlélete. Címe is sokatmondó: „BŰNBÁNATBÓL — MENNYEI ÖRÖM” . Az a kérdés foglalkoztatja, hogy mit viszünk Krisztus elé?
A 36/253 (Keken András, Hódmezővásárhely) prédikációjában mindkét példázatra tekintettel van. Az „ISTEN SZERETETE” című igefeldolgozásnak az a gyengéje, hogy hosszan belekeveri a „tékozló fiú” példázatát is, egyveleggé gyúrva a három különböző karakterű részletet.
A 38/243 (Hoffmann Ernő, Izmény) JÉZUS MENTŐ SZERETETÉRŐL beszél prédikációjában. Ez a mentő szeretet abban nyilvánul meg, hogy bűnösöket fogad magához. Ezért hálával tartozunk neki. Halleluja!
A 39/271 (Bácsi Sándor, Pápa) szakít a prédikációs hagyománnyal és meditációjában a perikópa egyes mozzanatait veszi szemügyre. Témája: KERES ENGEM AZ ISTEN! Kiemelkedő tételei: (1) Isten az aktív ezekben a példázatokban. Ő cselekszik! Az ember — akármelyik példázatot vesszük is — passzív. (2) Nyájon kívül nincsen élet! (3) Jézus az elveszettségből ment ki. Az elveszettség = gazdátlanság, hontalanság, kiszolgáltatottság, Összegezés: Az a tény, hogy Isten keres engem, félelmetes. Gondoljunk a paradicsomi helyzetre. Igénk azonban mást mond: Isten a Jézusban keres engem! És ez a tény már nem félelmetes, hanem örömre és hálára indító. Szép és értékes gondolatok; csak az a probléma, hogy a példázatok szerint nem a juhocska és drachmácska ujjong a megtalálása fölött, hanem a pásztor, az asszony és környezete.
A 43/354 (Martin Doerne — Szabó Lajos, Kissomlyó) a textusból kiemeli, hogy ISTEN VISSZAVESZI AZT, AMI AZ ÖVÉ. Három fontos mozzanata: (1) Az ige középpontjában a kereső szeretet áll: (2) Jézus leszámol a botránkozással: (3) Krisztus uralma válik nyilvánvalóvá az evangéliumi közlés alapján.
A 43/361 (Nagy Miklós, Zalaegerszeg) a 14 évvel korábbi feldolgozásával ellentétben most a 15,8-10 alapján közli prédikációját a meglehetősen szörnyű „URAM, KERESS MEG ENGEM!!” cím alatt. Bámulatos, hogy a szokott sztereotípiák kedvéért még a szoba sarkába gurult drachmát is sikoltozásra fakasztjuk! Megszólaltatja NM a Hallelujah 167. és Énekem az Úr 67. énekét is, ahol nem a pénz, vagy bárány, hanem az atya — lásd: „tékozló fiú”! — hívogat sok szeretettel, kétségbeesetten és tehetetlenül, várván a döntésre, melyet a fiú a vályú mellett, a bárány a gödör fenekén, illetve a pénzdarab a komód alatt meg fog hozni a megkerülés, hazatalálás érdekében. Rémes! A súlyos exegetikai és teológiai hibák kusza zűrzavarában szinte elvész a kicsinyke jó is, ami azért kihámozható az alábbi három tételből: (1) Keres az Isten; (2) Krisztus drága árat fizetett értünk; (3) Nem vagyunk a magunkéi.
A 44/175 (Weltler Rezső, Hegyeshalom) a Húsvét utáni 2. vasárnap evangéliumaként dolgozza fel a 15,3-10et „KERES A JÓ PÁSZTOR” címmel. Bár a prédikáció két tétele — (1) keres és (2) megtalál — benne van az alapigében, mégsem sikerült az egyébként kiváló prédikátornak jó igehirdetést készítenie, mivel teljesen átcsúszik a Jn 10-ben található „Jó Pásztor” tematikába. Részletesen kifejti ugyanis, hogy (3) az én juhaim ismernek engem” — Ha a 15,1-3 „kerettörténetét” figyelmen kívül hagyjuk, szinte kivédhetetlenül beleesünk teológiai és kegyességi sztereotípiáink csapdájába.
Az 51/245 (Nagy Gyula teológiai tanár, Sopron) exegézise általában korrekt. Csak a „keményszívű igazak” megítélését nem tudom vállalni. Túl könnyű és igazságtalan a farizeusokat utálatos pasasokként feltüntetni az aranyos vámszedőkkel és cégéres bűnösökkel szemben. Figyeljük meg: Jézus a farizeusoknak általában nem a személyét, hanem a kegyességét bírálja! Kiemelkedően jó az alábbi részlet: „A megtérést ebben a kettős példázatban két aktív igealak is jelöli (»engizontes« 15,1 és »hamartóló metanounti« 15,7. és 10). Azt lehetne gondolni ezért, hogy Isten távol áll és tőlünk várja hívó szavára a megtérést: aztán majd kegyelmes lesz hozzánk. De éppen az ennek a kettős példázatnak és vele ennek a vasárnapnak középponti nagy üzenete, nagy evangéliuma, hogy Isten maga hajol le az elveszetthez, a Fiú maga keresi meg a magukban kárhozat útján járó, veszendő bűnösöket. Ő találja meg, veszi a vállára és viszi haza őket magának! Nem a mi döntésünkön, erőfeszítésünkön, keresésünkön, hanem Isten elébb való, lehajló, megújító és hazavivő kegyelmén fordul meg az üdvösségünk!” Jézus élesen szembeállítja a farizeusok — „igazak”! — zúgolódását a pásztor, az asszony és a mennyeiek örvendezésével.
Az 51/246 (Sólyom Jenő teológiai tanár, Sopron) jó exegetikai megállapítások és hasznos tanácsok kíséretében az alábbi kitűnő vázlatokat fogalmazza meg: „I. EGY BŰNÖS EMBER MEGTÉRÉSÉN NAGYOBB AZ ÖRÖM A MENNYBEN, MINT AKÁRHÁNY IGAZ EMBEREN. (1) A kegyelmes Isten Szentlelke azon munkálkodik az igével és a szentségekkel, hogy a bűnösök a bűnbocsánatban életet és üdvösséget kapjanak. (2) Az igazságos Isten olyan „igazságnak” ítéli az emberek „igazságát”, hogy azon nincs annyi öröm a mennyben, mint a bűnösök bűnbánatán. Isten elítél bennünket azért, hogy bíráljuk és akadályozzuk a Szentlélek munkáját, és viszont hitet ébreszt bennünk az ő Fia iránt. — II. ÖRÜLJETEK AZ ISTEN ANGYALAIVAL EGY BŰNÖS MEGTÉRÉSÉN. (Vegyetek részt a mennybeli örvendezésben, hogy egy bűnös megtér). (1) Bízzatok, kik a bűnbocsánatban üdvösséget kaptok; öröm a mennyben, hogy megtértek és éltek. Bánjátok meg tehát bűneiteket. (2) Szégyelljétek az Úr ellen való minden zúgolódástokat, az ige és a szentségek ellen való bárminő, keveslő, kifogásoló lázadozástokat, az emberek ellen való bármely szeretetlenségteket, a keresztyének közti bármi című személyválogatástokat, a kegyesség síkján bárminő önző elkülönülésteket.” — Nagyon fontos a záró tanács is: „Hamisítás lenne textusunk alapján így beszélni: térjetek meg, hogy hadd legyen örömük a mennyben az angyaloknak és az egyházban a szenteknek. A tiszta igehirdetés textusunk alapján ez: Egy ember üdvözülésén is nagy az öröm a mennyben. Az ige aztán elvégzi munkáját: összetör és megújít, megszomorít és éltet. — Nem a megtért, hanem a megtérő bűnösön, nem egy bűnös megtértségén, hanem megtérésén van az örvendezés a mennyben”. Kiemelkedő értékű feldolgozást kapunk ebben a meditációban..
Az 51/247 (Pusztay László) Luther 1529. június 13-i igehirdetéséből közöl egy rövid részletet. „Ez az evangélium summája: Krisztus igéje, cselekedete, kegyelme és tanítása csak az elveszetteknek szól. Azon fordul meg minden, hogy mi is ilyeneknek tudjuk-e magunkat. Az evangéliumban a megtérés a bűnnek helyes, szívből fakadó felismerése és átérzése; hogy a bűnök az ember szívéig hatolnak, s azok miatt Isten ítéletét és haragját érzi, és elcsügged, mert miattuk a pokol mélyére süllyedni érzi magát. A valódi bűnbánat és megtérés igen-igen komoly dolog. ... Ezek az igék könnyűnek látszanak, mégis kevesen értik meg azokat. Mások úgy gondolják, hogy értik, hogy ők olyan keresztyének, akiket Krisztus a vállain hordoz. Ő azonban csak az elveszett juhot veszi fel, azaz az olyanokat, akik a kárhozatot érzik. Azért ne is gondold, hogy az evangélium másokra is hat, mint akik bűneiket érzik”.
Az 51/247 (Hans Asmussen — Kósa Pál — Muntag Andor) az evangélium és az epistola közös üzenete „AZ ISTEN ELHÍVÁSÁNAK NAGYSÁGA” címet kapta. Tételei: (1) A meghívás egyeseknek szól, mert Isten nem a tömegre tekint; (2) Az Isten bűnösöket kereső meghívása megtöri a bűnös gőgjét, fennhéjázását, és így kiszabadít a Sátán szolgálatából; (3) A meghívás számunkra azt jelenti, hogy megszabadulunk gondjainktól. Summa: „Isten azért hív bennünket, hogy elfoglalhassuk azt a helyünket, melyet nekünk a teremtéskor szánt; vagyis hogy mi egyedül Őt tartsuk Istennek, és higgyük, hogy Ő mindent megad, amire szükségünk van. Senki sem süllyedhet olyan mélyre, hogy számára a meghívás érvényes ne legyen. Az emberi társadalomból való kizáratás sem jelenti azt, hogy Isten is elvetett magától”. — Nemcsak exegetikai és teológiai, de még nyelvi szempontból is feltűnően fésületlen ez a közlemény.
Az 53/126 (Szerkesztőség) Húsvét utáni 3. vasárnap evangéliumaként dolgozza fel a 15,1-7 szakaszt „UJJONGÓ GYÜLEKEZET” címen. Az ige és a vasárnap témája nehezen egyeztethető még abban az esetben is, hogy figyelembe vesszük a mennyeiek Jézus által említett sokaságát. Az egyébként jó prédikációnak ez a részlete nem is sikerült. Tételei: (1) Isten öröme más mint a mienk, nem önző; (2) Ennek az örömnek ára van, fáradozás és véráldozat a kereszten; (3) Isten öröme megosztott, közösségi öröm. Tulajdonképpen van egy megoldás: a gyülekezetet felhívni arra, hogy kapcsolódjék be, Isten földi népe, a mennyeiek hallelujájának ujjongó éneklésébe.
Az 56/318 (Zay Lászó) meditációja a néhány elfogadható részlet ellenére száraz, sivár és rossz. A vallásos emberek egyenlők a farizeusokkal, akikre az jellemző, hogy fölényesen kitanítják az embereket és gőgösek velük szemben. Ellenben Jézus más. Ő együtt eszik és együtt iszik a bűnösökkel, meghallgatja problémáikat és együtt tanulja velük a közösséget. Meg efféle. Idézem ZL-t: „Jézus magatartásában a farizeusok, a vallásosak mindig kifogásolták, hogy a bűnösökkel együtt evett. Más szóval ez azt jelenti, hogy meglehetősen erős közösséget vállalt velük. Az emberek szívéhez az út nem kívülről vezet, hanem belülről. A farizeusi, a vallásos ember mindig a maga igazságából, megtértségéből, vallásosságából, hitéből, jóságából, vagy efféléből szól a másikhoz, ezért mindig kitanít. Jézus együtt evett az emberekkel, azaz együtt élt velük, együtt érezte és élte a problémákat és együtt kereste, tanulta a megoldást. Akkor leszünk igaz követői, ha az emberekkel az élet egészében vállaljuk a közösséget és velük együtt keressük az élet kis és nagy problémáira a feleletet. Őszinte szeretettel”. Mert — bólint rá a „gúnyolódó kritikus” — az igében azt olvassuk, hogy a példázatbeli pásztor leült a szakadékba esett báránykája mellé, s ahelyett, hogy a vállára vette volna és örömmel vissza vitte volna a nyájba, el kezdett töprengeni az élet kis és nagy kérdéseinek közös megoldásán. Valamint azon is mélyen elgondolkodott, hogy miként azonosulhat a báránykájával.
A 61/184 (Koren Emil) textusa csak a 15,1-7, melyet mint a Húsvét utáni 3. vasárnap evangéliumát így szabta ki a Perikópa Bizottság. Sem a cím, sem a feldolgozás nem sikerült. Nem áll az, hogy „az igeszakasz ISTEN ÉS A GYÜLEKEZET ÖRÖMÉRŐL” szólna. S az sem igaz, hogy (1) Jézus a farizeusi elvakultsággal szemben tanúsított befogadó szeretetről, (2) Isten öröme mellett Isten fájdalmáról, illetve az elveszettek veszedelméről, (3) A farizeusi vallásos sovinizmust áttörő isteni örömről, és végül (4) arról, hogy a közös örömben a bűnösök és vámszedők jelentik a mennyeiek seregét.
A 65/305 (Ottlyk Ernő) hosszadalmas kommentárában mindent — sőt még valamivel többet is a mindennél! — megír, amit a textusról tudni érdemes.
A 72/656 (Szebik Imre) ádventi sorozatának az „ÖRÖMÜNK” összefoglaló címet adja. A sorozat első tagja: Örömünk alapja: Isten öröme. A Lk 15,1-7 az alapige. Vázlatának három tétele sztereotipikus abban is, hogy a szokásos elemeket tartalmazza, és abban is, hogy összekeveri a mennyeiek örömét a gyülekezet örömével. Dispozíciója: (1) Isten éppen nekünk, az egy elveszettnek örül; (2) Isten éppen minket keres, az egy elveszettet; (3) Isten az egy elveszett megtalálásában ad nekünk is örömöt.
A 74/312 (Keveházi László) kitűnő előkészítőjét azzal kezdem, amivel nem értek egyet. KL a képzőművészetben és az egyházi művészetben egyaránt gyakori „Jó Pásztor” ábrázolást giccsnek veszi és kritizálja. Igaz, hogy sok a giccs és sok a szirupos exegézis, de a személy és helyzet ábrázolása önmagában nem kifogásolható. Emlékezetem szerint a Dunántúli Egyházkerület régi pecsétjén is a báránykáját nyakába vevő Jó Pásztor képe található, s ezt egyáltalán nem tarom giccsnek. — Újszerű és friss a meditáció címe: A PÁSZTORI SZÓ. Az benne a jó, hogy nem ugrik azonnal a példázat cselekményébe, hanem érzékelteti, hogy Lukács egy vitahelyzetet állít elénk, melyben Jézus megszólal és tanít! Ennek megállapítása után kérdezi: mit kell meghallanunk ma ebből az igéből? (1) Jézus pásztori szavában komoly figyelmeztetés van; (2) Jézus pásztori szava súlyos leleplezést is tartalmaz; (3) Jézus pásztori szavában azonban a legfontosabb az evangélium: az örömhír az elveszett kereséséről és megtalálásáról. — A 3. pont nem igényel magyarázatot. Az 1. pontban azt mondja el KL, hogy a farizeusok szerint Jézus áthágja a törvényt, noha ezzel ellentétes a helyzet: ők merevednek bele a törvény isteninek vélt rendjébe. A 2. pontot így érti KL: az igazak igazsága elvész, a bűnösök bűnbánata és Jézussal való közössége megtartó erővé válik. — Tulajdonképpen újszerű és jó az egész textus interpretálása: KL nem a példázatokba merül bele, hanem az alaphelyzetet értelmezi és szólaltatja meg valóban korszerűen az evangéliumi szakaszt.
A 83/307 (Nagy László) korrektnek mondható exegézis után hibás, de még elviselhető tételekbe foglalja mondanivalóját: (1) Jézus számára fontosabb az elveszett, mint ami megvan. A tétel azért hibás, mert Jézus nem a meglevővel, hanem az igazakkal állítja szembe az elveszettet. (2) Jézus nemcsak próféta, lelkipásztor is. A KL-meditációra formálisan emlékeztető tételnek ebben az összefüggésben alig van értelme. Azzal a részlettel egyetértek, hogy ami elveszett, nem kerül meg önmagától, hanem keresni kell. (3) Sokszor félünk az elveszett megtalálásától, pedig csak ez a kereső, megtaláló, megmentő szeretet adhat örömöt. Az egyébként igaz tételben az antropocentrikus szemlélet következtében jelentkezik a hiba. Hol beszél a textus arról, hogy bárki is félti az örömöt Jézustól, vagy Jézus népétől? Egyébként alaptalan gyanúsítás, hogy bárki is félne a megtéréstől, illetve a megtérőktől. Ilyen önkényes beállításra ez a textus nem ad alkalmat.
A 84/099 (Széll Bulcsú) az „Örömhír a gyermekeknek” LP-rovatban közli a 15,1-7 szakaszról szóló tanítását ”AZ ELVESZETT JUH” példázatát. A feldolgozás több szempontból sem sikerült. A katechézis egy olyan sorozat része, melynek első tagja „Máté (Lévi) elhívása”. Hosszadalmas ismétlés terheli meg a szóban forgó „Elveszett juhról” szóló példázatot. Hiba, hogy egy speciális tanítványi elhívást általánosít és a gyermek tanítványi elhívására alkalmazza. Még nagyobb baj az, hogy mindezt szorosan kapcsolja az „Elveszett juh” példázatához, ahol a kerettörténetből önkényesen kiemeli a vámszedőket és elhagyja mellőlük az egyéb „bűnösöket”, akiket pedig Lukács nem véletlenül említ külön is. Különösen fájdalmasan érint az az exegetikai torzítás, mely a kvázi szegény és szeretetínségben szenvedő vámszedőkkel szembeállítja egyfelől a farizeusok szeretetlenségét, másfelől Jézus személyválogatás nélküli szeretetét. Egyszerűen nem igaz az, hogy a farizeusok nem szerették a bűnösöket, Jézus viszont igen! A különbség nem a „szeretet”, hanem a „közösségvállalás” területén jelentkezik. A farizeusok szerint előbb meg kell változni és csak ezután alakulhat ki a közösség Istennel és az emberrel. Jézus viszont azt tanította, és ebben az igében is azt képviseli, hogy előbb helyre kell állnia a kapcsolatnak Istennel, s ezután a kapott isteni erővel változik meg az életfolytatás is. Hozzá kell tennem: a folytatás megmarad a téves úton. Rendkívül hosszasan tárgyalja a „tékozló fiút”, majd külön tanegységként a „másik tékozló fiút, a testvért” is, de közben kihagyja „az elgurult drachma” példázatát, mert nem fér bele teológiai koncepciójába az olyan ige, mely nem tartalmaz etikai töltetet. Ehhez képest a példázat mondanivalója korrekt formában kerül a gyermekek elé. Főbb tartópillérek: (1) Egy jó pásztor — a Jó Pásztor; (2) Egy elveszett; (3) Kereste; (4) Öröm. A záró mondatokban visszatér a hibás teológiai alapállást tükröző nézet, mely exegetikai torzítást is kényszerűen magával hoz: „Jézus azon tud igazán segíteni, aki érzi is, hogy szüksége van a segítésre. Az egy, a bűnös, a kicsi, a gyermek, — te is fontos vagy Istennek! Mert szeret. Ezért hallgass az Ő kereső és hívó szavára, az Ő tanítására. A te javadat, boldogságodat akarja szolgálni”.
A 90/175 (Ribár János) helyesen mutat rá arra, hogy a textus megértéséhez hozzátartozik a kerettörténet, sőt a 15,11-32 ismerete is. Meditációjának címe: „KINEK AZ ÖRÖME?” felhívja a figyelmet arra, hogy nem mindenki örül egyszerre és ugyanannak. Nem a bűnösök megtérése, hanem a bűnösökkel való közösségvállalás módja jelenti a problémát. A Szerző ajánlja, hogy készülés közben vessük össze a Máténál található változattal (Mt 18,11-14), mert így nyilvánvalóvá válik Lukács szándéka: az örömöt kell hangsúlyozni! Sajnálatos, hogy a színvonalas igetanulmányból nem derül ki: RJ mit tart találó témának és a témát helyesen kifejtő dispozíciónak.
(Ravasz László: Az Ó/Újszövetség magyarázata. Kálvin Kiadó):
13. A BŰNÖSÖK BARÁTJA
Az egész 15. fejezet Jézust úgy mutatja meg, mint a Bűnösök Barátját, aki keresi azt, ami elveszett. Az egésznek döntő bevezetése az, hogy „közelgetnek vala őhozzá a vámszedők és bűnösök mind, és a farizeusok és írástudók zúgolódnak, mondván: ez bűnösöket fogad magához és velük együtt eszik”.
Ebből a feszültségből keletkezett az elveszett juhról, az elgurult drakhmáról és a tékozló fiúról szóló példázat. Mind a három példázat nemcsak azt mutatja, hogy Jézus magát nemcsak a bűnbocsánat hirdetőjének, követének tartotta, hanem magát a bűnbocsánat eszközlőjének és kezesének tekintette. Ő volt az, akinek személyes érintkezése és közössége a bűnösökkel Isten személyes közösségét velük biztosította és kezeselte.
a) Az elveszett juh és az elveszett drachma (15,1–10)
példázatánál a tulajdon gondolatán van a hangsúly. A juh is, a drachma is a gazda vagyona, neki drága. — Ki van benne fejezve az egyéni, páratlan érték, amelyet az elveszés tüntet ki; akkor érezzük, hogy az elveszettért nem kárpótol, ami megmarad. Ugyanazt mondja az a nagy fáradság, amit a tulajdonos a keresésre fordít és az a nagy öröm, amit a megtalálás okoz. Mellékvonásként felismerjük azt a gondolatot is, hogy az elveszés mindenkinek bánat, a megtalálás mindenkinek öröm.
Mindezek a vonások megtelnek élettel és színnel a Jézus Krisztusra való személyes vonatkozás által. Ő a lelkek tulajdonosa; az Atya öröktől fogva neki adta, amint a főpapi imádság mondja: „megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál, a tiéid valának és nekem adtad azokat”. Ezek közül sok elveszett. Itt egy szűkebb és egy tágabb értelmezés lehetséges. Egyik: mindenki elveszett, aki ember; csak az angyalok maradtak meg. Az ember az elveszett juh, az elgurult drachma. A másik értelmezés: a nagyobb része megmaradt; némely elveszett. Ezek után ment Jézus és hozza vissza. De a tulajdonképpeni hangsúly azon van: a legdrágább veszendőbe ment; az atyai gond az egészségesekről elfordul és a beteg gyermekre koncentrálódik. Jézus itt magát mentőnek, gyógyítónak nevezi és érzi, s az egek egeit e munkájának sikere, az elveszettek megtalálása, a bűnösök hazavezetése kibeszélhetetlen örömmel tölti meg. — Azt is megérezzük, hogy az ún. igazakat, az el nem tévedteket, a meg nem térteket különös veszedelem és kísértés fenyegeti: lenézik a bűnös testvért, magukat tökéleteseknek tartják s irigylik a bűnösökre kiáradó kegyelmet. Mindezekről azonban már a másik példázat beszél, az Újtestamentum legszebb példázata.
(A Biblia ismerete kommentársorozat. Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány):
d. Jézus tanítása a reménytelenekről és a bűnösökről az Isten országában (15. rész)
Jézus támadta a vallási vezetőket, amikor újból azt tanította, hogy lesznek olyanok, akiket ők ugyan reménytelen bűnösöknek tartanak, mégis bejutnak az Isten országába. Ezek talán Jézus legismertebb példázatai – az elveszett juh, az elveszett drahma, és a tékozló fiú. Mind a három ugyanazt tanítja: Isten szíve vágya a bűnösök megtérése. De a harmadik történet túlmutat az előzőeken. Alkalmazza ezt az igazságot arra a helyzetre, amiben Jézus találta magát: elfogadva a társadalom kivetettjeitől, de elutasítva a vallási vezetőktől.
15:1-2. A vallási vezetők megrökönyödésére Jézus azokkal barátkozott, akiket reményteleneknek és „bűnösöknek” tartottak. Jézus ellenlábasai megint – mint szinte mindig Lukácsnál – a farizeusok és az írástudók voltak. Az ő ellenállásuk miatt mondott el három példázatot. Mind a háromban elveszik valami vagy valaki, majd megkerül, és ez nagy örömet vált ki.
Vannak, akik ezekben a példázatokban a hívő ember Istennel való kapcsolatának helyreállásáról szóló tanítást látják. Az ember csak olyasmit veszthet el, amit valamikor birtokolt – hangzik az érvelésük. Tehát az első két példázatnak Isten gyermekeiről kell szólnia, akik visszajönnek hozzá. Hasonlóképpen a fiú már fiú, tehát a harmadik példázatnak azt kell tanítania, hogy a hívőknek helyreállhat a kapcsolatuk Istennel.
Mások szerint ezek a példázatok azt tanítják, hogy az elveszettek (még nem hívők) jöhetnek Krisztushoz. Ez a nézet két okból támogatható: (1) Jézus farizeusokhoz beszélt, akik elutasították az Isten országáról szóló tanítást. Az volt az ellenvetésük, hogy bűnösök jönnek Jézushoz, és hisznek tanításában. Ez a két csoport sehogyan se illeszthető be helyesen a harmadik példázatba, ha a példázat mondanivalója a hívő ember Istennel való kapcsolatának helyreállása. (2) A 22. versben az áll, hogy a visszajött fiú olyan új helyzetbe kerül, amivel korábban nem rendelkezett. A zsidók abban értelemben Isten „gyermekei”, hogy sajátos szövetségi kapcsolatuk van vele. De mégis mindenkinek személyesen kell eljutnia az Istenben való hitre. Felelősek voltak tehát, hogy elfogadják Jézus tanítását, hogy ő a Messiás, és ő vezeti be a népet Isten országába.
15:3-7. Az elveszett juhról szóló példázat azt tanítja, hogy öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön. Jézus nem azt mondta, hogy a másik kilencvenkilenc nem fontos. Ehelyett azt hangsúlyozta, hogy az egy juh, mely nem volt a nyájban azokat a bűnösöket jelképezi, akikkel Jézus együtt evett (1-2 v.). A kilencvenkilenc igaz a farizeusokra utal, akik úgy gondolták, hogy igazak, és ezért nincs szükségük megtérésre.
15:8-10. Az elveszett drahma példázata azt tanítja, hogy örülni fognak az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek. Ez ugyanaz a tanítás, mint az első, de hangsúlyozza a kutatás alaposságát. Az asszony addig kereste gondosan, míg meg nem találta ... a drahmát, mely nagy értéket jelentett számára. A drahma (görög ezüstpénz) csak itt fordul elő az Újszövetségben, körülbelül egy napi munkadíj értékének felelt meg. A mondanivaló világos lehetett Jézus hallgatói előtt: azok a bűnösök, akikkel egy társaságba keveredett, különösen fontosak Istennek. (vö. hasonló szövegezés a 6, 9. versekben.)
Jézus ezután mondta el az elveszett fiú és a bátyja példázatát annak hangsúlyozására, hogy Isten minden népet hív az ő országába.
(William MacDonald: Ó/Újszövetségi kommentár. Evangéliumi Kiadó):
S) Az elveszett juh példázata (15,1-7)
15,1-2 Urunknak a 14. fejezetben leírt tanítása úgy látszik, tetszett a megvetett vámszedőknek, és másoknak, akik láthatóan bűnösök voltak. Noha Jézus helytelenítette bűneiket, közülük sokan mégis elismerték, hogy igaza van. Krisztus mellett foglaltak állást önmagukkal szemben. Igazi bűnbánattal Úrnak ismerték el. Mindenütt, ahol Jézus olyan embereket talált, akik hajlandóak voltak megvallani bűneiket, vonzódott hozzájuk, és szellemi segítséget és áldást nyújtott nekik.
A farizeusok és az írástudók zokon vették azt a tényt, hogy Jézus olyan emberekkel barátkozott, akik nyíltan bűnösök voltak. Ők nem mutattak irgalmat ezek iránt a társadalmi és erkölcsi leprások iránt, és nehezményezték, hogy Jézus ezt tette. Ezért így fogalmazták meg vádjukat ellene: „Ez bűnösöket fogad magához és velük együtt eszik.” A vád természetesen igaz volt. Ők úgy gondolták, hogy az szégyellni való, bár igazából éppen annak, a célnak a teljesítése volt, amelyért az Úr Jézus eljött a világra.
Vádjaikra válaszképpen az Úr Jézus elmondta az elveszett juh, az elgurult pénzdarab és a tékozló fiú példázatát. Ezek a történetek egyenesen az írástudóknak és a farizeusoknak voltak címezve, akik sohasem törtek össze Isten előtt, hogy elismerjék elveszett állapotukat. Tulajdonképpen ugyanúgy elveszettek voltak, mint a vámszedők és a bűnösök, de szilárdan elutasították, hogy ezt beismerjék. A három történetnek az a mondanivalója, hogy Isten számára igazi öröm és megelégedettség, ha azt látja, hogy a bűnösök megtérnek, miközben nem leli örömét az önigaz képmutatókban, akik túlságosan büszkék ahhoz, hogy elismerjék nyomorult bűnös állapotukat.
15,3-4 Itt az Úr Jézus van ábrázolva egy pásztor szimbólumában. A kilencvenkilenc juh képviseli az írástudókat és a farizeusokat, az elveszett juh pedig egy vámszedőt vagy egy nyilvánvaló bűnöst. Amikor a pásztor észreveszi, hogy a nyájból egy elveszett, ott hagyja a kilencvenkilencet a pusztában (nem az akolban), és megy az elveszett után, amíg meg nem találja. Ami Urunkat illeti, ez az elmenetel magában foglalja földre leszállását, nyilvános szolgálatának éveit, elvettetését, szenvedését és a halálát. Mennyire igazak „A kilencvenkilenc” c. ének sorai:
Megváltottai nem tudhatták meg soha,
A háborgó víz meddig ért,
Azt sem, hogy mily sötét volt az éjszaka,
Amelyen átkelt juháért!
Elizabeth C. Clephan
15,5 Miután megtalálta a juhot, vállára vette, és hazavitte. Ez azt mutatja, hogy a megmentett juh olyan kiváltságos és bensőséges helyzetet élvezett, amit az sohasem ismert addig, amíg a többiek közé számlálták.
15,6 A pásztor odahívta barátait és szomszédait, hogy örüljenek vele az elveszett juh megmenekülése felett. Ez az Úr öröméről beszél, amikor látja egy bűnös megtérését.
15,7 A tanulság világos: öröm van a mennyben egyetlen megtérő bűnös miatt, de nincs öröm a kilencvenkilenc miatt, akiket sohasem lehetett meggyőzni elveszett állapotukról. A 7. vers valójában nem azt jelenti, hogy vannak, akiknek nincs szükségük megtérésre. Mindenki bűnös, és mindenkinek meg kell térnie, hogy üdvözüljön. Ez a vers azokról szól, akiknek saját látásuk szerint nincs szükségük megtérésre.
T) Az elveszett drahma példázata (15,8-10)
Az asszony a Szent Szellemet jelentheti, aki az elveszettet Isten Igéjének a lámpásával keresi meg. A kilenc ezüstpénz a meg nem térteket jelenti, míg az egyetlen elveszett pénz arról beszél, aki hajlandó megvallani, hogy nincs kapcsolatban Istennel. Az előző történetben a juh saját akaratából kóborolt el. A pénzdarab élettelen tárgy, és feltehetően a bűnös élettelen állapotát ábrázolja ki. Halott a bűnökben.
Az asszony gondosan folytatja a kutatást a drahma után, amíg meg nem találja. Azután összehívja barátait és szomszédait, hogy ünnepeljenek vele. Az elveszett pénzdarab, amelyet megtalált, igazabb örömöt okozott neki, mint az a kilenc, amely sohasem veszett el. Így van Istennel is. A bűnös, aki megalázza magát és megvallja elveszett állapotát, örömet okoz Isten szívének. Ilyen örömöt nem kap azoktól, akik sohase érzékelik a megtérés szükségességét.
(Arno C. Gaebelein: Ó/Újszövetségi kommentár. Evangéliumi Kiadó):
15. FEJEZET
1. A zúgolódó farizeusok (1-2)
2. Az elveszett juhról szóló példázat (2-7)
3. Az elveszett drahmáról szóló példázat (8-10)
4. A tékozló fiúról és bátyjáról szóló példázat (11-32)
1-10. versek. Urunknak mint Megváltónak és a bűnösök barátjának a tanítása áldott csúcspontot ér el ezzel a fejezettel, amelyet Isten szentjei mindig szerettek, és mindig is szeretni fognak. Itt találjuk meg Lukács kulcsmondatának legtökéletesebb szemléltetését: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” A vámszedők és bűnösök, miután hallották szavait és tudták, hogy szíves fogadtatás vár rájuk, nagy számban közeledtek hozzá. A farizeusok és az írástudók zúgolódását, és szavaikat, hogy: „ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük”, az Úr három példázattal válaszolta meg. Az elveszett juhról, az elveszett drahmáról és a tékozló fiúról szóló példázatok összetartoznak. Az elveszett drahma és a tékozló fiú példázatai csak Lukácsnál fordulnak elő. A Szentháromság van kinyilatkoztatva ezekben az elveszettet kereső példázatokban. A Fiút látjuk a Pásztorban, a Szent Szellemet az elveszett drahma példázatában, és az Atyát a tékozló fiú példázatában.
Ezeknek a példázatoknak a tanulmányozásakor nem szabad megfeledkezni arról, hogy az Úr elsősorban a zúgolódó farizeusoknak válaszol. Ez azonban nem zárja ki szélesebb alkalmazásukat evangéliumi vonalon. Bengel azt állítja, hogy az első példázatban a bűnösök ostobának vannak láttatva; a másodikban mint teljesen öntudatlanok, és a harmadikban vakmerő, szándékos bűnösként. Az elveszett juh példázatában a kilencvenkilenc nem az el nem bukott angyalokat jelenti, sem ahogyan azt sugallták, más világok lakóit, hanem az önelégült farizeusokat, akik azt gondolják, hogy nincs szükségük megtérésre. Az egy juh, amely elveszett és tehetetlen, a vámszedőket és bűnösöket jelképezi, akik beismerték elveszett állapotukat. Először mindent ezen az alapon kell alkalmaznunk. Az Emberfia keresni és megmenteni jött. Kereste az elveszettet; követte őket, és megtalálta őket asztalaiknál; együtt evett és ivott velük, úgyhogy részegesnek mondták. A megtalált juhot saját vállára veszi; nem hagyná ezt egy szolgára. A megmentett juh gondja teljesen az övé. És öröm van a mennyben egyetlen megtérő bűnösön. Ez komoly szemrehányás volt a farizeusok számára, akik nem örültek, amikor a vámszedők és bűnösök jöttek, hanem zúgolódtak. A második példázat iránt nagy az érdeklődés, és különféleképpen értelmezik. A „Numerical Bible”-ben (F. W. Grant) adott magyarázatot idézzük itt, mint a legkielégítőbbet.
„A második példázat arról az asszonyról szól, aki a Szentírásban a gyülekezetnek, a Szent Szellem eszközének a jelképe. Az Ige lámpása van a kezében, és szüksége is van rá az éjszaka sötétjében, amíg Krisztus távol van. A ‘ház’ a természetes kötelékek és kapcsolatok köre; és itt nem csak egy közönséges igehirdetésről van szó, hanem arról a bizonyságtételről, amelytől az igehirdető eredményessége végül is olyan nagyon függ, és amiért az egész Gyülekezet, és nem valamely része vagy csoportja felelős. Jó felismerni, hogy minden emberi lélek, aki be van fedve a bűn porával, amennyire csak lehet, és el van rejtve a világ sötétségében, jog szerint a Király kincstárához tartozik, és a Király képének lenyomatát viseli magán, bár erősen eltorzítva. Jogot formálhatunk rá, bárhol megtalálhatjuk őt, mert Isten az, akihez tartozik. Ez a mindenkinek szóló evangélizáció, amelyet ebből a példázatból tudhatunk meg, ami a Szent Szellem gondolata a gyülekezet számára, amelyben Ő lakozást vett. Itt is kell, hogy legyenek behívva örvendező barátok és szomszédok: angyali szemlélők, akik egyetértenek Ővele, aki mindenkor a dicsőséges Kereső, és aki mozgásba hozza a szeretet és könyörület forrásait, amelyek bárhová áramlanak összhangban vele magával.”
(Jeromos Bibliakommentár. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat):
146 (e) Háromszor szemlélteti isten bűnösök iránti irgalmát (15,1-32). Lukács három példázatban nyomatékosítja azt a gondolatot, hogy Isten irgalma minden olyan emberi megszorítást lerombol, amely előírná, hogyan viselkedjen Isten a bűnösökkel. Isten irgalma valójában olyan esztelen, mint az a pásztor, aki otthagyja kilencvenkilenc juhát, hogy megmentsen egyet, vagy mint az az asszony, aki felfordítja a házát egy csekély összegért, s mint az a zsidó apa, aki elbitangolt, pogánnyá lett fiát hazafogadja. Mivel a tanítványoknak ilyen irgalmas Istenük van, bizalommal és örömmel indulhatnak el Jézus útján ehhez az Istenhez. 1-10. Lukács egy férfi és egy nő alakjában jeleníti meg Isten bűnösök iránti szeretetét. 2. a farizeusok: (→ 76-77). Bár Lukács Jézusnak ezt a farizeusi bírálatát nem étkezés vagy lakoma kontextusába helyezi (ld. 7,36-50; 11,37-54; 14,1-24), mégis történik utalás Jézus válogatás nélküli asztalközösségére. Az alapkérdés ugyanaz marad Jézus és a lukácsi farizeusok között: Van-e ember, aki kívül esik Isten irgalmának körén? 4-7. Ennek a példázatnak a párhuzama Mt 18,12-14. 5. örömében: Az öröm motívuma hatja át ezt a fejezetet (ld. még 15,6.7.9.10.23.24.29.32) és négy hangsúlyos eleme van: 1) Az egyetemesség, a közösség és a szótériológia motívumai kibogozhatatlanul összekeverednek. 2) A megtérés az örömre találás feltétele. 3) A boldogság alapjában hajlandóság arra, hogy osztozzunk az üdvösséget adó Isten örömében. 4) A felhívás, hogy legyünk részesei Isten szeretetének és örömének, Jézus Krisztuson keresztül hangzik fel (ld. P. L. Bernadicou: ScEs 30 [1978] 76-78). 6. elveszett: Ez lesz ennek a fejezetnek a refrénje: elveszett juh, elveszett drahma (9. v.), elveszett fiú (24. v.), elveszett testvér (32. v.).
(Biblia — Magyarázó jegyzetekkel. Magyar Bibliatársulat, Kálvin Kiadó):
A helyzet hasonló az 5,29k-ben leírtakhoz (→vámszedők). A 2. v.-ben megfogalmazott vádhoz ld. 5,30 és hivatkozási helyei.
Jézus ezzel a példázattal igazolja magatartását. Isten nem akarja, hogy emberek bűneik miatt kizárassanak az eljövendő Isten országából. Ő kész mindenkinek amnesztiát adni (vö. Ez 18,23; 33,11). Jézus azért keresi meg az elveszettet, hogy bűnbánatra, azaz megtérésre hívja (Ez 34,16.23). A vámszedőkkel és a bűnösökkel elköltött vacsora (2. v.) az elveszett megtalálása felett érzett öröm kifejeződése. Ez azonban a mennyei örömnek, Isten örömének csupán földi tükröződése, jele és megvalósulása az Isten által megígért amnesztiának, az Isten országában készülő, örökké tartó örömlakomának előíze. A felszólítás: örüljetek velem! (6. v.), a →farizeusoknak és az →írástudóknak is szól. Amikor nagy dolgok történnek, akkor éppen Izráel vallási vezetői nem vonulhatnak félre duzzogva (2. v.). Az elveszett juh példázata a Mt 18,12-14-ben is megtalálható, ott a gyülekezet felelősségéről szól, arról, hogy az eltévelyedett gyülekezeti tagot meg kell keresni.
Ez a példázat csak Lukácsnál található meg. Mondanivalója azonos a megelőzőével. Míg az egy férfiról szólt (valaki = az eredetiben férfi, 4. v.), itt egy asszony a főszereplő (vö. 13,18-21 és a Bevezetést). Egy drahma, egy napszámos napi bére. Az egyszerű emberek háza belül egyetlen helyiségből állt. Ajtaja volt, de ablaka nem. A padlóját agyaggal döngölték le. Ezért volt szükség a lámpásra és a söprűre.
(Szabó Andor: Lábam előtt mécses a Te igéd. Kálvin Kiadó):
AZ ELVESZETTEK PÁSZTORA
Lukács 15,1-7
Ha azt gondolnánk, hogy az 5,29 kivételes eset volt, tévedünk. Csak a mi kegyességünk is nehezen tudja elfogadni, hogy Jézus olykor együtt is evett azokkal a vámszedőkkel és bűnösökkel, akik hozzá igyekeztek, hogy hallgassák. Esetleg asztalt terített nekik, vagy pedig elfogadta meghívásukat otthonukba és asztalukhoz. Ezzel a farizeusok és az írástudók zúgolódása csak tetéződött (az 5,30-hoz képest itt egy még erőteljesebb kifejezés olvasható). E helyütt emlékeztetni szoktak a pusztában vándorló nép zúgolódására Mózes és Áron ellen, mert a LXX igéje a 2Móz 16,2-nél ugyanaz, mint esetünkben. — Berzenkedésükre válaszul mondja el Jézus a három példázatot, ahol is mindkét irányú mozgásban felmutatja a mentő szándékot: vagy ő megy az elveszett után, vagy az elveszett jön hozzá, hogy újból otthon lehessen az atyai házban. Az asztalközösség célja mindkét változatban az elveszett keresése, illetőleg a hazataláláson érzett tiszta öröm.
Ma az ember hajlamos lenne arra, hogy inkább veszni hagyná az elkódorgott századikat, mint hogy kockára tegye a többi 99-et. A példázat szerint ui. ezeket otthagyta „a pusztában” — nincs részletezve, hogy karámban, vagy őrizet alatt —, s megy az elveszett után. Őszinte pillanatainkban szinte felkiáltunk: Ilyen ember, ilyen pásztor nincs is! Egy biztos, hogy van, s ez Jézus, aki látszólag saját érdeke ellen cselekedve megy az elveszett után. Bármilyen is volt az akkori emberek viszonya nyájuk veszni, hullani hajlamos töredékéhez, Jézus jót feltételez zúgolódó hallgatóiról: Ki ne tenné meg ugyanezt közületek? Az ő agyukban is megfordulhatott, hogy én bizony nem tenném meg! De hallgattak. Reméljük, hogy nemcsak elhallgattak, hanem hallgattak is Jézusra, s valamit meg is értettek belőle, mert a példázatok végén nincs több ellenvetésük.
Csodálatos pásztorunk van tehát, aki — mint a juhászok általában — minden bárányát ismeri. Jézusban testet öltött az ezékieli prófécia: „Majd én magam keresem meg juhaimat… Egyetlen pásztort rendelek föléjük..., szolgámat, Dávidot” (Ez 34,11.23). Sziklás, szakadékos hegyi utak sem rettentik meg, s nem fordul vissza félúton a keresést feladva. Céltudatosan megy mindaddig, amíg meg nem találja azt, ami az övé, mert neki érték a veszni induló is. Külön is ámulatraméltó, hogy megtalálva nem feddőzik, hanem örül. Az ember szidni szokta a jószágát, néha rajta tölti ki mérgét, amit az emberek miatt érez. Ő örül és viszi haza a vállán. Őskeresztyén ábrázolás: a pásztor négy lábánál fogva nyakában hozza elveszett juhát. Szinte túlzásnak tűnik, hogy még barátait is részelteti örömében — egy hitvány birkáért! De az Isten angyalai is így örülnek egyetlen bűnös megtérésén! Hát nekünk nem örül? De nektek is örül — farizeusok! Ne botránkozzatok meg, kérlek, de a megtérő bűnösnek jobban örül!
AZ ELGURULÓ DRAHMA
Lukács 15,8-10
A juhnyáj módos gazdája után a kispénzű családanya példázza az elveszettet kereső Istent. Nagy szeme volt akkor az ezüstpénznek, szegény embereknél ritka vendég volt. Ékszerként, kincs gyanánt őrizgettek belőle egyszerű emberek néhányat. Ez a tíz is, kerek a számuk, azt engedi sejtetni, hogy az asszony emlékként őrizte, vagy vészhelyzetre zsugorgatta. Aztán kivételes alkalmakon, felfűzve, felvette magára. Általában arra gondolnak, hogy jegyajándék lehetett, esetleg férjétől, amit fejdíszként vett föl a menyegzőn, s ünnep jöttével újból magára öltött. Ha nem színezzük ki ilyen kitüntetően azt a tíz ezüstpénzt, s csak a megélhetés hétköznapi gondjainak fedezetét szolgálta a gazdasszony háztartásában, akkor még üzenetesebbé válik az elveszett drahma jelbeszéde. Mert az Isten háztartásában mindennek, azaz mindenkinek helye van. Sokatmondóak Walther Lüthi, néhai svájci igehirdetőnek a példázathoz fűzött gondolatai.
A pénznek sajnos természete, hogy könnyen gurul — elfelé, mint az ember, akinek vérében van, hogy gazdájától, Istentől, messze távozzék. A bűn, sajátos nehézkedési törvényként a tagjainkban elfelé húz és sodor bennünket. Míg aztán elgurulva el nem fekszünk valami sötét, szennyes zugban. S vissza az út a magunk erejéből lehetetlen, ahogy a pénz sem tud felfelé gördülni. Annak a tizediknek azonban helye van a háztartásban; kell, kellene valamire és hiányzik tulajdonosának. Ő pedig nem mond le róla. Ezért aztán keresni kezdi. Világot gyújt a nappal is sötétes házikóban, mindenhová bevilágít. Seprűt vesz elő, hogy a kőpadlón a kotrástól, mozgatástól megcsendüljön az ezüst pénzecske. Addig sürgölődik a ház asszonya, míg meg nem találja a hiányzó tizediket. Így keresi Jézus az elveszetteket. — Amikor pedig megtalálja, felveszi és megtörölgeti, hogy tisztán látszódjék újból a király képe. Ekként tisztogatja meg az Isten képére teremtett embert is mennyei gazdája. S aztán visszahelyezi oda, ahonnan elveszett, a többi közé, azok mellé. Vele együtt kerek a számuk.
Beszéljünk mai gondjainkról is. Itt tíz százalék, s a korábbi csak egy százalék volt, ami elveszett, s az is meglett. De mi van ma? Hány százalék az elveszett? S megvannak-é a megfelelő és rendeltetés szerint használt, tehát jól alkalmazott pásztori eszközeink, módszereink, meg lelkiismeretességünk, hogy utol is érjük, hozzá lehajoljunk, s megtaláljuk a sok elveszettet? Gyakorta az a nyugtalanító érzésünk, hogy inkább kilenc az elveszett (17,17), s csak egy az, aki a helyén van. S pont mi lennénk ezek? — Az azonban változatlanul igaz, hogy Istennek és angyalainak ma is öröme van egyetlen megtérő bűnösön.
(Cornelis van der Waal: Kutassátok az Írásokat! Iránytű Kiadó):
A bűnösök megváltója. Ha közelebbről is megnézzük ezt a szakaszt, sokféle olyan motívumot találunk benne, amelyek már korábban is megvoltak Lukács könyvében. Például: Jézust a bűnösök megváltójaként ábrázolja. Lukács az az evangélista, aki három példabeszédet említ az elveszett dolgokról: az eltévedt bárány, az elgurult drachma amely nászajándék része is lehetett és a tékozló fiú példázatát (lásd a 15. fejezetet). Ezek közül nyilván a harmadik a csúcspont.
A 19:10-ben Lukács feljegyzi Jézus kijelentését, amely szerint az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszetteket. A hetvenkét tanítvány kiküldésének is a lelkek megmentése volt a célja (10:16, 21 és köv.).
(J. N. Darby: A Biblia könyveinek áttekintése. Evangéliumi Kiadó):
15. fejezet
A kegyelem szuverén hatóereje; Isten kegyelme és az ember önteltsége
M
iután tehát az Úr kifejtette a két üdvtörténeti korszak jellegzetes különbségeit, valamint az egyikből a másikba való átmenet körülményeit, most (15. fejezet) magasabb alapelvek felé fordul — annak forrásaihoz, ami kegyelemben jelent meg.
A két korszak között valóban nagy a különbség, mint ahogy különbség van a tárgyalt fejezetek között is. Ez a különbség azonban dicsőséges forrásában, magának Istennek a kegyelmében csúcsosodik ki, és ellentétben áll az ember nyomorúságos önteltségével.
A vámszedők és a bűnösök igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák Őt. A kegyelemnek megvolt a maga igazi becsülete azok között, akiknek szükségük volt rá. Az önteltség elutasította azt, ami nem volt olyan megvetésre méltó, mint önmaga, s ugyanakkor visszautasította magát Istent is az Ő szerető természetében. A farizeusok és írástudók zúgolódtak azzal szemben, aki erről a kegyelemről tett tanúságot azzal, hogy betöltötte azt.
Nem elmélkedhetünk ezen a fejezeten — amely attól az időtől fogva, hogy az Úr elmondta, oly sok lélek öröme és a kegyelemről szóló sok-sok bizonyságtétel tárgya volt ― anélkül, hogy ki ne térnénk a kegyelemre, ami tökéletesen alkalmazható a szívre. Itt azonban a nagy alapelvekre kell szorítkoznom, az alkalmazásukat azokra bízva, akik az Igét hirdetik. Olyan nehézség ez, amely minduntalan felvetődik az Igének ezzel a részével kapcsolatban.
Isten örömét leli abban, ha kegyelmet adhat
Az Úr először is arra a nagy elvre mutat rá — és erre alapozza Isten útjainak igazolását is (milyen szomorú a szív állapota, amely ezt igényli, és milyen csodálatos az a kegyelem és türelem, amely ezt megadja!) —, hogy Ő örömét leli abban, ha kegyelmes lehet. Micsoda válasz ez a farizeusok szörnyű szellemiségére, akik tiltakoztak ez ellen!
A Pásztor örül, amikor a juhot megtalálja, az asszony, amikor a pénzdarab a kezébe kerül, és az Atya, amikor gyermekét a karjában tartja. Micsoda kifejezése ez annak, hogy milyen Isten! Az ember minden áldása csak ezen alapulhat. Isten a maga kegyelmében ebben dicsőül meg.
A kereső szeretet; az elveszett juh és az elveszett drahma; Krisztus és a Szent Szellem munkája
Ennek a kegyelemnek azonban két különböző része van: az egyik a kereső szeretet, a másik pedig az a szeretet, amellyel az embert befogadják. Az első két példázat a kegyelem előbbi jellegzetességét írja le. A pásztor keresi a juhait, az asszony a pénzdarabját. Itt a juh és a pénzdarab passzív. A pásztor (és az asszony) addig keres, amíg meg nem találja az elveszettet, mert neki fontos az. A vándorlásaiban elfáradt juhnak egy lépést sem kell megtennie visszafelé. A pásztor vállára veszi a juhot, és hazaviszi. Magára veszi az egész terhet, és örül, hogy visszakapta a juhát. Ez a menny gondolata, bármilyen legyen is az ember szíve a földön. Ez Krisztusnak, a jó Pásztornak a munkája. Az asszony példája azt a fáradozást mutatja be, ami Isten szeretetére jellemző, úgyhogy az asszony inkább a Szellem munkáját ábrázolja. Megjelenik a világosság — az asszony addig söpri a házat, amíg meg nem találja az elvesztett pénzdarabot. Isten így munkálkodik ebben a világban, keresve a bűnösöket. Az önteltség gyűlöletes és gyűlölködő féltékenységének nincs helye a menny gondolataiban, ahol Isten lakozik, aki az Őt körülvevő boldogságban megteremti a saját tökéletességének tükörképét.
(Pat és David Alexander [szerk.]: Kézikönyv a Bibliához. Scolar Kiadó):
15 Elveszett bárány; elveszett pénz; elveszett fiú
A 14. fejezet komoly hangvételének észrevehető ellensúlyozásaként jön e három történet Istennek az elveszett megtalálása fölötti öröméről. Mint a pásztor, a háziasszony vagy a tékozló fiú apja, Isten sosem hagy föl a törődéssel. Örömünnepre ad okot, ha az Isten útjáról letért ember megtalálja őt, és visszatér hozzá (5, 7, 9, 10, 23, 32).
A farizeusok és írástudók, akik hibának tartják, hogy Jézus „rossz” embereket fogad (1-2), olyanok, mint a történetbeli idősebbik fiú. Istentől eltérően ők nem mutatnak sem szeretetet, sem könyörületességet azok iránt, akik nem felelnek meg az ő elvárásaiknak.
► 8. vers Az ezüstpénzek értéke nem nagy, ám elvesztése nagy szégyen, ezért keresi olyan nagy gonddal, és örül annyira a megtalálásuknak.
(Chuck Smith: A Biblia lépésről lépésre. Az Ószövetség és az Újszövetség tanításai MP3-as CD-n. The Word for Today):
A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt.
A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: „Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.”
Figyeljük meg, hogyan oszlik a négy csoport kettőre. A vámszedők, a társadalom kivetettjei voltak, akiket felettébb megvetett a zsidók közössége, mert árulóknak tartották őket. Ezeket mindig a bűnösökkel együtt emlegették. Érdekes, hogy sokan közülük vonzódtak Jézushoz, például Máté, aki otthagyta a vámszedést, és Jézus tanítványa lett. Zákeus is vámszedő volt, de miután találkozott Jézussal, azt mondta: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki.” Jézus így felelt neki: „Ma lett üdvössége ennek a háznak…”
A vámszedők és bűnösök azért vonzódtak Jézushoz, mert a remény üzenetét hozta számukra. A farizeusok és az írástudók viszont azért jöttek, hogy hibát találjanak benne, és vádolhassák Őt. Arra vártak, hogy elbotoljon vagy hibázzon, hogy aztán rávessék magukat, és legyen mivel vádolniuk. „Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük,” hangzott a vád.
Azt hitték, hogy ezzel valami szörnyű dolgot mondanak, de valójában egy dicsőséges evangéliumot hirdettek. János azt írta: „Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.” Krisztus együtt eszik a bűnösökkel, azonosul velük, így lehet mindannyiunknak reménysége.
Voltak, akik hallgatták Őt, mások pedig hibát akartak találni Benne. Mi történt volna ha a farizeusok és az írástudók valóban igaz emberek lettek volna? Örültek volna annak, hogy a bűnösök válaszolnak az evangéliumra.
Gyakran hallom, hogy az emberek kritizálják Billy Graham-et, és az evangelizációs kampányait. Emberek ezrei mennek oda, és fogadják el Jézust. „Ez igaz”, mondják egyesek „de sokan nem maradnak meg Jézus követőinek”. Savanyú szőlő ez, melyet a irigység szül. Tulajdonképpen örvendezniük kellene: „Oda nézz! Istennek hála, hogy ennyien elfogadják a Megváltót.” Mindig csak a hibát keresik, és vádaskodnak.
A hippik is százával tértek Jézushoz, és egyes lelkipásztorok azt mondták nekem: „Láttam a képeket a bemerítkezésekről, de mikor fogják levágatni a hajukat?” Ahelyett, hogy örülnének Isten dicsőséges munkájának, inkább kifogásolnivalót keresnek. Örülniük kellene, hogy az Úr bűnösöket fogad magához. Savanyú, irigy szőlők mindahányan.
Jézus a farizeusokhoz és írástudókhoz szólt:
Ő erre ezt a példázatot mondta nekik:
„Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja?
És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat.
Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.”
Miközben a savanyú szőlők itt lent azt kérdezik, hogy mikor fogják rövidre vágatni a hajukat, az angyalok örömünnepet ülnek a mennyben, mert az elveszettek megtaláltattak.
„Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, míg meg nem találja?
És ha megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amelyet elvesztettem.
Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek.”
Ha egy elveszett dolgot megtalálunk, akkor természetes dolog, hogy örülünk neki. Az Úr szerint egyetlen megtért bűnös miatt is örülnek a mennyben.
(Prőhle Károly: Lukács Evangéliuma. Evangélikus Sajtóosztály):
a) AZ ELVESZETT JUH ÉS AZ ELVESZETT EZÜST PÉNZ
15,1—10.
(1) Közeledni szoktak hozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák. (2) Zúgolódtak a farizeusok és az írástudók, és azt mondták, hogy „ez bűnösöket fogad el, és együtt eszik velük”.
(3) Ezt a példázatot mondta nekik: (4) „Ha száz juha volna, és egyet elvesztene, melyiktek nem hagyja el a kilencvenkilencet, és nem megy az elveszett után, míg meg nem találja? (5) És ha megtalálta, vállára veszi örvendezve, (6) és amikor hazaér, összehívja barátait és szomszédait, és ezt mondja nekik: Örüljetek velem, mert megtaláltam a juhomat, amelyik elveszett! (7) Mondom nektek, hogy így lesz nagyobb öröm a mennyben egyetlen bűnösön, aki megtér, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre.”
(8) „Vagy ha tíz ezüst pénze[3] van, és elveszít egyet, melyik asszony nem gyújt lámpást, és sepri a házat, és keresi gondosan, míg meg nem találja? (9) És ha megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédnőit, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam az ezüst pénzt, amelyet elvesztettem! (10) Mondom nektek, így lesz öröm a mennyben az Isten angyalai előtt egyetlen bűnösön, aki megtér.”[4]
Akik nem tudtak örülni
1-2. Lehetséges, hogy Jézus nem egyszer, hanem különböző alkalmakkor mondta el ezt a három példázatot, és maga Lukács vagy külön forrása állította egymás mellé tartalmi hasonlóságuk alapján. Lehet, hogy a bevezető mondatot is ő írta a példázatok egybefoglalására. Nem vétett ezzel a történeti hűség ellen, mert tudjuk, hogy a farizeusok és az írástudók majdnem szó szerint egyezően sokszor ismételgették azt a vádat Jézus ellen, hogy együtt van a bűnösökkel (5,29-32; 7,34. 36-50). Ezzel kapcsolatban jellemeztük a farizeusokat és az írástudókat, s azt is elmondtuk, kiket tartottak ők bűnösöknek. Nem ismételjük ezt, de emlékeztetünk rá, mert a következő példázatok jó megértése szempontjából nélkülözhetetlenek ezek az ismeretek. Az itt elhangzó kettős vád: bűnösöket fogad el, és együtt eszik velük, azt jelenti, hogy Jézus a bűnösöket felelőtlenül kezeli. A farizeusok és az írástudók is törekedtek az emberek megtérítésére (vö. Mt 23,15!), de elképzelhetetlen volt számukra, hogy egy asztalhoz üljenek le bűnösökkel. Nem vállaltak velük semmiféle közösséget, amíg meg nem tértek, és ennek kézzelfogható jelét nem adták külső magatartással, böjtöléssel és vezekléssel. Homlokegyenest ellentétes volt Jézusnak az a magatartása, hogy minden előzetes kikötés nélkül elment hozzájuk, együtt evett és ivott velük. Szembekerül tehát egymással a farizeusok törvényen alapuló kegyessége, amely az emberi közeledés feltételeként könyörtelenül behajtja a törvény követelését, és Jézus szeretete, amely nem azt nézi, mit követeljen az embertől, hanem mire van szüksége, hogy talpraálljon. Nem is maradt el az eredmény sem. Lévi és Zákeus példája mutatja, milyen mélyreható változások mentek végbe vámszedők lelkében és életében (5,27—28; 19,1—10). De a farizeusok rajongók voltak. Rajongtak Istenért és törvényéért. Azért nem értették a szeretet új útját. Zúgolódtak, és nem tudtak örülni. Jézus azonban róluk sem mond le, hanem példázatokat mond, hogy megértesse velük Isten szeretetét.
Nagyobb öröm
3-7. A hellénizmus világában a kulturált városi körökben kialakult egy pásztor-romantika, amely a pásztorélet egyszerűségét és romlatlanságát idealizálta. Mély benyomást tett ezért a hellénizált római emberre a keresztyénségnek az igehirdetése a jó Pásztorról. A ránk maradt legrégibb ábrázolás Jézusról a jó pásztort mutatja, aki vállára vette az elfáradt bárányt. Jézus környezetében a pásztor foglalkozását nem becsülték ennyire, sőt a bűnös foglalkozások közé sorolták (vö. 2,8 !). De emlékeztek arra, hogy az ősatyák, Ábrahám, Mózes és Dávid pásztorok voltak, és mint ilyenek kapták elhívatásukat Istentől. Egy későbbi rabbinista írásmagyarázat Mózes elhívásához azt az elbeszélést mondja el, hogy egyik báránykája elveszett, és egy tó mellett elepedve találta meg. Mózes ezt mondta neki: „Nem tudtam, hogy szomjúság miatt futottál el.” Megitatta és vállára vette. Hozzá teszi az elbeszélő, hogy Isten azért bízta rá népét, mert volt szíve a báránykához (ExR 2,68b). Az írástudók emlékeztek arra a próféciára is, hogy Isten jó pásztort fog küldeni népéhez (Ezék 34). Jézus ezt a képet használja fel, hogy önmagáról és Isten szeretetéről beszéljen. Máté is elmondja ezt a példázatot, de egészen más összefüggésbe állítva, és a gyülekezet felelős vezetőire alkalmazva. Szemlélteti azt a felelősségüket, hogy egyetlen egyet se hagyjanak elveszni a gyülekezetből (Mt 18,12-14). Jézus eredetileg bizonyára önmagára alkalmazta a példázatot, ahogyan Lukácsnál találjuk. Itt nagyobb hangsúly esik a gazda örömére. Részletesen leírja, hogy összehívja az egész házat, elmondja az esetet, és felszólít mindenkit arra, hogy együtt örüljön vele. Ilyen nagy az Isten öröme! A befejező mondat ezt még fokozza: nagyobb az öröm egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon. A rabbinizmusban is szerették egymás mellé állítani ezt a két számot, ha igen nagy különbséget akartak szemléltetni. Jézus nem vonja kétségbe a farizeusok kegyességét, és azt sem mondja, hogy Istennek nincs öröme abban, ha valaki az igaz úton jár, és azon megmarad. De minden eszközt megragad annak szemléltetésére, hogy Isten milyen szeretettel fordul azok felé, akik elvesztek.
Örüljetek velem!
8-10. A második példázat szerkezete azonos az elsővel. De kiegészíti azzal, hogy asszonyról szól. A kortársak szemében a két példa együtt még jobban megerősíti a közös mondanivalót: senki sem hagyja veszni az elveszettet, és ha megtalálja, örül neki. A példázat képanyagának megértése nem okoz nehézséget. A drachma nem nagy értékű ezüst pénz volt, de nem is értéktelen: egy napszám. Akinek csak tíz van belőle, annak meg különösen is nagy érték. Érték veszett el, s ezt nem lehet hagyni. A példázat az előzőnél részletesebben írja le a keresést, és ez nemcsak az eltérő hasonlatból adódik. Szándékosan hangsúlyozza, hogy a pénz nem magától került meg, és az asszony nem is vár, amíg rábukkan. Hanem keresi! Ebben az összefüggésben válik az is hangsúlyossá, ami az előzőben szintén elhangzik: „Megtaláltam!” A farizeusok megtéréséről szóló tanításában azon van a hangsúly, hogy a bűnösnek vissza kell találnia, össze kell szednie előbb erkölcsi erejét, vezekelnie kell, hogy méltó legyen a visszafogadásra. Jézus szerint Isten szemében még az eltávolodott ember is érték, amit érdemes megkeresni. Kell is keresni, mert éppen elesettsége miatt nem tud visszatalálni. Isten ezért küldte el Jézust, és Jézus ezért küldte ki tanítványait. A megtérés Jézus tanításában nem visszatalálás, hanem megtaláltatás. Ennek a példázatnak az alkalmazása nem hasonlítja össze az igazakon és a megtérőkön érzett örömet, és ezzel még jobban kiemeli Isten örömét egyetlen bűnös ember megtérésén. Angyalok együttörüléséről van szó benne, és így nagyobb hangsúlyt kap az első példázatban is elhangzó felszólítás: „Örüljetek velem!” Jézus evangéliuma örömhír Isten szeretetéről, hogy az ember együtt örüljön az Istennel.
(Ortensio da Spinetoli: Lukács a szegények evangéliuma. Agapé vagy vagy ):
tizenötödik fejezet
(15, 1-32)
A jó pásztor (15, 1-7)
1. A vámszedők és a bűnösök mindnyájan
igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt.
2. A farizeusok és az írástudók pedig így
zúgolódtak: «Ez bűnösöket fogad magához,
és együtt eszik velük».
3. Ő erre ezt a példázatot mondta nekik:
4. «Ha valakinek közületek száz juha van,
és elveszít közülük egyet, vajon nem
hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában,
és nem megy-e addig az elveszett után, amíg
meg nem találja?
5. És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében,
6. hazamegy, összehívja barátait és szomszédait,
majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem,
mert megtaláltam az elveszett juhomat.
7. Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb
öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő
bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt,
akinek nincs szüksége megtérésre».
A fejezet elbeszélői bevezetéssel kezdődik (1-3. v.), amelyet három úgynevezett irgalmassági példázat követ.[5] Az első kettő az elveszett juhról (4-7. v.) és az elveszett drahmáról (8-10. v.) szól, a harmadik pedig a tékozló fiúról (11-32. v.). Elveszhet a nyáj, a pénzérme, sőt még egy fiú is. A példázat alkotója arra szólít, hogy járjuk végig azokat az utakat, amelyeket a különféle szereplők megtettek, hogy megtalálják azt, amit elveszítettek, és osztozzunk az őket eltöltő örömben.
Jézus körül immár kétféle embercsoport található, és ez a csoportosulás ugyanolyan, mint amilyen a Keresztelő prédikációja alkalmával is létrejött. Annak idején a vámosok is befogadták az előfutár szavát és megkeresztelkedtek (3, 12-13), míg a farizeusok és a törvénytudók mind az egyiket, mind a másikat visszautasították (vö. 7, 29-30). Lukács már bemutatta az asszonyokkal vallási témákról társalgó üdvözítőt, bármilyen hallatlan dolog is ez (vö. 10, 38-42); most pedig olyan helyzetben ábrázolja, amelyben általánosan megvetett emberekhez intézi szavát. Mi több, éppen rájuk gyakorol vonzó hatást. Jézus mindenkihez beszél, de szavai eltérő módon találnak visszhangra hallgatóiban, éspedig annak megfelelően, hogy melyik csoporthoz tartoznak: a vámosok és bűnösök bátorítást, segítséget és reményt találnak tanításában, és ezért közelednek hozzá; a farizeusok és a törvénytudók ugyanezeket a szavakat izgatásnak, a vád és az ítélet alapjának tekintik.
Az általános vallási terv fölvázolásának kísérlete fölháborítja a szent hatalom birtokosait, a zsidóság hivatalos tanítóit, s főként a farizeusokat (a tömegtől «elkülönülteket») és a törvénytudókat, akik a kor jogi szakértői vagy kánonjogászai (2. v.). Az evangélista tetszéssel és hangsúlyozva jegyzi meg, hogy «a vámszedők és a bűnösök mindnyájan» elmentek, hogy hallgassák Jézust. Az egyetlen szemrehányás, amelyet az ellenfelek felhozhatnak az üdvözítő ellenében, az, hogy utálatos, vallástalan, Istentől távol álló, tisztátalan és másokat beszennyező emberek barátja. Jézus éppen azért mondja el a XV. fejezet három példázatát, hogy a farizeizmusnak és általában az ortodox zsidóságnak e hivatalos dogmáját cáfolja, és megkísérelje az érvényben levő vallási nézetek felforgatását. A farizeusok kasztokat teremtettek, meghatározták a szent és a profán körét, és azon igyekeztek, hogy mindezt Istentől eredőnek tüntessék fel. Jézus ezzel szemben azt akarja tudtukra adni, hogy ezeket a kategóriákat és megkülönböztetéseket Isten nem ismeri. Isten egészen más, mint amilyennek emberei, beleértve olykor prófétáit is, leírták őt. Jézus gyakorta megerősíti ezt példázataiban, hogy a témával kapcsolatban eloszlasson minden félreértést. Isten valódi megismerésében rejlik az ember üdvösségének titka. Az, hogy az ember a rettegés érzésével vagy szívesen áll Isten elé, attól függ, hogy bírónak vagy barátnak ismeri-e őt.
Az elveszett juhról szóló «elbeszélés» (3-7. v.), amelyet Lukács az imént bevezetővel látott el, saját forrásából származik.[6] A szövegösszefüggés közelebbről mutatja be Jézus szolgálatát, és ezért a szöveget ősibbnek tekinthetjük, mint a Mt 18, 12-14-ben szereplő példázatot, amely egyházias színezetet kapott. Ez már nem Krisztus pasztorális irányvonalának apológiája, hanem a közösség vezetőinek szóló buzdítás arra vonatkozóan, hogy milyen magatartást tanúsítsanak a gyengébb vagy «rakoncátlanabb» juhok irányában.[7] A nyáj történetében előfordul, hogy a pásztor figyelme egyetlen juhra irányul, és az összes többi másodrangúvá válik.[8] Olykor megtörténik, hogy a juhok közül valamelyik vigyázatlanul elkóborol a csoporttól, vagy fennakad a sövényen. Lehet, hogy magától is kievickélne a bajból, de a buzgó pásztor nem tud várni; otthagyja az egész nyájat, és fut, hogy megkeresse azt, amelyiket az elkallódás veszélye fenyegeti. A többi életét is éppoly értékesnek tartja és éppúgy szívén viseli, de pillanatnyilag annak érdekében fáradozik, amelyik nagyobb veszélyben van. Az egyik és az összes többi szembeállítása éppen azt emeli ki, hogy az van előnyös helyzetben, illetve az élvez előjogokat, amelyik letért az útról, mint ahogy a beteg vagy szerencsétlen embernek is előjogai vannak a biztonságban élő és egészséges emberekkel szemben.
A szerző eszményi pásztor-alakot mutat be, jóllehet feltételezi, hogy ilyen magatartást tanúsítana mindenki («ha valakinek közületek»). Olyan ember, aki nem lel nyugalomra, míg meg nem találta az eltávolodott juhot. Amint megtalálta, fogja, vállára veszi (4. v.), és visszaviszi a nyájhoz (5. v.). A jó pásztor képe, jóllehet az ószövetségi hagyományból származik (vö. Jer 23, 2-4; Ez 34, 1-31), az evangélium legismertebb képeinek egyike. Az ember az egész nyájjal hazatér, és elégedetten, boldogan ünnepel gondjaiban osztozó barátaival és szomszédaival együtt, mert megtalálta azt, ami elveszett. Még ha száz juhához viszonyítva ennek az egynek elvesztése nem is jelentett volna túlzottan nagy kárt, gondoskodó szeretetét és örömét nem tudja megtagadni. Ez a tény nemes érzületéről, nagylelkűségéről és jóságáról árulkodik. Ahelyett, hogy megsértődne vagy bosszankodna, s engedné, hogy a nyájat elhagyni akaró juh rablóknak vagy vadállatoknak kiszolgáltatva elpusztuljon, mélységes szánalomra indul iránta. A pásztor, akit Lukács bemutat, rendkívüli személyiség. A hallgatók arra kapnak indítást, hogy eljárásmódjában fedezzék fel és értsék meg Istennek s még közvetlenebbül Krisztusnak magatartását azokkal az emberekkel szemben, akik nem ismerik őt vagy hűtlenek maradnak hozzá. A pásztor azon fáradozik, hogy megkeresse az elveszett juhot, és visszavezesse a nyájba. Isten ugyanezt teszi a bűnösökkel, s valahányszor sikerül őket visszatérítenie, nagy öröm tölti el az egész mennyei családot (7. v.). Isten nem akkor örül, hogyha büntet vagy derékba töri a bűnös életét, hogy ez többé ne ártson a közösségnek, hanem akkor, ha látja az illető bánatát és megmenekülését.
Az emberi tévedések láttán Isten első reakciója a megértés, a megbocsátás és nem a harag. Nem felajzott íjjal követi a tőle elpártoló embert, hanem aggódva és szomorúan kísérli meg, hogy visszavezesse önmagához. Amikor ez sikerül, öröme túlszárnyalja a jók hűsége miatti örömét. A megbánás vagy a megtérés cselekedete mindig jelentősebb, mint a jóban való szokványos (vagy közömbös) kitartás. Valahányszor egy bűnös az ország útjára lép és megtér, az üdvösség egy lépéssel előbbre jut. Történeti és gyakorlati síkon Isten irányvonalát Krisztus magatartása világítja meg, aki kitüntető szeretetet tanúsított a társadalom peremére szorított emberek iránt, bármilyen csoporthoz tartoztak is ezek.
A szövegből Lukács rejtett pasztorális útmutatásai is kiviláglanak. A rigorista vagy farizeusi lelkület még mindig megtalálható az egyházban, a vezetőknél éppúgy, mint az egyszerű «hívők» között. A helytelen vagy «liberális» magatartást tanúsító emberekkel szembeni meg nem értés és türelmetlenség, amely adott esetben a közösségből való kizáráshoz vezet,[9] olyan dolgok, amelyekkel az evangélista szemmel láthatóan nem ért egyet. A vámszedők talán nem mindig elveszett vagy eltévelyedett juhok, de ha azok lennének, mint ahogyan ezt a «farizeusok» és a «törvénytudók» gondolják, akkor is számukra kellene elsősorban a segítséget és a tanítást biztosítani, mert erre jobban rászorulnak. Az «igazaknak» szóló igehirdetésnek és a nekik nyújtott segítségnek sosem szabad szünetelnie, de ha előnyben kell részesíteni valakit, akkor ezt azokkal kell megtenni, akik távolabb vannak. A «jó pásztor» képének kellene diadalra jutnia valamennyi gyülekezetben, összejövetelen és egyházi hivatalban. A pasztorációs szolgálat nem egyszerű udvariaskodásból vagy jó modorból áll, hanem elviselésekből, szenvedésekből és a testvér javára hozott áldozatokból.
A megtalált drahma (15, 8-10)
8. «Ha pedig egy asszonynak tíz drahmája van,
és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e
lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem
keresi-e gondosan, míg meg nem találja?
9. És ha megtalálta, összehívja barátnőit és
szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek
velem, mert megtaláltam a drahmát,
amelyet elvesztettem.
10. Mondom nektek, így fognak örülni az Isten
angyalai egyetlen megtérő bűnösnek».
Az asszony bánkódása, aki értékes pénzérmét[10] veszített el, fáradozása, amellyel nekifog keresésének, öröme, amely eltölti őt, midőn megtalálta azt, és végül a barátnői és a szomszédasszonyai társaságában rögtönzött ünnep megerősíti az előző (3-7. v.) példázat tanítását. Az «eltűnt» dolog sosem elveszett tárgy. Mindig van remény megtalálására. Ez az, amire Isten gondol, és amiben bizakodik. A szöveg az előzőhöz hasonlóan nagy tanítást ad az állhatatosságról és a derűlátásról. Egy pénzérme megtalálása nem mindig könnyű dolog; az embernek nem szabad elveszítenie bátorságát és még kevésbé türelmét. Az, hogy egy bűnös bűnbánatot tartson, nem érhető el az első közeledésre. A próféták hosszú és állhatatos tevékenységét sem koronázta mindig siker. A magvetőről szóló példabeszédben csak a negyedik kísérletre mutatkozik meg a termést ígérő föld (8, 5-8). A szerzőt elsősorban nem az a fáradság érdekli, amelybe a drahma megtalálása vagy a bűnös megtérése kerül, hanem az egyik, illetve a másik esemény kiváltotta öröm. Egy drahma nem nagy kincs, mégis ok a nagy ünneplésre. Egy megtérő bűnös az igazságtól és a jóságtól távol maradó emberi sokasághoz képest talán nem számottevő, mégis elegendő ahhoz, hogy «elégedettséggel», örömmel és vigasztalással töltse el az egész mennyei családot. A szerző «Isten angyalairól» beszél, és nem Istenről, akit udvartartástól övezett személynek képzel.[11] A szöveg a látszólag «elveszett» bűnös ember iránti szeretetre akar tanítani. Nagyobb gonddal és figyelemmel kell őt körülvenni, mint az igazakat. A biztonságos pénztartóban maradt pénzérmék nem aggasztották az asszonyt, de az eltűnt érme mozgásba hozta minden képességét és erejét, lekötötte minden figyelmét, míg csak meg nem találta. A közösségi pasztoráció arra kap felszólítást, hogy a bűnösök megközelítésében keressen békésebb, körültekintőbb utakat, és ne fenyegetésekhez vagy anatémákhoz folyamodjon, hanem kísérelje meg magáévá tenni a drahmát elveszítő asszony bizakodását, amely Isten lelkületét mintázza, aki nem hagy fel annak várásában, hogy egyszer elérkezik a bűnös megtérésnek pillanata.
A farizeusok és a törvénytudók zúgolódását (2. v.) önhittségük, gőgjük, elbizakodottságuk táplálja, és nem vallási buzgóságuk. A valódi pasztorális gondoskodás türelmes, béketűrő, és csak ez hozhatja meg a végén a várt vagy a várakozást is felülmúló eredményt. Ha az asszony a keresés helyett minden «szemetet» kisöpör és kidob házából, többé már nem találta volna meg a pénzérmét. Ha a közösségnek nincs türelme ahhoz, hogy megvárja tagjainak növekedését és teljes érettségét (megtérését), hanem méltatlanság vagy bűnbánat hiánya miatt kiveti azokat, soha nem lesz alkalma arra, hogy ünnepelhesse megtérésüket, az országba való visszatérésüket vagy belépésüket.
(David Gooding: Az evangélium Lukács szerint. Evangéliumi Kiadó):
III. A farizeusok bírálják Krisztust (15,1-2). A 14,1-6-ban a farizeusok egy beteg embert is elvittek arra a vendégségre, amelyre Krisztust azért hívták meg, hogy kénytelen legyen színt vallani: vajon aláveti-e magát a szombatra vonatkozó törvényeskedő előírásaiknak, és betegen hagyja az embert, vagy meggyógyítja a beteg embert szombaton, ezzel bizonyítva – szerintük - önmagáról, hogy bűnösen hitetlen, mivel nem tartja be a törvényt.
Most ismét vádolják, mégpedig erkölcsi lazasággal. Krisztus vámszedőket és feslett életű embereket fogadott magához, és arra készült, hogy velük együtt egyék. Ez a farizeusok szerint azt jelentette, hogy Jézus elnézi ezek erkölcstelenségét. A bírálat teljesen jogtalan volt. Figyelmen kívül hagyta Krisztus egyértelmű tanítását az erkölcstelenség ellen, amely valójában messzemenően szigorúbb volt a farizeusok tanításánál (lásd: 16,18; Mt 5,27-32), és figyelmen kívül hagyta azt a célt is, amivel a vámszedők és bűnösök az Ő társaságát keresték, és Jézus indítékát is, amiért velük készült enni. Azért jöttek, hogy hallgassák prédikálását (lásd: 15,1), és pontosan tudták, milyen erkölcsi követelményeket támasztott velük szemben. De a tékozló fiúhoz hasonlóan, aki megelégelte nyomorúságát (lásd: 15,16-17), és azt, hogy hiába keresett valamit, ami jobban kielégítette volna, ők is megtették az első próbálkozó lépéseket vissza az Atya házához. Természetesen Krisztus fogadta őket, és nemcsak a hivatalos, nyilvános igehirdetésre. Meghívta őket egy lakomára, amely ki tudta elégíteni legbensőbb vágyaikat, egészséges és magasztos örvendezéssel együtt, ahelyett a moslék helyett, amellyel lealacsonyodott vágyaikat próbálták meg kielégíteni. Hogyan és hol tudta volna jobban megmagyarázni a hozzájuk intézett hívást bebizonyítva nekik, hogy az őszinte volt, és hogyan fogadhatták volna el azt jobban, mint úgy, hogy együtt étkezik velük, és az asztalnál elbeszélget velük? A farizeusok nagy személyes sikernek értékelték, hogy eredményesen be tudják tartani saját vallásos előírásaikat; de kevéssé érdekelte őket az az öröm, amit az Istenhez való visszatérés jelent azoknak, akik korábban megszegték Isten törvényeit. Ez pedig súlyos dolog volt, mert amint a 3. tétel beszél majd erről, egyike a legnagyobb gyönyörűségnek, amelyeket a ház Gazdája kínál nekünk, az, hogy vegyünk részt vele együtt az Ő lakomáján és osztozzunk az Ő örömében, amely eltölti őt, mint az emberek Megváltóját.
3. A megváltás örömei (15,3-16,18)
Az atya kérlelésének elutasítása (15,3-32). A 2. tétel első részletéhez hasonlóan jelenlegi részletünk is három példázatból áll, amelyek közül a harmadik egy lakomát ír le. Lukács feltehetően azt akarja, hogy meglássuk a hasonlóságokat a részletek között, de még inkább, hogy felfedezzük a különbségeket. {
} A 14,16-20-ban szereplő emberekhez hasonlóan, akik visszautasították a nagy vacsorára szóló meghívást, a 15,25-32-ben szereplő idősebb testvér is visszautasította, hogy bemenjen és részt vegyen testvérének fogadásán; csakhogy eltérően a 14,16-20 embereitől, nem azért tiltakozott, mert a lakoma nem volt elég jó, hanem azért, mert saját értékelése szerint az túlságosan is jó volt. Vagyis túlságosan bőségesnek tűnt testvére tékozlásához viszonyítva. Az atya kijött és kérlelte, hogy menjen be, de ő megharagudott és elutasította (lásd: 15,28). Igen erősen kifogásolta az egész eljárást. Ha a testvére elmehetett, kicsapongó életet élt, szégyent hozott a családra, eltékozolta összes pénzét és lehetőségét, és ezek után hazajön, tesz valamiféle bűnbánó-nyilatkozatot, és azonnal befogadják, nagy hűhót csapnak körülötte, úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, sőt jobb bánásmódban részesül, mint amiben neki volt része egész életében, akkor ez jutalmat jelent a bűn és a züllött élet számára. Ez megcsúfolását jelentette mindannak a hosszú évekig tartó kemény munkának, amit ő végzett a gazdaságban, úgy szolgálva apját, mint egy rabszolga. Ha az volt atyjának elképzelése a megbocsátással, hogy „megmentse az elveszettet”, ő nem akart semmit sem tenni ezért.
A példázat kifejezetten a farizeusokhoz szólt (lásd: 15,1-3). Kifogásolták ugyanis, hogy Krisztus magához fogad vámszedőket és kétes jellemű embereket, ezért nem nehéz meglátni, miképp alkalmazza a példázatot rájuk Jézus. Talán az első dolog, amire felfigyelünk a két rövid bevezető példázat, ami felkészít bennünket arra, hogy észrevegyük a harmadik, nagyobb példázatban is azt a hatalmas örömet, ami kifejezésre jut az elveszett megtalálásakor. A mindennapok során bárki találkozhat hasonlóval. Maguk a farizeusok is (lásd: 15,4.8) tapasztalhatták ezt a spontán örömet egy elveszett juh, vagy egy elveszett ezüstpénz megtalálásakor, és barátaik is megtapasztalhatták ennek az örömnek természetes voltát, amikor összehívták őket, hogy megosszák velük örömüket. Ez az öröm valójában annak az örömnek a szerény földi megtapasztalása, amelyet az angyalok éreznek sokkal magasabb szinten egy bűnös megtérése alkalmából. {
} Az apa tehát a harmadik példázatban érthetően helytelenítette idősebb fiának panaszkodását, vagyis tökéletesen helyes és helyénvaló volt részéről, hogy lakomát rendezzen muzsikával és vigassággal elveszett fia megtalálása örömére, és tökéletesen méltányos és helyes volt tőle az az elvárás, hogy idősebb fia csatlakozzék hozzá (lásd: 15,32). De az idősebb testvér nem ment be a lakomára; szerinte az atya túlságosan lágyszívű, elnéző és abszolút igazságtalan volt. Ezt a vigasságot erkölcstelennek tartotta.
A példázat tehát azt tudatta a farizeusokkal, hogy mivel nem vesznek részt az Atya és az angyalok örömében, ezért abban a veszélyben vannak, hogy szándékosan kizárják magukat a mennyei lakoma legnagyobb örömeinek egyikéből. De a példázat ennél többről is szól: a farizeusok elé tárja azt is, hogy miért nem éreznek örömet a vámszedők és a bűnösök megtérésén. Az idősebb testvér amiatt panaszkodott, hogy rabszolga módra dolgozott atyjáért sok éven keresztül, sohasem hágta át atyja parancsait és sohasem kapott semmit, hogy barátaival mulathasson, még egy kecskét sem. Amikor azonban a testvére, aki nem dolgozott, hanem ehelyett gyalázatos kicsapongással tékozolta el apja vagyonát, éppen csak hogy megérkezett, megkapta a hízott borjút, amelyet a család valamilyen különleges alkalomra hizlalt. Szerinte ez a bűn és önzés megjutalmazását jelentette, s a becsületes igyekezet megbüntetését.
A farizeusok ugyanígy éreztek a megbocsátás evangéliumával és a kegyelem általi üdvösséggel kapcsolatban, amit Krisztus hirdetett. Ők becsületesen és keményen dolgoztak, hogy megtartsák Isten parancsait. Az idősebb testvérhez hasonlóan büszkék voltak teljesítményükre, de az sohasem eredményezett számukra semmilyen örömöt, sem azt az érzést, hogy Isten elfogadta őket, sem üdvbizonyosságot. Hogy lehet ez? Azt, hogy Isten bennünket az üdvösségbe befogadjon, sohasem lehet elérni ilyen feltételek alapján (Róm 4,4-7; Ef 2,4-10). Itt voltak viszont ezek a vámszedők és bűnösök, akik gyakorlatilag minden parancsolatot megszegtek, méltatlanul éltek és most egyszerűen bűnbánat és hit által élvezik Krisztus szíves fogadtatását, Isten elfogadását, igaz örömmel szívükben. Ez olyan érzést váltott ki belőlük, mintha a nagy lakoma már elkezdődött volna. Ez tette a farizeusokat ingerültté, és ezért Krisztus evangéliumát hamis dolognak bélyegezték.
A példázat még egy másik választ is ad a farizeusok vádaskodására. Az idősebb fia panaszán meglepődött apa rámutatott arra, hogy a tékozló fiú befogadásával nem büntette meg semmilyen formában az idősebb fiút, nem fosztotta meg attól, ami az övé volt. „Mindenem a tied”, mondja. De ezzel nem tudta őt megbékíteni. „Hány esztendeje szolgálok neked”, mondja, és ez rabszolga mentalitásról tanúskodik. Nem érezte, hogy nem a saját érdemei alapján örököse mindannak, ami az atyjáé, hanem egyszerűen azért, mert az apja fia volt. Úgy gondolkodott, mint egy rabszolga, hogy mindent csak a saját kemény munkájával érdemelhet ki magának. Nem akart a csődbe jutott, de bűnbánó tékozló fiúval szemben nagylelkű lenni a saját gazdagságából, amihez minden érdem nélkül jutott, mint örököse mindannak, ami az apáé. Ezt ő a nehezen megszerzett jövedelmének elherdálásaként értékelte, amit ő nem engedhet meg magának. Nem akart részt venni olyan lakoma örömében, amelyet ilyen áron biztosítottak.
Ilyen és hasonló okok miatt még sokan zárják el magukat szándékosan attól a lehetőségtől, hogy közösségük legyen Istennel a megváltás örömében mind most, mind a másvilágban.
Igehirdetések:
(Szalay Szilárd: Vörösberényi ígehirdetések sorozat Lukács evangéliumáról, 1-2., 4., 6., 8-10. kötetek. Vörösberényi Református Egyházközség):
ELVESZETTEK
Imádkozzunk!
Istenünk, magasztalunk téged, hogy nem csak bennünket, hanem ezt az egész világot is megteremtetted, legyen hol laknunk. Tudjuk, hogy mindeneket arra a célra teremtettél, hogy téged dicsőítsen és magasztaljon, és minden a te dicsőségedre igyekezzen létezni. Bocsásd meg, ha a mi életünkben ez olyan sokszor nem így van. Mi is tőled messze vidékre kerültünk, tőled távol születtünk, Urunk. Ez a világ pedig a bűn terhe alatt nyög, amit az ember eresztett be ide. Kérünk, Urunk, munkáld ezen az órán, hogy mennél jobban kiábrázolhassunk téged ennek a világnak! Engedd, hogy mindig előbbre menjünk, úgy kövessünk téged a megszentelődés útján! Köszönjük, Úr Jézus, hogy ez lehetséges. Te mindent megtettél, és te teszel erre képessé minket. Köszönjük, hogy véred árán megváltottál, így lehetünk a te megszentelt néped. Kérünk, szentelj meg minket a te Igéddel ezen az órán! Ámen!
„Közelgetnek vala pedig hozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák őt. És zúgolódának a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik.”
(Lukács 15,1-2)
Kedves Testvérek!
Azt mondta nekem valaki, hogy addig nem járok templomba, Tiszteletes úr. amíg X. Y, vagy Z is jár, mert ezek micsoda emberek! Megmondom őszintén, nagyon meghökkentem, és csak azt tudtam válaszolni: Mégis, hogy tetszik ezt gondolni? Mit tegyünk, hogy az Ön kedvére legyünk? Intézzünk mindenkihez egy körkérdést, kinek ki nem szimpatikus? Akiket kigolyóztunk fekete golyóval, azokat tiltsuk ki a templomból? — Hiszen bűnösök. — Jól van — mondtam —, de ha a bűnösöket hazazavarjuk a templomból, akkor országosan kiürülnek a templomok. Sőt, legelőször önmagamat kell leküldenem a szószékről, mert bűnös vagyok. Pálnak a leveleit ki kellene tépni a Bibliából, mert Pál ilyet írt le önmagáról. „a bűnösök közt első vagyok én”!
Ilyeneket próbáltam meg mondogatni, de nem nagy sikerrel. Nem tudtam az illetőt meggyőzni. Keseregtem és igyekeztem nem gondolni rá. Kisvártatva elém hozta az Úr ezeket az Ígéket, amiket itt olvastunk, és meglepődve láttam, hogy Jézusnak is volt ilyen problémája. Azt is láttam, hogy Jézust ugyanezzel megvádolták, de Jézus sokkal bölcsebbeket válaszolt, mint én. Ő három példázatot is mondott feleletül. Az elveszett juh, az elveszett drachma és a tékozló fiú példázatát. Jézus ezzel felelt erre a vádra. – Mai alkalommal ezeknek a példázatoknak csak az előtörténetéről legyen szó. Azt gondolom, mélyebben megértjük ezeket a példázatokat innen megközelítve.
Azzal indul ez a történet, hogy Jézushoz bűnösök is és vámszedők is jöttek. Nem csak ilyenek voltak jelen, de voltak ott ilyenek is. Azt is írja a Biblia, hogy azért jöttek, hogy hallgassák Jézust. Cégéres bűnösök is lehettek közöttük. Biztos. Tolvajok, vagy nem tudni kik. Valószínű utcalányok is, ott voltak Jézus körül. Ott voltak még vámszedők, akik annyit csaltak ebben az időben is, hogy az ókorban a paráznákkal és a tolvajokkal együtt emlegették, egy sorban. Zsinagógába be sem eresztettek egy vámszedőt.
Ezek az emberek hallgatni jöttek Jézust! Ez pedig jó. Mert ha a bűnösök hallják Jézus beszédét, akkor a hallás párosulhat hittel. Bekövetkezhet náluk a megtérés, megtérés után elkezdhetnek harcolni a bűneik ellen. Nem ez lenne kívánatos országos méretekben, ha a magyar nép elkezdene harcolni a bűnei ellen? – Az pedig természetes, hogy Jézus nem zavarja el ezeket a bűnös embereket maga mellől.
Ennek ez az útja ma is. Jézust hallgatni, ez a kezdet. Nem jelenti azt, hogy ettől még az illető tanítvány, csak hallgatja Jézust. Egyelőre semmi köze hozzá. Nem baj, a hallgatókból lesznek majd a tanítványok, akik már követik is őt. Itt is minden istentiszteleten kétféle ember ül, hallgatók és tanítványok. Nem tudom, te melyik vagy? Hallgató, aki csak hallgatja Jézust, de még nincs köze hozzá? Ám ezzel kezdődik. Ezért kell hívni mindenkit, hogy hallgassák Jézust, mert a hallgatókból lesznek majd a követők, a tanítványok. Jézus sem küldi el őket. „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje által” – mondja Pál apostol – „Mi módon hisznek pedig abban, aki felől nem hallottak?” (Róma 10,14.17) A Jézusban való hitre jutás az már egy megtérés, akkor már követi is valaki az Urat. Ezzel elindul egy megszentelődő élet. Ez a kezdet. Ha nem, akkor becsapjuk magunkat. Mert aki megtért, az megszentelődik.
Másodszor meg kell jegyeznünk, hogy a tolvajok nem lopni mentek Jézus mellé. A paráznák nem paráználkodni mentek oda. Ezt el kell ismerni. A csalók nem csalni mentek oda Jézus mellé. Hanem mit mond az Ige? Azért mentek, hogy hallgassák Jézus beszédét. Jézus mellett egy megszentelt légkör volt. Az Íge világosan mondja: Azért mentek, hogy Jézust hallgassák ebben a szent légkörben. Akárcsak most. Én nem tudom, ki honnan jött ide, milyen előzmények után. Nem is vagyok rá kíváncsi. Én csak azt tudom, hogy itt Jézus Ígéjét hallgatjuk, és ennek lesznek következményei mindenkinek már a földi életében. Van, aki közelebb kerül Jézushoz, van, aki eltávolodik. Eltaszítja őt az Íge. Következmény nélkül Jézust hallgatni ma se lehet.
Jézus mellett ott vannak cégéres bűnösök is. Ennek láttára elkezdenek zúgolódni a farizeusok, akik valami okból nyilván ott voltak. Rejtély, miért vannak ők is ott. Jellemző, amit mondanak, és az is, ahogyan beszélnek Jézusról. Nem sokra tartják Jézust, mert ezt mondják: „Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik.” A beszéden érződik, hogy ezek a farizeusok majd’ felrobbannak a dühtől. Miből vehetjük ezt észre? Mindenekelőtt abból, hogy Jézust nem nevezik meg, noha tudják a nevét. Nem azt mondják, hogy „A Názáreti Jézus bűnösöket fogad magához”, hanem röviden: „Ez bűnösöket fogad magához...” Miért nem mondják ki Jézus nevét? Mert nem bírják. Annyira dühösek, hogy már a nevét sem bírják kimondani. Azt mondják: „Ez”, ez az ilyen alak. Mi nem közösködünk vele. Amíg Jézus meg nem változik, addig ő nem Názáreti Jézus, csak „ez.” Így egy tárgyról beszélünk, hogy ez. Szinte látjuk a dühtől eltorzult arcokat, ahogyan ott sárgulnak és dühösen préselik magukból a levegőt, amint minél megvetőbben igyekeznek Jézusról nyilatkozni. Ez sikerül is nekik. A nevét ki nem ejtik. Nagyon ki akarják fejezni, mennyire lenézik ők Jézust, mennyire lekicsinylik. Mennyire megvetik. Semmibe veszik az Urat! Ez.
Másik vád, hogy „magához fogadja” a bűnösöket. Azaz szóba áll velük. Ezt szögezzük le. Jézus nem bűnözött a bűnösökkel együtt. Nem ült le velük együtt inni, vagy kártyázni, hanem törődött velük. Jézus úgy foglalkozott a bűnösökkel, hogy nem vette át a bűnt. Csak törődött velük. Ők pedig hallgatták Jézust. Nem minden bűnöző. Valószínű, néhányan azok közül is távoztak. Néhány ott maradt és elkezdte hallgatni Jézust. Őket Jézus magához fogadja. Ez fáj a farizeusoknak.
A következő bajuk, hogy asztalközösséget vállal velük. Nem jelenti azt, hogy pont ott Jézus éppen lakomázna, amikor ezek a farizeusok dühöngnek. Hanem azt jelenti, hogy Jézus szokott velük még együtt is enni! Micsoda szörnyűség! Jézusnak egy köztudottan szokásos cselekedetére utal az itteni görög szöveg. Az asztalközösség keleten pártfogást jelentett, védelmet jelentett. Csak röviden jegyzem meg: Akivel a keleti ember együtt eszik, azt élete árán is megvédi. Jézus ilyen védelmet is jelentett ezeknek a bűnösöknek.
Íme, nagy vonalakban a farizeusok és az írástudók vádjai. Miért kell ennyire dühösnek lenniük ezért? Ha annyira nem tetszik nekik, amit Jézus művel, miért nem mennek haza? Mit keresnek ott? Nem kötelező Jézus mellett keveregni. Miért nem mennek el, ha egyszer annyira minden a bajukra van?! – Sokféle okból lehet haragudni Jézus mellett és mégis megmaradni. Azt gondolom, a legerősebb harag a theológiai gyűlölet. Nem tudom, felfigyeltünk-e arra, hogy a Biblia mennyire nyomatékosan aláhúzza a theológiai haragot? A Bibliában az első háborúság, az első gyilkosság Káin és Ábelnél az áldozat miatt tört ki. Vallási okból. A Bibliában az utolsó háború a Jelenések könyvében szintén Jézus miatt egy óriási vallásháború lesz. Lehet, hogy ez nekünk nem tetszik, de ez akkor is így lesz. Nem csekély dolog a theológiai gyűlölet. Iszonyú erőt igényel az embertől, hogy ez ellen harcoljon.
Miért gyűlölik ennyire szemmel láthatóan a farizeusok Jézust? Ennek egy oka van: Torz az istenképük. Majd megnézzük ezt részletesen. Azért vannak jelen és azért tartózkodnak ott Jézus mellett, és azért nem mennek haza, mert vagy kémkednek Jézus után — ez az egyik ok, ezt feljegyzi róluk többször a Biblia. Vagy a másik ok: Megpróbálják Jézust helyreigazítani. Most már nem mernek vele vitatkozni, mert ahhoz nincs elég tudományuk. Már sokszor vesztettek vitában. Nem ismerik úgy a Bibliát, mint Jézus. A háttérből próbálnak meg nyomást gyakorolni Jézusra. Egyik ilyen nyomásgyakorlási forma, hogy kimutatják az elégedetlenségüket, nemtetszésüket. Hátha észreveszi majd néhány ember, csatlakozik hozzájuk. Hátha észreveszi Jézus is, és majd megváltozik. Jézus pedig nem változik egy cseppet sem. Egy bűnöst sem küld el maga mellől, prédikál tovább ugyanúgy, ahogy megkezdte.
Ettől még dühösebbek lesznek a farizeusok, mert hiába erőlködnek. Pedig ők nagy tekintélyű emberek, értenek is az egyházhoz. Legalábbis azt hiszik magukról. Bámulatos. Vannak emberek, akik az Istentől, Isten Ígéjétől féltik az egyházat! Isten Ígéjét felül bírálják, ők jobban tudnak valamit, mint Jézus. Ez a fajta ember nem veszett ki. Mindig ott van az egyház történetében. Akkor is, ma is. – Csak hát Jézusnak az egész magatartása és tevékenysége a farizeusok teljes életművét porba dönti. Szó szerint. Nem csoda, ha ilyen engesztelhetetlenül gyűlölik! Ki örül annak, hogy az egész életművét porba döntik Ígével. Senki nem örül neki. Azért olyan dühösek, hogy ott vicsorognak.
Mindezt a lelki alapállást látva, ami ott van, erre feleletül Jézus három példázatot mond. Bámulatra méltó mindegyik példázat. Majd szólunk róluk külön-külön, de ma erre nincs idő. A farizeusi tévelygést ezzel a három példázattal próbálja meg Jézus helyretenni. Nézzük meg azért egészen konkrétan azt, hogy a farizeusok és írástudók tévelygése miben állott? A vallástörténet ismerői az alábbi négy pontot szokták kiemelni. Van több tévelygésük is, majd előjőnnek, de négy nagyon fontos tévelygésük van.
Az első — mondják a vallástörténészek —, a farizeus azt gondolta magáról, hogy bűntelen. A neve „páras” szóból ered, ami azt jelenti, „elkülönül.” A farizeus meg volt róla győződve, hogy ő bűntelen, mindenesetre különb, mint a többi ember. Miért, ma nincsenek farizeusok? Vannak. Ezért háborodnak fel annyira Jézus magatartásán, és azon, hogy Jézus hallgatói között micsoda alakok foglalnak helyet! Ezért ilyen dühösek. Miért? Benne van az Ószövetségben, amit ők olvasnak. Kívülről tudják az Ószövetséget. Benne van, hogy minden ember bűnös. Jézus nem mond semmi újat. Például a 14. Zsoltár 3. versében: „Senki nem adhat tisztát Istennek az ő tisztátalan életéből.” Senki. Egyikünk sem. Az 53., a 6. Zsoltárban, a 140. Zsoltárban is benne van, hogy minden ember bűnös. A farizeusok ezt éneklik, és nem veszik komolyan. Valahogy úgy, mint a reformátusok eléneklik, hogy „Te benned bíztunk eleitől fogva...” és közben magukban bíznak, nem Istenben. Amit én végzek el, az az igazi. Közben elénekli, hogy „Te benned bízom...” Van ilyen rövidzárlat. A farizeusok ugyanebben szenvedtek.
Vagy Ézsaiás próféta könyvének az 59. része is arról tanít, hogy minden ember bűnös. Nem sorolok több Ígét, mert nagyon hosszú lenne, Az Ószövetség egyértelműen tanította, hogy mindenki bűnös. Csakhogy a farizeusok és a papi tanács azt gondolta, ők nem annyira bűnösek. Sőt, ők képesek arra, hogy jócselekedeteket hajtsanak végre. Köztük vannak szentek. Mondták ők. Ezért én pedig azt mondom, hogy torz kegyességük volt. Van ilyen, hogy van egy egyház és torz a kegyessége. Ma is van, az ókorban is volt.
A másik tévedésük az a farizeusoknak, hogy csak az a bűnös, aki nagy bűnöket követett el. A kicsi bűn nem számít. Ez is Íge-ellenes. Pedig mi is sokszor így gondolkodunk. Aki nagyot lop, azon föl vagyunk háborodva. Kicsiben nem számít? Ha valaki egy forintot ellop – ma már egy forint semmit nem ér, de akkor is –, az nem lopás? Ha a közértben csak egy kicsit túlszámláznak, az nem lopás? Szidjuk ezt a Tocsik Mártát, mert sokat lopott, de ilyen alapon sok embert lehetne még szidni. Adócsalás nem lopás? Vagy úgy megszerezni valamit? Ez sem így van benne a Bibliában. Ám a farizeusok is megtették ezt a megkülönböztetést, hogy az nagyon nagy tolvaj, nekem azt a kis lopást Isten észre sem veszi.
Harmadszor ők azt gondolták, bizonyos foglalkozású ember csak bűnös lehet. Például egy vámszedő lehetetlen, hogy megtérjen. Az csak bűnös lehet. Ennek sincs bibliai alapja, de ők így hitték. Miért? Ma is van sok olyan hiedelem, aminek nincs bibliai alapja. Messze menjünk? Gyümölcsoltó nagy boldog asszony ünnepe. Mutassa meg nekem ezt valaki a Bibliában!
Végezetül azt hitték, mivel ezeket a nyilvánvaló bűnösöket Jézus nem löki el magától, ezért Jézus is bűnös. Annak tartották. Ez le van írva a Bibliában. Mit mondanak a farizeusok a vakon születettnek Jézusról? „Adj dicsőséget az Istennek: mi tudjuk, hagy ez az ember bűnös!” (János 9,24) – Volt az Ószövetség idején is, van az Újszövetség idején is, hogy valaki Isten népének tartja magát, és Biblia ellenes nézeteket hisz. A gyakorlatban úgy is él, hirdeti nyíltan. Ezt hívjuk torz kegyességnek. Jézus ezt soha nem igazolja.
Most és majd a következő vasárnapokon figyeljünk arra, milyen szépen és fokozatosan próbálja meg Jézus a példázatokban helyretenni ezeket a farizeusokat. Mert a következő három példázat erre válasz. Ezt korábban én sem tudtam, a napokban fedeztem fel. Az elveszett juh, az elveszett drachma, a tékozló fiú — aki, amikor távol van, szintén elveszett. Ezekről gyakran szoktunk prédikálni. Van bennük egy közös vonás. Amire a farizeusok dühöngéssel felelnek. Ez a közös vonás az, hogy elveszett. Elveszett a juh, elveszett a drachma, elveszett a tékozló fiú is ott a távolban.
Egyaránt elvesztek. Ha Isten ezt háromszor is hangsúlyozta, hogy elveszett, akkor ezt nagyon komolyan kellene venniük a farizeusoknak is, és nekünk is. Itt nyílik meg ez az Íge. Elveszett. Jézus nélkül elveszett a farizeus is, az írástudó is, a vámszedő is, és az utcalány is. Elveszett vagy te is, elveszett vagyok én is. Egyformán elveszett. Akár a juh, a drachma és a tékozló fiú. Mind elveszett. Ezt kéne a farizeusoknak komolyan venniük, mindjárt másként állnának Jézushoz.
Ha mi is ezt szívből belátnánk, hogy elvesztünk! Embernek születni azt jelenti, hogy egy elveszett állapotba születünk. Egyik költő ezt mondja: „Világra jöttél s koporsód készen áll.” Embernek születni azt jelenti, hogy elveszettnek születni. Az én teljesítményeimmel együtt, a hangos zsoltárénekléseimmel együtt elveszett vagyok. Ha Jézus nem segít rajtam, tehetek amit akarok. Ha mi így ülnénk be istentiszteletre, hogy elveszettek, akkor ugye az a kérdés fel sem merülhetne bennem, mit keres itt az a másik, akiről mindenki tudja, milyen életet él. Nem mindegy, ha egyszer én elveszett vagyok? Ha tudnánk, hogy elveszettek vagyunk, úgy ülnénk be, hogy az az ember is elveszett, én is elveszett vagyok, és ebben máris testvérek vagyunk.
Aki ezt tudja – szívből, igazán, nemcsak mondva –, az a templompadban nyugodtan odaül egy utcalány mellé is. Képesek vagyunk mi erre? Minden lenézés nélkül, minden megjegyzés nélkül, sőt egy kis szeretettel, amit két elveszett érez, bárki mellé odaülünk? Itt kell ám önvizsgálatot tartanunk. Vizsgáld meg, Testvér, kinek a jelenléte zavar istentiszteleten? Ki az, akinek a jelenléte zavarna? Esetleg nincs itt, de háborognál, ha itt lenne. Van ilyen ember? Ha csak egy ilyen is van, akkor még nem tudjuk, hogy elvesztünk.
Ezek a farizeusok dühükben egy óriási igazságot mondanak ám ki. Hadd ismételjem meg én tiszteletteljesebb formában a mondatukat. A Názáreti Jézus, Isten egyszülött Fia azért jött, hogy a bűnösöket magához fogadja, és velük együtt egyen. Ezért jött. Ha én elveszett vagyok, értem jött Jézus. Ha én nem vagyok az, akkor értem nem jött. Miért? Mert Ő az elveszettekért jött. Ő nem jött az igazakért és a szentekért. Ő az elveszett nyomorultakért jött, hogy velük együtt egyen. Ezért van Úrvacsora. Ezért nem vizsgálgatom, ki méltó az úrasztalához jönni. Nem kell én nekem gyónni, Testvérek, mert felesleges. Mert Jézus kész a bűnösökkel együtt enni. Ő a vendéglátó. Azzal is, aki ilyen ember, azzal is, aki olyan, velem is, aki pedig amolyan vagyok. Azért mondja Jézus az Úrvacsoravétele előtt, hogy „Próbálja meg az ember magát...” Nem a másikat, magát. Miben próbáljuk meg? Tudjuk-e, hogy elveszettek vagyunk? Kemény próba ezt megtudni. Itt porba rogy az én. Mivel Jézus azért jött, hogy a bűnösöket magához fogadja, jelentkezem. Uram, itt van egy bűnös, én vagyok az, fogadj magadhoz! Hallgatok rád és változtass! Ha te vagy a bűnösök barátja, akkor kérlek, légy az én barátom, Úr Jézus! Mert én bűnös vagyok és elveszett. Ő ezért lett emberré, ezért volt Karácsony, ezért volt a Golgota, hogy a bűnösöket megváltsa. Adjunk ezért hálát imádságban! Ámen!
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük, hogy hozzád térhetünk és bűntől terhelten is hallgathatunk téged. Kérünk, óvj meg minket az önmagasztalástól! Segíts minket, hogy bármikor bárki mellé habozás nélkül oda üljünk, oda álljunk, és csak a te Ígédet hallgassuk, mert egyedül az a fontos. Kérünk, nyisd meg a szívünket, hogy ezt fogadjuk be, és mindenek előtt lássuk, amit tettél értünk! Ne azt nézzük, mit tett a másik! Még azt se nézzük, mit tettünk mi! Egyedül a te megváltó tetted a fontos, a te kereszted, amelyre a bűnösökért mentél, akik közül elsők vagyunk. Valljuk, Urunk, ha te eléd térünk, akkor nálunknál nagyobb bűnössel nem találkozunk az Úr asztalánál sem. Kérünk, munkálkodj bennünk Lelked által, hogy meglássuk elveszett voltunkat! Könyörgünk hozzád mindazokért az elveszettekért, akik maguk sem tudják, mennyire elveszettek nélküled. Adj nekünk erőt, hogy mikor te értetted üldöznek, rágalmaznak és gyűlölnek, legyen erőnk rád mutatni! Ámen!
AZ ELVESZETT JUH
Imádkozzunk!
Eljövendő Urunk és Istenünk, kérünk, ebben az Ádventben munkálkodj a mi szíveinkben! Kérünk, munkálkodj közöttünk is, mint elveszettek között! Úgy várunk téged, mint akik elvesztünk. Valljuk, Urunk, hogy nélküled és megtartó kegyelmed nélkül egészen elveszett emberek vagyunk. Minden igyekezetünk gyakran csak abból áll, hogy messze kóborlunk tőled. Mi sem találunk vissza, csak egyetlen reményünk van, Úr Jézus, hogy megtalálsz minket. Jöjj el a Lélek által és vezess bennünket haza! Köszönjük, Úr Jézus, hogy már e történelemben is egyszer eljöttél értünk, mint Jó Pásztor, meghaltál értünk a Golgotán. Köszönjük, hogy félek által ma is munkálkodsz közöttünk és bennünk. Köszönünk minden megértett Igét és mindazt a gazdag áldást, amit talán még meg sem köszöntünk. Kérünk, ezen az órán tégy minket egészen bizonyosakká abban, hogy melyikünk hol van, hova kóborolt! Nehogy elkóboroltan és tőled messze élve abban a hitben ringatózzunk, hogy nálad vagyunk. Leplezz le és vezess haza minket! Ha elvesztünk, találj meg minket ebben az Ádventben! Ámen!
„Jézus pedig ezt a példázatot beszélte nekik, mondván: Melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, egyet azok közül elveszi, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt? És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén. És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédait, mondván nékik: Örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett vala! – Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre.”
(Lukács 15,3-7)
Ünneplő Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Jézus ugyanazt a témát többször is elmondja. Mindig más körülmények között mondja el, és ilyenkor az a nagyon érdekes, mit hangsúlyoz Jézus. Hadd segítsek az otthoni bibliaolvasásban annyit, hogy egy nagyon fontos bibliaértelmezési alapelvet most elmondjak, mert az elveszett juh példázatán ezt kiválóan lehet szemléltetni. Az elveszett juh példázatát Jézus a Máté Evangélium 18. részében is elmondja, és itt a Lukács 5-ben. Be is van írva a Károli bibliában a párhuzamos Íge-hely. Jézus felhasználja ezt a példázatot más alkalommal is. Csakhogy ott kisgyermekekről van szó a Máté Evangéliumban, és arról van szó, hogy bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek. Mert az ellenünk vétkező ember tévelyeg. Ezért a Máté Evangéliumban, ahol Jézus ezekről beszél, ott a példázatban a juhocska csak eltévedt. Eltévedt, mint egy hitben kisgyermek, vagy egy olyan ember, aki ellenünk vétkezik. Az is eltévedt, vagy tévelyeg.
A Lukács Evangéliumban részletesen láttuk, micsoda öntelt farizeusok vették körül Jézust, milyen vádakat kapott. Azzal vádolták, hogy bűnösöket fogad magához az Úr. Jézus elmondja a farizeusoknak ugyanezt a példázatot, csak itt más hangsúllyal. Ezúttal nem azt mondja, hogy eltévedt, hanem azt mondja, hogy elveszett a juh.
Ebben az Íge-szakaszban többször is megcsendül, hogy elveszett, hogy Jézus fölemeli az elveszetteket. Miért? Mert a farizeusok, akik Jézust támadták, éppen azt nem értették meg, hogy minden ember elveszett. Ők is elveszettek, a bűnösök, az utcalányok is elveszettek. Jézus nélkül minden ember egyaránt elveszett. Ezért Jézus most ezt hangsúlyozza. A saját példázatát átformázza. A példázatbeli motívum, a juhocska, Máténál és Lukácsnál is ugyanaz. Itt is, ott is keresi a pásztor. Ez is ugyanaz. Itt is, ott is visszaviszi a pásztor. Ez is ugyanaz. Itt is, ott is a pásztor az egyet keresi, a kilencvenkilencet ott hagyja. Ez is ugyanaz. Csakhogy ott a juhocska eltévelyedett, itt pedig elveszett. Ez már nem ugyanaz.
A Máté Evangéliumnál nem hangsúlyozza annyira, hogy a barátok együtt örülnek, és miként örül a menny. Meg fogjuk látni, hogy itt okkal hangsúlyozza ezt Jézus. Máténál az elveszett juh példázatának egészen más a tanulsága, a mondanivalója, mert Jézus mást akar mondani vele. Megint más a Lukácsé, mert Jézus változtat rajta. Máténál hitbeli tévelygők és kicsinyek felé való keresés van leírva, itt pedig a teljesen elveszett, bűnös embert keresi a pásztor. Az lesz a hangsúlyos, hogy a bűnös ember elveszett Isten előtt.
Azért mondtam mindezt el, mert az otthoni Íge-olvasásunkra nézve nagyon fontos. Mindig meg kell néznünk, milyen körülmények között, milyen előzmények után mond el Jézus egy példázatot! Mik lesznek a következményei. Mert Jézus ugyanazt a képet más beszédében is felhasználja, a céljának megfelelő változtatással. Ez nem csak Jézus példázataira, hanem az egész Kijelentésre nézve fontos tanítás annak, aki Bibliát olvas.
Testvérek, soha ne ragadjunk ki egy Ígét az összefüggéseiből, és ne kezdjünk el az Igéről összevissza fantáziálni! Soha nem szabad a szövegkörnyezetből kiragadni egy Ígét vagy eseményt, és azzal vagdalkozni. Az Igének van egy összefüggő logikája. Ha kiragadt Igékkel vagdalkozunk, olyanok leszünk, mint a szekták. A szektáknak ez a fő ismertető jele. Ők valami részigazságnál leragadnak. Miért? Mert kiragadják az Ígét az összefüggéseiből. Mi vegyük a fáradtságot és nézzük meg alaposan, mi előzi meg az Ígét és mi követi azt! Nagyon sok hiábavaló tévedéstől kíméli meg magát így a bibliaolvasó ember.
Ezek után nézzük az elveszett juh példázatát! Hangsúlyozom, az elveszettet! Amiről Lukácsban olvasunk. Nézzük először a juhocska helyzetét! Ez a juhocska elveszett. Feltűnik-e nekünk, hogy az ilyen elveszett juhocska mennyire balga? A nyájban volna a helye, ez pedig valamerre elkóborolt. Ment a maga feje után. Ahogy minden bűnös ember ilyen balga. A Bibliának alapvető tanítása, hogy balga ember az, aki elszakad az Istentől. Mert Istennél volna az embernek a helye. Amikor az ember elmegy Istentől, elveszett. Ha ott távolban gyermekeket nemz, azok ebben az elveszett állapotban születnek meg. Ahogyan egy földi pásztor is azt mondja: Elmegyek, megnézem, hova keveredett el ez a buta jószág! – valahogy így keresi Isten is az elveszetteket. Mert nincs nagyobb emberi butaság, mint elhagyni az Istent.
Ma a liberalizmus azzal mentegeti ezt a helyzetet, hogy ki hogyan gondolja. Nem szabad belegázolni az ember személyi szabadságjogába, mert mindenki arra kóborol, amerre akar. Ezt a biblikus hívő nem írja alá. Utána kell menni igenis az elveszettnek, mert elveszett. A Biblia nem azt mondja, hogy mindenki arra kóborol, amerre akar, hanem azt mondja: Elveszett az, aki az Isten mellől elmegy. Ezt nagyon őszintén be kell látnunk. Nem tudom, van-e bennünk bátorság ezt őszintén elhirdetni? Az istentelen ember előtt megállni úgy, hogy az az állapot, amiben te vagy, ez egy borzasztó állapot, ez egy butaság! Semmi értelme nincs az éltednek. Csak élsz, aztán meghalsz. Egy értelmetlen életet élsz.
Jézus nem ilyen meséket mond, hogy nem olyan nagy baj az, ha valaki elvész, vagy vesszen csak el mindenki, joguk van hozzá. Hanem azt mondja Jézus, nagyon nagy baj. Aki elkóborol az elvész. Ezt nem lehet megúszni dalszövegekkel, hogy „Mások vittek rossz utakra engem...”. hanem le kell szögezni a tényt: Az ember Isten nélkül elveszett. Ne mentegessük fiainkat, unokáinkat, szüleinket, senkit – én se teszem –, mert teljesen mindegy, ki kóborol el. Ha a lelkipásztor elkóborol az Ígétől elvész. Ez rám is igaz.
Még mindig a balgán elveszett juhocskánál maradva, látnunk kell, hogy önerőből képtelen visszatalálni. Mit csinál egy ilyen juhocska, amelyik elveszett? Kitalálhatjuk. Megy, megy összevissza, aztán egyre fáradtabb lesz és legyengül. Pásztor nélkül van, ki van szolgáltatva minden veszedelemnek. Étlen-szomjan marad, senki nem gondoskodik róla. Ezért aztán kimerül és összeroskad. Ilyen elesett lesz az ember is a mennyei Pásztor, Jézus nélkül. Aki a mennyei Pásztor felügyeletét elhagyja, az kimerülten rohan összevissza. Az egészen maga van, a bajokban is maga van. Nem gondoskodik róla senki. Legelő ebben a világban nincs, igei táplálék nincs. Tévében sincs, a Kis Kegyedben sincs. Víz nincs, Íge vize, ennek következtében az ember kifárad, kimerül, védtelenné, sebezhetővé válik.
Milyen lerongyolódottak e világ fiai! Egyre hajszoltabbak, türelmetlenebbek, nincs nyugalmuk, nincs békességük. Egyre idegesebb emberek vesznek körül bennünket. Ez azt is jelenti, hogy egyre jobban elgyengülnek. Pedig több van. A mai embernek több anyagi java van, mint a kétszáz évvel ezelőttinek. Mégis borzalmasan néz ki. Egyszer egy reggel a feleségemmel autóval Budapesten mentünk keresztül. Mellettünk haladt egy busz, munkába menő emberekkel. Ott zötyögtek, már reggel kimerült arcok, fáradt, fásult emberek. Rájuk volt írva. Arról beszélgettünk, hogyan néznek ki szegények. Lerí róluk. Egyre idegesebb, felcsattanó hangok, egyre dühösebb válaszok, viszontválaszok jelzik, hogy kimerült a társaság.
Mit tehetnek az elveszett, kimerült emberek? Nem találnak önerőből vissza. Ennek a világnak a bölcsessége nem mutatja meg nekik a hazavezető utat. Csak az Evangélium. Azért kellene azt hirdetni. Nagy adóssága az egyháznak, minden Ígei közösségnek, ha az Evangéliumot nem hirdeti az elveszetteknek! Az nem úgy van, hogy odaszólok a juhoknak, eredjetek haza! Mert a kimerült, a már összeroskadt juhocska nem tud hazamenni. Nem tudja a hazavezető utat. Abba ment tönkre, hogy önállósította magát, és ment a maga feje után. Azt mondani egy embernek. hogy keresd meg Istent önerőből, az lehetetlen. Nem lehet kezdeni. Fordítva van. Jézus példázatában is fordítva van. Akkor is, ha nekünk ez nem tetszik. Mit mond Jézus? Az Isten keresi az övéit. Tőle indul a folyamat. Akit Isten nem kezd el keresni, az nem talál haza. Ez ilyen egyszerű.
Ezt nem értették ám meg a farizeusok sem. A farizeus azt megértette volna, hogy egy bűnös ember elkezdi keresni az Istent. Önerőből. Aztán vagy megtalálja, vagy nem, és rajta múlik, az ő szabad akaratán múlik. Ezt megértette volna minden farizeus. Azt is megértették volna, hogy egybűnös vezekeljen Isten előtt. Menjen oda és vezekeljen. Akár ma, ahogy mondogatják: Tiszteletes úr, nekünk is meg kell tenni a magunkét. Mit tudunk megtenni, ha el vagyunk veszve?
Azt is megértették volna a farizeusok, ha Jézus úgy mondja, hogy az elveszett juhocska keservesen béget, a pásztor odafigyel a juhocska hangjára, utána megy és megtalálja. Hallottam erről ilyen Íge-magyarázatot. Csakhogy így van ez a Bibliában, hogy a juhocska béget és távolról hívja a gazdáját? Jézus a példázatban semmi ilyet nem mond. Ne mondjunk mi sem. A juh elveszett. Ha a bégetése odahallatszana a pásztorhoz, akkor nem veszett volna el, csak félrement. Jézus azt mondja, elveszett. Annyira, hogy a pásztornak keresnie kell. A farizeusok nem tudták elképzelni, hogy Isten keressen egy bűnöst, és teljesen az ő kezében legyen a kezdeményezés. Pedig így van.
Miért keresi Isten a bűnöst? Miért nem hagyja magára? Azért, amiért a pásztor a juhot. Mert az övé. Isten csak az övéit keresi. A hollandi reformátusok a híres Dordrechti Zsinaton ezt mondták ki, hogy Jézus Krisztus és Isten keresése csak az övéire irányul. Idegen juhot nem keres Jézus. Csak aki az övé. Az övéit keresi. A pásztor is keresi az övét, mert elveszetten is az övé. Ő a tulajdonos. A juh nem tud hazamenni. Úgy, hogy a pásztor ott hagyja a kilencvenkilencet és elmegy az egyet keresni. Mert az is az övé. Ha nem az övé lenne, nem keresné. Izráelben egy pásztor sem keresett idegen juhot. Azt jelenti ez, hogy Sátán nyájából valókat nem keresi az Isten ma sem. Kemény tanítás, de így van.
Amikor a pásztor elmegy keresni az elveszettet, ott hagyja a kilencvenkilencet. A pásztornak tudniillik ott kell hagynia a kilencvenkilencet. Itt az egész ádventi kérdés, Jézusnak az e világra való eljövetele van ám érintve, és meg van okolva. Jézusnak ott kellett hagynia azt a mennyei kilencvenkilencet. Ahhoz. hogy eljöjjön ide az elveszettért, ott kellett hagynia Jézusnak is a mennyei dicsőséget. Az Ő e világra való eljövetele azt jelentette, hogy Ő a nagyon kényelmes mennyei helyét elhagyta, és eljött övéiért, mert az övéi elvesztek a bűnben. Az első karácsonyon nem egy kis Jézuska jött el, hanem eljött a jó Pásztor az övéiért. Jézus maga mondja magáról ezt a jelzőt. „Én vagyok a jó pásztor.” Ezért mondom én is.
Tovább menve, tanítja- a Biblia a Jézus korabeli Izráelről, hogy elveszett, és pontosan kik vesztek el? Tanítja. Mikor tanítja lzráelről, hogy elveszett bárányok? Akkor veszett el Izráel is, amikor elhagyta az egy igaz Isten Ígéjét. Meg volt a vallásuk? Meg. Templomuk? Az is. Egyházuk? Az is. Főpapjuk? Volt minden ceremónia, és otthagyták az Istent. Lelkileg. Elhagyták Isten Ígéjét. A kellékek megmaradtak. Mit mond a Biblia? Pásztor nélküli nyáj lett Izráel. A Máté 9,36-ban leírja a Szentírás: „Amikor pedig látta Jézus a sokaságot, könyörületre indult, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok.” Így nézett Jézus a korabeli Izráelre.
Izráel egy elveszett, Istent elhagyott, összezavarodott és elveszett juhnyáj képében van leírva a Bibliában. Aki ráadásul veszélyben is van. Mindannyian ismerjük a bárányt. Milyen erős egy elveszett bárány? Van-e kiszolgáltatottabb állat, mint egy elkóborolt bárány? Amelyik fáradt már és kimerült. Van-e nyomorultabb, mint egy elveszett és kimerült bárány? Védelme nincs. Pásztor nincs. A pásztorbot nem védi és nem vigasztalja őt. Védekezni egy bárány nem tud. Agyarai, nagy körmei nincsenek. Minden ragadozónál gyengébb. Elveszett ám ugyanígy a Jézus Krisztust követő ember, ha messzire megy tőle. Testvérek, bennünket széttép akármi. Ha a mennyei Főpásztor meg nem tart minket, bennünket a világ megesz keresztbe kasul. Nem tudunk védekezni, gyengék vagyunk, mint a bárányok.
Testvérek, Jézus nem csekély dolgot mond ki a farizeusoknak. Mert nekik mondja Jézus, úgy lehet helyesen érteni a példázatot. Azt mondja: Ti azon botránkoztok, hogy én néhány elveszettet megtalálok. Ti elnézitek, én meg keresem őket. — Noha Jézus nem mondja ki, de a jó pásztor képet most is magára vonatkoztatja. Izráel vallástörténeti múltjában ez a jó pásztor kép, mint minden pásztor kép, nagyon fontos. Izráel is pásztorkodó nép volt. Ők még közelebb voltak ahhoz az ószövetségi társadalomhoz, mint a mai magyarok. Kétezer évvel korábban történik mindez. Minden nagy népi vezető Izráelben pásztor volt. Pásztorok voltak az ősatyák, Ábrahám, Izsák, Jákób. Nagy tekintélyük volt a nép előtt. Mind pásztor volt. Pásztor volt az első két király, Saul és Dávid. Pásztor volt nagyon sok próféta. Ők az eljövendő Jézusnak, a jó Pásztornak az előképei voltak.
Csak Lukácsnál fordul elő, hogy amikor végezetül hazacipeli a pásztor a bárányt, akkor egybegyűjti a barátait, és együtt örvendeznek. Ezt Jézus a farizeusoknak célzattal mondja el. Itt is Jézus mintegy kitör a saját példázatának a keretei közül, és a végén rámutat a mennyekre. Azt mondja: Látjátok, örülnek az angyalok! — Miért emeli ki ezt a részletet Jézus? Szerintem van ebben egyfajta szent irónia. Pont a hallgatókkal, a farizeusokkal szemben. Hiszen Jézus körül bűnösök térnek meg. Ez egy mennyei pecsét. Aki körül bűnösök térnek meg, az az ember Jézus szolgálatában áll. Jézus körül is bűnösök térnek meg. Ennek Jézus barátai örülnek, ezt mondja Jézus. Ha nem örülnek a farizeusok, akkor ők nem Jézus barátai.
Aztán mit mond Jézus? Ennek a mennyekben is örülnek! Mivel a mennyekben örülnek azon, amin ti farizeusok dühöngtök, ti nem vagytok a mennyei világnak sem a barátai. Nem ismeritek a mennyet, nem tudjátok odaát mi okoz örömet. Azért dühöngtök rajta idelenn. Idegenek vagytok a mennyei világtól! — Van ebben egy szent irónia. Sőt, a végén nagyobbat is kimond ennél az Úr. Azt mondja: Az angyalok jobban örülnek a bűnösöknek, mint nektek! Ez már nagyon nem tetszik a hallgatóknak. Pedig ezt mondja Jézus: „Mondom néktek, fogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre.” Az angyalok jobban örülnek egy bűnös megtérésén, mint ti rajtatok. Miért?
Gondolkodtunk-e ezen, hogy miért? Nem ember a farizeus? Vagy más? Akkor miért? Testvérek, a mennyekben azért örülnek egy megtérő bűnösön, mert jobban átlátják, mi a bűn. Mi nem tudjuk ám elképzelni. A mennyekben sokkal jobban átlátják, mit jelent a bűn. Azaz honnan szabadult meg az a nyomorult! Mi várt volna rá, ha ott marad. Mi erre csak rálegyintünk és komoly bűnöket elnézünk. A mennyekben nem. Jobban tudják, mi a bűn. Ezért jobban is örülnek. Tudják, hogy ez mekkora győzelem! — A farizeusok igazaknak tartották magukat, akiknek nem szükséges megtérni a bűnből. Csakhogy más az, ahogy ők látják magukat, és más az, ahogy Isten látja őket.
Aztán azért is jobban örülnek az angyalok, mert jobban tudják, mi az üdvösség. Mi talán el sem tudjuk képzelni, mit is jelent üdvözülni! A mennyei világig jobban ismeri az üdvösséget, azt a végtelen örök örömet, ezért jobban örül. Sok minden apró-cseprő dolgunk van itt a földön. Sok minden csipp-csupp ügyünk. Ez nem érdekli a mennyet. A mi megtérésünk az érdekli. Egyetlen dolog, ami biztos, hogy érdeklődést vált ki a mennyben, ha egy ember megtér. Nagyon fontos, hogy merre vezetik Vörösberényben a telefont, de a mennyben ennek nincs jelentősége. Fontos a csatornázás is, de a mennyet nem érdekli. Az APEH. Az sem érdekli. Egy ember megtérése, az érdekli a mennyet. Mert az a legfontosabb.
Végezetül még kell arról szólni, hogy noha Jézus végez mindent, de emberi eszközöket is igénybe vesz. Lehetünk mi ennek eszközei. A mostani ‘Vetés és Aratás’ evangéliumi újságban olvastam egy nagyon szép cikket erről, hogyan keres Jézus egy elveszettet, és hogyan használja fel az övéit eszközül ebben a keresésben.
Ott azt írja le egy lelkipásztor, hogy Németországban egy bibliakör együtt szilveszterezett. Mert a hívő keresztyének nem úgy szórakoznak, mint a többiek. Ők együtt szilvesztereztek Íge mellett. Fiatalok voltak. Mikor már éjfél után kibírhatatlan volt a lárma, akkor ők imádkoztak, és elindultak haza. Ahogy mennek haza, a sötét utcán belebotlottak egy fiatalemberbe, aki már nagyon részeg volt, és ott feküdt a járdán. Egyikük azt mondta: Gyertek, hagyjátok feküdni ezt a disznót! — Tovább akartak menni, de a másik azt mondta: Mit gondolsz, ő értette nem halt meg Jézus? — Meghalt. Akkor vigyük haza, ne hagyjuk itt. — Hazavitték. Másnap meglátogatták. A következő ifjúsági órán ez a fiatalember, Karcsi, már ott ült. Aztán minden alkalommal. Felismerte bűneit, Isten munkált a lelkében. Azt is felismerte, hogy Jézusban egy egész más, szebb világ tárul a szeme elé. Megtért ez a fiú és elfogadta Jézusban Üdvözítőjét és Megváltóját. Az édesanyja nem győzött rajta eleget csodálkozni.
Harmincöt év múlva ez a lelkipásztor visszament abba a gyülekezetbe és megkérdezte, mi lett Karcsival: Ó, hát nem tudja, Tiszteletes úr? Nagy dolgot tett vele az Úr. Most ő vezeti az ifjúsági kört. — Az ifjúsági kört? Ne mondják, hiszen már van legalább ötven éves! — Igen, de senki nem tud úgy beszélni a fiatalok nyelvén Jézusról, mint pont ez a Karcsi! — A lelkész így fejezte be: Nem kérdeztem többet, mert elég nehezen tudtam meghatottságomat palástolni. Akit a barátai egy szilveszterkor az árokból szedtek fel, az most a fiataloknak mutatja az örökéletre vezető utat.
Egy elveszett bárány a helyére került. Újra. Jézus kereste. Boldog közülünk az, aki e keresésre odaszánja magát az Úr szolgálatában. Ámen!
Imádkozzunk!
Urunk, te vagy a mi őriző pásztorunk. Ha te meg nem tartasz bennünket, valljuk, hogy elveszünk mindannyian. Köszönjük, hogy helyreigazítasz minket, ha elkóborolunk. Köszönjük, hogy te nem hagyod a tieidet elveszni. Köszönjük, hogy eljöttél értünk és megkerestél minket. Köszönjük, hogy kereső szavad ma is szól. Külön köszönjük, ha általunk is szólhat. Magasztalunk téged, ha eszközeiddé válhatunk, Urunk. Kérünk, fogadd el szolgálatainkat, és te légy a mi ajkunkkal, szívünkkel és szánkkal. Add, hogy a mi szolgálataink is eszközök lehessenek abban, hogy hozzád közel jussanak emberek. Magasztalunk, hogy aláhajolsz, hogy Ígéddel ma is magadhoz vonsz minket. Könyörgünk az elveszettekért, úgy is, mint közeli szeretteinkért. Urunk, nem tagadjuk le, hogy elvesztek, inkább kérjük a te segítségedet, hogy megtaláltak lehessenek! Könyörgünk hitvalló egyházadért, hogy téged szolgáljon és a te keresésedben éljen, ne valami mással foglalja el magát! Könyörgünk a hitoktatásért, hogy a gyermekek is megtalált bárányok lehessenek! Ámen!
AZ ELVESZETT DRACHMA
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük néked, hogy te bennünket kereső Isten vagy. Köszönjük, hogy úgy keresel minket, hogy a te Ígéd gazdagságát kijelented bőségesen. Magasztalunk téged, hogy a te tanításod, fényébe állva megismerhetünk sok mindent, kiváltképp önmagunkat. Megismerhetünk téged, Urunk. Olyanokat ismerünk meg, amiket szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg sem gondolt. Köszönjük, hogy te ilyen Igei gazdagságot készítettél nekünk. Köszönjük, hogy Igéd teremtő ige, bűnben bennünket megkereső és megtartó hatalom. Hitet teremtő erő a te szavad, Istenünk. Köszönjük, Úr Jézus Krisztus, hogy bőséggel és kimerítően szóltál és szólsz hozzánk. Köszönjük, ha ma is szólsz, és szavadat hallva elváltozhatunk, Lelked által megújulhatunk. Könyörgünk Urunk, ebben az Ádventben találj meg mennél többünket! Úgy is könyörgünk hozzád, mint megtaláltak, kérünk, hogy el ne vonhasson minket te tőled semmi! Kérünk, e néked szentelt órán tisztogass meg minket, vonj magadhoz minket! Hadd legyünk népeddé! Kérünk, vezess magadhoz Ígéd által! Ámen!
„A vagy ha valamely asszonynak tíz drachmája van, és egy drachmát elveszt, nem gyújt-é gyertyát, és nem sepri-é ki a házat, és nem keresi-é gondosan, mígnem megtalálja? És ha megtalálta, egybehívja az ő asszonybarátait és szomszédait, mondván: Örüljetek én velem, mert megtaláltam a drachmát, melyet elvesztettem vala! Ezenképpen, mondom néktek, örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén.”
(Lukács 15,8-10)
Kedves Testvérek!
Ádventben Isten kereső tevékenységéről tanít az Íge, amiről többször szólunk. Nekünk, halálraítélt embereknek egyetlen reménységünk van, ha bennünket az Úr Isten keres. Ha Ő nem keresne, hiába jelentkeznénk nála, nem találtatnánk meg soha. – Azzal indul ez a jelenet, hogy Jézust megvádolják, hogy bűnösöket is kész magához fogadni. Erre a vádra Jézus válaszul három példázatot is mond. Az elveszett juh példázatát, erről volt szó egy hete. Az elveszett drachma példázatát, erről lesz szó most, és a tékozló fiú példázatát. Mindhárom példázat arról szól, hogy Isten a bűnösöket keresi.
Teológiai vitában egy híres zsidó rabbi kénytelen volt elismerni, hogy különösen az elveszett drachma példázatában Jézus olyat mond Istenről, amit addig még soha nem mondtak. Egy soha nem hallott igazságot jelent ki itt Jézus. Mint kereső Istent. Ez nagyon hangsúlyos. Hogy ezt megértsük, arra gondoltam, hasonlítsuk össze az elkóborolt bárány és az elveszett drachma példázatát! Ezért is olvastam fel mindkettőt. Hasonlítsuk össze a juhról és a drachmáról szóló példázatot, mert összefüggnek, azt látjuk.
Elmondja Jézus először az elveszett juh példázatát, majd hogyan folytatja? „Avagy, ha valamely asszonynak tíz drachmája van...” A két példázatot az „avagy” kötőszó összeköti. Jelzi ez azt, hogy Jézus egy lélegzettel mondja el a két példázatot, nincs közbeszólás. Egymásután. A két példázat mondanivalója is rokon. Elvész a juh, keresi a pásztor. Elvész a drachma, keresi a háziasszony. Jézus gazdagon szórja a tanítását. Megtámadják őt, miket művel, és semmiféle zavar, semmiféle leblokkolás vagy magyarázkodás, hanem példázatok özöne a válasz. Árad az Íge Jézus ajkán. – Isten gyermekeinek, a megtért hívő embereknek ugyanez az ajándék van megígérve. Istenről hiteles és bőséges mondanivalót kap, aki megtér az Úrhoz. A megtért embert erről lehet felismerni, hogy árad az ajkáról a Jézusi tanítás. Azt kész bármikor továbbadni utcán, közértben, otthon, vagy bárhol. Hiteles mondanivalója van Istenről.
Itt tegyük fel a kérdést: Mit szoktunk mi Istenről mondani? Egyáltalán tudunk-e Istenről bárkinek szólni? Gazdagon, határozottan és igeien. Képesek vagyunk-e mi erre? Vagy csak olyanokat tudunk mondani, hogy bezzeg a mi időnkben mi volt? Mérjük meg magunkat: Van-e bőséges mondanivalónk Istenről? E világ fiainak tudjuk-e mondani? Tudjuk-e gyermekeinknek, unokáinknak szólni az Igét? Mert a mondanivaló gazdagsága Isten gyermekeinek a fő jellemvonása.
Látva, hogy Jézus is ilyen bőségesen tanít, talán felmerül a kérdés sokakban: Minek mond Jézus egy dologról több példázatot? Jó, keres minket Isten. Ez nagyon fontos. Miért kell azonban erről ennyi példázatot mondani? Nem lenne elég egy? Kijelenteni, hogy a mi Istenünk kereső Isten, aztán elmondani mondjuk az elveszett juh példázatát? Kell ezt még megtoldani, ragozni? Elveszett drachmáról beszélni. Aztán a tékozló fiúval folytatni, aki szintén elveszett, és úgy tér haza. Miért mond Jézus a kereső Istenről ilyen sokat? – Testvérek, mindenekelőtt azért, mert az ismétlés mindig hangsúlyos a Bibliában. Mi is így vagyunk vele. Ha valamit többször mondanak, jobban megjegyezzük. Jézus azért ismétel valamit, mert nagyon a szívünkre akarja ezt helyezni.
Másodszor meg kell jegyeznünk, hogy az elveszett drachma példázata sok mindent kiemel, amit az elkóborolt juh elmellőz. Emeljünk ki néhány dolgot mi is. – Hogyan is történt? Olvastuk az imént. Száz juhból egy veszett el. A vagyonnak az egy százada. A drachmánál? Tíz drachmából egy vész el. A vagyonnak az egy tizede. A drachmánál nagyobb a veszteség. Jézus hangsúlyozza: Nagyobb az értékveszteség. Ez utal arra, hogy az ember lelke nagyon értékes Isten előtt. A drachmával ezt még jobban kiemeli. A juh példázatban még okoskodhatunk, hogy a pásztor azért keresi az elveszett juhot, mert el kell vele számolnia. Vagy a gazdának, vagy a csendestársnak. Keleten a pásztornak vagy a juhokkal, vagy a juhok bőrével, de el kellett számolni. A drachma példázatban a drachma egészen az asszonyé. Mindenféle elszámolási kötelezettség ki van zárva. Van egy asszony, elvész egy drachmája. Senkinek nem kell elszámolnia. Isten sem tartozik számadással senkinek. Önmagáért keres minket. Ezt a drachma példázat hangsúlyozza.
A harmadik különbség a legfontosabb. A juhocska tehet valamit azért, hogy megtalálják. Bégethet keservesen a gazda után. Hívhatja a pásztort. Elé mehet a pásztornak egy juhocska. Erre képes. Ám egy drachma, amelyik elgurult a sarokba? Az elgurult pénzdarab az nem bégethet. Egészen tehetetlen. Ott fekszik a sarokban, amíg meg nem találják. Egészen a keresőn múlik, mikor keresi és találja meg. A drachma példázatban már a mélyebb tanítás, így mondjuk: a predestináció szele csap meg bennünket. Isten teljesen maga keres. A drachma meg sem tud mozdulni. Az újabb és elmélyítő kép miatt van oka Jézusnak egy újabb példázat elmondására.
Foglaljuk össze az eddigieket: Jézus a keresés terén mikor egy drachmáról szóló új példázatot mond, hangsúlyozza először, hogy az emberélet nagyon nagy érték Isten előtt. A drachmában egy tized a veszteség. Aztán hangsúlyozza, hogy Isten külső kényszer nélkül keres minket. Nincs elszámolási kötelezettség. Végül hangsúlyozza, hogy a drachma teljesen tehetetlen. Az elveszett ember is egészen tehetetlen, kiszolgáltatottja a kereső Istennek. – Van több különbség is, ám ezt a három dolgot feltétlen látnunk kell!
Ha ezeket láttuk, akkor nézzük meg a drachma keresésének a folyamatát. Nagyon tanulságos. A példázat első ránézésre roppant egyszerű. Egy asszonynak tíz drachmája van, egy elgurult, elkezdi keresni, felforgatja érte a házat. Amikor megtalálja, nagyon örül. Bibliát magyarázók mégis nagyon sokat problémáztak ezen a példázaton. Mindenekelőtt felmerül a kérdés, miért keresi ez az asszony olyan mindent tűvé tevően azt a drachmát? Egy drachma nem nagy érték. Mindenesetre nem ér milliókat. Egy napszámos egy napi bére. Miért kell azt ennyire keresni? Amikor megtalálja, miért kell annak úgy örülni, a szomszédokat összehívni? Mi ha elvesztünk ezer forintot, jó, elveszett egy ezresünk, keresnénk, de nem trombitálnánk össze a fél falut, hogy megtaláltam az ezer forintomat, örüljünk emberek! Nem volt a drachma olyan nagy összeg, hogy ekkora hírt kellett volna csapni.
Magyarázták először úgy, hogy ez az asszony szegény lehetett, azért örült neki ennyire. A szegénynek a kis pénz is pénz. Igen, csak ennek a példázatban semmi nyoma. Nem úgy kezdi Jézus, hogy egy szegény asszonynak... és még volt kilenc drachmája. Kitalálták azt is a bibliamagyarázók, hogy napról napra élhetett ez a család és egy drachma veszteség is azt jelenti, hagy a család aznapi élelme nincs biztosítva. Ezt sem írom alá, mert az asszonynak van még kilenc drachmája, mondja Jézus. Éppen vehetne magának valamit, ha akarna. Miért örül az asszony ennyire?
Van egy lélektani elképzelés is, hogy a nők nem olyan trehányak, mint mi vagyunk. Egy tűzről pattant menyecske felforgatja az egész házat, mert rendet akar. A férfi rálegyint, és azt mondja, van még kilenc, de az asszony nem ilyen hanyag. Szerintem ez a lélektani magyarázat sem elég.
Számomra ott nyílt meg a példázat üzenete., amikor megtudtam – mert miért mond Jézus pont tízet –, hogy a tíz drachma jegyajándék volt. Izráelben ha megkérték egy lánynak a kezét, tíz drachmát adtak jegyajándékul. Mi karikagyűrűt adunk. Izráelben a tíz drachma olyan volt, mint nálunk a karikagyűrű. Ezt a tíz drachmát aztán vagy a fejkendőre varrta az asszony. Vagy zsinórra fűzve a nyakában viselte. Arról mindenki tudta, hogy el van az asszony jegyezve. Innen a példázat csodálatos jelentést nyer, mert lám-lám, akkor olyan értékesek vagyunk Istennek elveszetten is, mint a jegyajándék, mint a jegygyűrű. Annyira törődik a lelkeddel Isten, mint egy jegygyűrűvel, Így már értjük, miért mond Jézus pontosan tíz drachmát. Azt is megértjük, miért keresi az asszony ilyen alaposan. Mert jegyajándék.
Ez az asszony úgy van vele, mint a mi feleségeink. Ha akármelyik asszonynak elveszne a karikagyűrűje, felforgatná érte az egész házat. Nem azért, mert a karikagyűrű megfizethetetlen. Nem nagy érték, pár ezer forint. Hanem eszmei értéke van. Szép emlékek kapcsolódnak hozzá. Attól kapta, akit nagyon szeretett. Benne van az egész házassága. Mindaz, ami egy asszonynak nagyon fontos. Szép látni innen megnyitva a példázatot, hogy bűnösen is olyan nagyon fontosak vagyunk Istennek, mint egy asszonynak a jegygyűrűje. — Innen bomlik ki még egy kép. Az egyház Krisztusnak eljegyzett menyasszonya. Az eljegyzési drachmából egy sem hiányozhat! Akiket Isten Jézusnak adott vérének érdeméért, jegyajándékul, azokat nem engedi elveszni. azokat megkeresi!
Ha így megértjük a példázatot, rá kell csodálkoznunk a keresés körülményeire is. Az asszonynak nem volt könnyű dolga az ókorban, megkeresni egy szobában egy kis pénzdarabot. Ám mégsem hagyja abba a keresést. Miért nincs könnyű dolga? Mert az ókori szobákban mindenekelőtt sötét félhomály uralkodott. Nem voltak ilyen nagy ablakok, mert nem volt üveg. Az ókori szobákban volt húsz-huszonöt centi átmérőjű ablak. Annál nagyobbat nem hagytak. Ha jött a hideg, azt be lehetett könnyen tömni. Nem voltak ilyen nyílászárók, mint manapság. El tudjuk képzelni, egy ilyen parányi ablakon keresztül mennyi világosság jött be. Akkor el tudjuk képzelni azt is, milyen sötét lehetett egy szoba. Az ajtót is kicsire hagyták, az ablakokat is nagyon kicsire hagyták. Egy ablak volt, maximum kettő. Az asszony sötét félhomályban keres egy kicsi kis pénzérmét.
Így van Isten is e világgal. Ebben a világban pontosan ilyen sötétség van. Az ősbűn óta elsötétült ez a világ. Nem ragyog benne Isten napja. Ugyanilyen sötétben keresi Isten is a lelkeket, mint az asszony a drachmáját. Mivel sötét van — Jézus utal rá a példázatban —, az asszony mécsest gyújt, világot. Azzal keres, mert sötét van. Isten is meggyújtotta az Íge szövétnekét. Ebben a sötét világban felgyúlt az Íge. E világ sötétjében semmi más nem világít, csak Isten Igéjének áldott szövétneke. Íge nélkül egészen sötét van! Tudjuk-e, hogy egy ember életében, akit nem világít meg az Íge, teljes sötétség van. Bűn sötétje van. Ha ezt tudjuk, akkor tudjuk kellőképpen megbecsülni a régi könyvet, a Bibliát, amely valóban Istennek a szövétneke. Világít. Így kellene ám ajánlani a családban. Az Ige szövétnekével keres az Isten. Kérdés, bennünket keresett-e már Ígével Isten? Megcsillant-e rajtunk Isten kereső Ígéjének a fénye? Nem biztos. Oka van ennek is.
Nem tudom, láttak-e a Testvérek ilyen régi pénzérmét? Múzeumokban lehet látni ezüstpénzeket. Akinek van ezüstje, tudja, milyen lesz az ezüst idővel? Bebarnul. Az ezüstpénzekre vert feliratok pedig úgy megkopnak a használattól, hogy alig lehet nagyítóval kisilabizálni, mi lehetett azon a felirat. Milyen képmás volt arra nyomva, alig lehet kivenni. Mert ezek a pénzérmék nagyon kicsik voltak ám. 15 gramm volt egy drachma, amire rá volt írva valami.
Éppen ilyenné lett valahogy a mi lelkünk is. Valamikor, mint a pénzérme, Isten nyomdájából ragyogóan került ki. Rajta volt Istennek a képmása minden ember lelkén. Aztán akár csak ez a pénzérme, Isten képmását az ősbűn egészen lekoptatta rólunk. Ebben a világban élve egészen bebarnultunk mi is. Hol van már a lelkünk tisztasága? Hol van annak ragyogása? Mivé barnította, oxidálta ez a világ? Mi is egészen terepszínűvé lettünk. A gőg, a dac, az indulatok egészen bebarnítanak minket. Nem is különbözünk a bennünket körülvevő világtól. Mi nem ragyogunk benne az ősbűn óta. Nem csillog a fényünk. — Hiába a gyertya, nem csillan meg a drachmán sem, mert barna és kicsi. Csak csodálkozhatunk, hogy az asszony a keresést nem hagyja abba. Azon is csodálkozhatunk a mi lelkünkre nézve, hogy Isten ilyen lelkeket is, mint az enyém, még keres. Mi már biztos abbahagytuk volna a keresést.
Isten nem így tesz. Isten úgy tesz, mint a példázatbeli asszony. Keresi egy darabig, s amikor nem találja az elgurult drachmát, azt a kis pénzt, egy seprűt vesz elő és összesöpör mindent. Tudnunk kell, hogy az ókorban a szobákban nem volt szőnyeg. Döngölt agyag volt, és sás levéllel szórták fel. Elgondolhatjuk, hogy egy ilyen szobában mennyi eséllyel lehet megtalálni egy drachmát. Mint a tűt a szalmakazalban. Sáslevelek közt. Ráadásul nem is csillog. Kicsi kis fém, és félhomály van. Ezért az asszony egyet tesz: Mindent összesöpör, kiviszi az egészet a napfényre és ott kinn elkezd válogatni. Szemét, szemét, szemét... itt a drachma! — és megtalálja.
Isten is végez néha ilyen nagytakarítást. Amikor a templomok padjait mintha kisöpörték volna vassöprűvel. Jön egy szocializmus, és micsoda nagytakarítást művel az Úr Isten! Mi csak nézzük, ki söpört itt ennyire Magyarországon? Mintha egy vasseprű sepert volna végig a református egyházban is. Isten az. Egy előzetes nagytakarítást végzett, mert keresi a drachmáit. Takarít a szocializmussal, majd takarít a piacgazdasággal is. Isten néha alaposan kitakarítja az egyházát. Keres. Szemét, szemét, szemét... itt egy drachma! — Mert ez az örömüzenet: A drachmáját mindig megtalálja! Ebben bízhatunk. A drachmát megtalálja isten.
Ám nemcsak ilyen előzetes takarítások vannak. Tanítja Isten, hogy lesz majd egy végítélet. Amikor az egész világot, az egész házat összetakarítja az Úr Isten — ez a végső nagytakarítás —, és akkor majd Isten az ítélet fényébe állít mindent. Oda kell az ítélet fényébe állnia mindenkinek. Annak is, aki nem hiszi. Mindegy, mit hisz vagy nem hisz. Meg kell neki állnia az ítélet fényében. Azonban Isten drachmái megnyugodhatnak, mert bármilyen kopott is egy drachma, bármilyen öreg, elhasznált, az az Úré. Ami megtaláltatik. Az Úr különválasztja majdan a drachmáit a szeméttől. Lesz egy nagy végső válogatás.
Azt mondja Jézus, így keres minket Isten Ádventkor, ezzel az igehirdetéssel is. Elmondja, hogy lesz egy végső nagy válogatás. Ebből egy kérdés adódik számomra: Mi vagyok én Isten szobájában, egyházában, szemét vagy drachma? Minden további ettől függ. Ám minden drachma megtaláltatik, egy se vész el. Isten nem adja át a drachmáit. – Ki is közülünk a drachma? Úgy gondolom az, aki tudja, hogy ez a példázat róla szól. Victor János ezt írta erről a példázatról: „Ebben a példázatban látom egész életemet. Lelkem, minden kincsem mit ér, ha elveszett? Mit ér minden ragyogásom, ha egy poros, szemetes sarokban, a világban zajlik? Nem ér az én életem semmit sem mindaddig, míg a mennyei gazdám rám nem teszi a kezét.” Ezt várjuk Ádventkor. Ezért volt karácsony, Testvérek, Isten ezért forgatott fel mindent, világokon átjött, emberré lett, hogy a drachmáit megtalálja. Boldog közülünk az, aki a megtaláltatás élményét átéli. Boldog közülünk az, aki tudja, hogy ez róla szól. Ámen!
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük, hogy egykor messzire gurult drachmákat, akik mi voltunk, tőled elszakadt lelkeket, akik mi voltunk, megtaláltál. Valamikor megtéréskor, talán egy konfirmációban, talán később Biblia mellett. Köszönjük, hogy mint helyére került drachmák te nálad örvendezhetünk. Tiéd minden dicsőség, Úr Jézus, te jöttél el értünk emberi testben. Keress meg minket egészen! Kérünk, gyújtsd meg a te Igéd áldott szövétnekét! Keress általunk is, találj meg és vonj magadhoz sokakat! Használd fel a mi szolgálatainkat is ebben az áldott, kereső munkában! Általunk is te keress, te adj Ígét, és akkor, ha szólunk, annak eredménye lesz. Adj világos mondanivalót, akkor az a te szavad lesz! Add, hogy ne a magunk sötétségével keressünk, hanem a te igéd világosságával! Kérünk mindazokért, akiket általunk is meg akarsz találni! Hozd elénk őket és szólítsd meg rajtunk keresztül! Könyörgünk az öregekért, akik reménytelenek! Könyörgünk a betegekért, akik talán messze gurultak tőled a fájdalom miatt! Könyörgünk, találd meg a gyászolókat, hogy átéljék az egyetlen vigaszt! Te adod az ehhez szükséges erőt és mindent. Kérünk, Urunk, nyisd meg a te igéd bőségét és annak fényét, hogy legyen értelme az életünknek! Ámen!
Textus:[12]
[HebModern] Modern Hebrew Bible:
Fejezet 15
1ויהי בקרב אליו כל המוכסים והחטאים לשמע אותו׃ 2וילונו הפרושים והסופרים לאמר הנה זה מקבל את החטאים ואכל אתם׃ 3וידבר אליהם את המשל הזה לאמר׃ 4מי זה האיש מכם אשר לו מאה כבשים ואבד לו אחד מהם ולא יטוש את התשעים ותשעה במדבר והלך אחרי האבד עד כי ימצאהו׃ 5והיה כמצאו אתו ישימנו על כתפיו בשמחה׃ 6ובא אל ביתו וקרא לאהביו ולשכניו יחד לאמר שמחו אתי כי מצאתי את שיי האבד׃ 7אני אמר לכם כי כן תהיה שמחה בשמים על חוטא אחד השב יותר מעל תשעים ותשעה צדיקים אשר לא יצטרכו לתשובה׃ 8או מי האשה אשר לה עשרה דרכמונים ואבד לה דרכמון אחד ולא תדליק נר ותטאטא את הבית ותחפש היטב עד כי תמצאהו׃ 9והיה כמצאה אותו תקרא לרעותיה ולשכנותיה לאמר שמחנה אתי כי מצאתי את הדרכמון אשר אבד לי׃ 10כן אני אמר לכם תהיה שמחה לנפי מלאכי אלהים על חוטא אחד אשר שב מחטאו׃
LXX/Greek New Testament:
Lc 15.
Lc 15.1
jÖHsan de; aujtwÖ ejggivzonte" pavnte" oiJ telwÖnai kai; oiJ aJmartwloi; ajkouvein aujtouÖ.
Lc 15.2
kai; diegovgguzon oiJv te FarisaiÖoi kai; oiJ grammateiÖ" levgonte" oJvti OuJÖto" aJmartwlou;" prosdevcetai kai; sunesqivei aujtoiÖ".
Lc 15.3
eijÖpen de; pro;" aujtou;" th;n parabolh;n tauvthn levgwn,
Lc 15.4
Tiv" ajvnqrwpo" ejx uJmwÖn ejvcwn eJkato;n provbata kai; ajpolevsa" ejx aujtwÖn eJ;n ouj kataleivpei ta; ejnenhvkonta ejnneva ejn thÖ ejrhvmw kai; poreuvetai ejpi; to; ajpolwlo;" eJvw" euJvrh aujtov_
Lc 15.5
kai; euJrw;n ejpitivqhsin ejpi; tou;" wjvmou" aujtouÖ caivrwn,
Lc 15.6
kai; ejlqw;n eij" to;n oijÖkon sugkaleiÖ tou;" fivlou" kai; tou;" geivtona" levgwn aujtoiÖ", Sugcavrhtev moi, oJvti euJÖron to; provbatovn mou to; ajpolwlov".
Lc 15.7
levgw uJmiÖn oJvti ouJvtw" cara; ejn twÖ oujranwÖ ejvstai ejpi; eJni; aJmartwlwÖ metanoouÖnti hj; ejpi; ejnenhvkonta ejnneva dikaivoi" oiJvtine" ouj creivan ejvcousin metanoiva".
Lc 15.8
j;H tiv" gunh; dracma;" ejvcousa devka, eja;n ajpolevsh dracmh;n mivan, oujci; aJvptei luvcnon kai; saroiÖ th;n oijkivan kai; zhteiÖ ejpimelwÖ" eJvw" ouJÖ euJvrh_
Lc 15.9
kai; euJrouÖsa sugkaleiÖ ta;" fivla" kai; geivtona" levgousa, Sugcavrhtev moi, oJvti euJÖron th;n dracmh;n hJ;n ajpwvlesa.
Lc 15.10
ouJvtw", levgw uJmiÖn, givnetai cara; ejnwvpion twÖn ajggevlwn touÖ qeouÖ ejpi; eJni; aJmartwlwÖ metanoouÖnti.
[WHNU] Westscott-Hort with NA27/UBS4 variants 1881
Fejezet 15
1ησαν δε αυτω εγγιζοντες παντες οι τελωναι και οι αμαρτωλοι ακουειν αυτου 2και διεγογγυζον οι τε φαρισαιοι και οι γραμματεις λεγοντες οτι ουτος αμαρτωλους προσδεχεται και συνεσθιει αυτοις 3ειπεν δε προς αυτους την παραβολην ταυτην λεγων 4τις ανθρωπος εξ υμων εχων εκατον προβατα και απολεσας εξ αυτων εν ου καταλειπει τα ενενηκοντα εννεα εν τη ερημω και πορευεται επι το απολωλος εως ευρη αυτο 5και ευρων επιτιθησιν επι τους ωμους αυτου χαιρων 6και ελθων εις τον οικον συγκαλει τους φιλους και τους γειτονας λεγων αυτοις συγχαρητε μοι οτι ευρον το προβατον μου το απολωλος 7λεγω υμιν οτι ουτως χαρα εν τω ουρανω εσται επι ενι αμαρτωλω μετανοουντι η επι ενενηκοντα εννεα δικαιοις οιτινες ου χρειαν εχουσιν μετανοιας 8η τις γυνη δραχμας εχουσα δεκα εαν απολεση δραχμην μιαν ουχι απτει λυχνον και σαροι την οικιαν και ζητει επιμελως εως ου ευρη 9και ευρουσα συγκαλει τας φιλας και γειτονας λεγουσα συγχαρητε μοι οτι ευρον την δραχμην ην απωλεσα 10ουτως λεγω υμιν γινεται χαρα ενωπιον των αγγελων του θεου επι ενι αμαρτωλω μετανοουντι
[UMGreek] Unaccented Modern Greek Text:
Fejezet 15
1Επλησιαζον δε εις αυτον παντες οι τελωναι και οι αμαρτωλοι, δια να ακουωσιν αυτον. 2Και διεγογγυζον οι Φαρισαιοι και οι γραμματεις, λεγοντες οτι ουτος αμαρτωλους δεχεται και συντρωγει μετ αυτων. 3Ειπε δε προς αυτους την παραβολην ταυτην, λεγων 4Τις ανθρωπος εξ υμων εαν εχη εκατον προβατα και χαση εν εξ αυτων, δεν αφινει τα ενενηκοντα εννεα εν τη ερημω και υπαγει ζητων το απολωλος, εωσου ευρη αυτο; 5Και ευρων αυτο, βαλλει επι τους ωμους αυτου χαιρων. 6Και ελθων εις τον οικον, συγκαλει τους φιλους και τους γειτονας, λεγων προς αυτους Συγχαρητε μοι, διοτι ευρον το προβατον μου το απολωλος. 7Σας λεγω οτι ουτω θελει εισθαι χαρα εν τω ουρανω δια ενα αμαρτωλον μετανοουντα μαλλον παρα δια ενενηκοντα εννεα δικαιους, οιτινες δεν εχουσι χρειαν μετανοιας. 8Η τις γυνη εχουσα δεκα δραχμας, εαν χαση δραχμην μιαν, δεν αναπτει λυχνον και σαρονει την οικιαν και ζητει επιμελως, εως οτου ευρη αυτην; 9και αφου ευρη, συγκαλει τας φιλας και τας γειτονας, λεγουσα Συγχαρητε μοι, διοτι ευρον την δραχμην την οποιαν εχασα. 10Ουτω, σας λεγω, χαρα γινεται ενωπιον των αγγελων του Θεου δια ενα αμαρτωλον μετανοουντα.
[Vulgate] Latin Vulgate:
Fejezet 15
1erant autem adpropinquantes ei publicani et peccatores ut audirent illum 2et murmurabant Pharisaei et scribae dicentes quia hic peccatores recipit et manducat cum illis 3et ait ad illos parabolam istam dicens 4quis ex vobis homo qui habet centum oves et si perdiderit unam ex illis nonne dimittit nonaginta novem in deserto et vadit ad illam quae perierat donec inveniat illam 5et cum invenerit eam inponit in umeros suos gaudens 6et veniens domum convocat amicos et vicinos dicens illis congratulamini mihi quia inveni ovem meam quae perierat 7dico vobis quod ita gaudium erit in caelo super uno peccatore paenitentiam habente quam super nonaginta novem iustis qui non indigent paenitentia 8aut quae mulier habens dragmas decem si perdiderit dragmam unam nonne accendit lucernam et everrit domum et quaerit diligenter donec inveniat 9et cum invenerit convocat amicas et vicinas dicens congratulamini mihi quia inveni dragmam quam perdideram 10ita dico vobis gaudium erit coram angelis Dei super uno peccatore paenitentiam agente
Magyar Bibliatársulat Újfordítású Bibliája:
Lk. 15.
Lk. 15,1
A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt.
Lk. 15,2
A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: „Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.”
Lk. 15,3
Ő erre ezt a példázatot mondta nekik:
Lk. 15,4
„Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja?
Lk. 15,5
És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében,
Lk. 15,6
hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat.
Lk. 15,7
Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.”
Lk. 15,8
„Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, míg meg nem találja?
Lk. 15,9
És ha megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amelyet elvesztettem.
Lk. 15,10
Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek.”
Protestáns revideált újfordítás saját variánsa:
Károli:
Luk. 15.
Az elveszett juhról, drakhmáról, és a tékozló fiúról vett példában tanítja Krisztus, hogy az Isten a megtérő bűnösöket magához fogadja.
Luk. 15,1
Közelgetnek vala pedig ő hozzá a vámszedők [Mát. 9,10. 11. Márk 2,15. 16.] és a bűnösök mind, hogy hallgassák őt.
Luk. 15,2
És zúgolódának a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez [rész 7,39.] bűnösöket fogad magához, és velök együtt eszik.
Luk. 15,3
Ő pedig ezt a példázatot beszélé nékik, mondván:
Luk. 15,4
Melyik ember az közületek, a kinek ha száz juha van, és egyet azok közül [Mát. 18,12-14.] elveszt, nem hagyja ott a kilenczvenkilenczet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja [Luk. 19,10.] azt?
Luk. 15,5
És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén.
Luk. 15,6
És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédait, mondván nékik: Örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat, [1 Pét. 2,25.] a mely elveszett vala.
Luk. 15,7
Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilenczvenkilencz igaz emberen, a kinek nincs szüksége megtérésre.
Luk. 15,8
Avagy ha valamely asszonynak tíz drakhmája van, és egy drakhmát elveszt, nem gyújt-é gyertyát, és nem sepri-é ki a házat, és nem keresi-é gondosan, mígnem megtalálja?
Luk. 15,9
És ha megtalálta, egybehívja az ő asszonybarátait és szomszédait, mondván: Örüljetek én velem, mert megtaláltam a drakhmát, melyet elvesztettem vala!
Luk. 15,10
Ezenképen, mondom néktek, örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén.
Szent István Társulati Biblia:
Lk 15.
Az elveszett bárány
Lk 15,1
A vámosok és a bűnösök mind jöttek, hogy hallgassák.
Lk 15,2
A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez bűnösökkel áll szóba, sőt eszik is velük” - mondták.
Lk 15,3
Erre mondott nekik egy példabeszédet:
Lk 15,4
„Ha közületek valakinek van száz juha, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse az egy elveszettet, amíg meg nem találja?
Lk 15,5
Ha megtalálja, örömében vállára veszi,
Lk 15,6
hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait: Örüljetek ti is - mondja -, mert megtaláltam elveszett bárányomat!
Lk 15,7
Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen.
Az elveszett drachma
Lk 15,8
Vagy ha egy asszonynak van tíz drachmája, és egyet elveszít, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja?
Lk 15,9
És ha megtalálja, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat: Örüljetek ti is - mondja -, mert megtaláltam elveszett drachmámat! -
Lk 15,10
Mondom nektek, az Isten angyalai is éppígy örülnek majd egy megtérő bűnösnek.”
Káldi Biblia:
Lk 15
A farizeusok zúgolódnak Jézusra, hogy a bűnösöket elfogadja. Három példabeszéd az elveszett juhról, garasról s a tékozló fiuról.
Lk 15,1
Közeledének pedig hozzája a vámosok és bűnösök, * hogy hallgassák őt.
Lk 15,2
És zúgolódának a farizeusok és irástudók, mondván: Hogy ez a bűnösöket elfogadja, és velök eszik.
Lk 15,3
És mondá nekik e példabeszédet, így szólván: *
Lk 15,4
Kicsoda az az ember közőletek, kinek száz juha vagyon; és ha elveszt egyet azok közől, nem hagyja-e a kilenczvenkilenczet a pusztában, * és az után megyen, mely elveszett vala, mígnem megtalálja azt?
Lk 15,5
És midőn megtalálja, vállaira veszi, örűlvén;
Lk 15,6
és hazamenvén, egybehíja barátait és szomszédait, mondván nekik: Örvendjetek velem, mert megtaláltam az én juhomat, mely elveszett vala.
Lk 15,7
Mondom nektek: hogy szintúgy öröm lesz mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilenczvenkilencz igazon, kiknek nincs szükségök bűnbánatra. *
Lk 15,8
Vagy a mely asszonynak tiz garasa * lévén, ha elveszt egy garast, nem gyujt-e gyertyát, és kisöpri házát, és keresi szorgalmasan, mígnem megtalálja?
Lk 15,9
És midőn megtalálja, egybehíja barátait és szomszédait, mondván: Örvendjetek velem, mert megtaláltam a garast, melyet elvesztettem vala.
Lk 15,10
Igy mondom nektek, öröm leszen az Isten angyalai előtt egy megtérő bűnösön. *
Káldi Neovulgáta Biblia:
Lk 15.
Lk 15,1
Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák.
Lk 15,2
A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: »Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.«
Lk 15,3
Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik:
Lk 15,4
»Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja?
Lk 15,5
Amikor megtalálja, örömében vállára veszi,
Lk 15,6
hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: „Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat!”
Lk 15,7
Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.
Lk 15,8
Vagy ha egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e lámpát, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja?
Lk 15,9
Ha pedig megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédait, hogy elmondja nekik: „Örüljetek velem, mert megtaláltam a drachmát, amelyet elvesztettem!”
Lk 15,10
Mondom nektek: hasonló öröm lesz Isten angyalai közt egy megtérő bűnös miatt.«
Aranyos Biblia:
Luk. XV.
Az elveßett juhról, drachmáról, és a’tékozló fiúról vött példában tanítja Christus, hogy Isten a’megtérö bünösöket magához fogadja.
Luk. 15.1
KÖzelgetnek vala pedig ö hozzája minden Publikánusok és bünösök hogy hallgatnák ötet.
Luk. 15.2
Es zúgolódnak vala a’Fariséusok és Irástudók, ezt mondván: Ez a’bünösöket magához fogadja, és vélek együtt észik.
Luk. 15.3
Ö pedig szólá nékiek e’példabeszédet, mondván:
Luk. 15.4
Ha [Mát. 18:12.] valakinek ti közzületek száz juha vagyon, és egyet azok közzül elveszténd, avagy nem hagyjaé-el a’kilentzvenkilentzet a’pusztában; és nem mégyené annak megkeresésére a’melly elveszett, mígnem azt megtalálja?
Luk. 15.5
Es minekutánna megtalálja, felveti az ö vállára örülvén.
Luk. 15.6
Es haza menvén egybe-hivja barátit és szomszédit, mondván nékiek: Örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat a’ melly elveszett vala.
Luk. 15.7
Mondom néktek, hogy illyen módon öröm lészen mennyben egy megtérö bünös emberen, nagyobb hogy-nem kilentzvenkilentz igazakon, kik nem szükölködnek megtérés nélkül.
Luk. 15.8
Avagy ha valamelly aszszonyi-állatnak tíz drachmája vagyon, és egy drachmát elveszténd, avagy nem gyújté gyertyát, és nem seprié meg a’ házat, ’s nem keresié nagy szorgalmatossággal míg-nem megtalálja?
Luk. 15.9
Es minekutánna megtalálja nem hivjaé-egybe az ö aszszony-barátit és szomszédit? ezt mondván: Örüljetek én velem; mert megtaláltam a’drachmát mellyet elvesztettem vala.
Luk. 15.10
Ezenképen mondom néktek: örömök vagyon az Istennek Angyalinak egy bünös embernek megtérésén.
[GerLut1545] German Unrevidierte Luther Übersetzung von 1545:
Fejezet 15
1 Es naheten aber zu ihm allerlei Zöllner und Sünder, daß sie ihn höreten. 2 Und die Pharisäer und Schriftgelehrten murreten und sprachen: Dieser nimmt die Sünder an und isset mit ihnen. 3 Er sagte aber zu ihnen dies Gleichnis und sprach: 4 Welcher Mensch ist unter euch, der hundert Schafe hat, und so er der eines verlieret, der nicht lasse die neunundneunzig in der Wüste und hingehe nach dem verloren, bis daß er's finde? 5 Und wenn er's funden hat, so legt er's auf seine Achseln mit Freuden. 6 Und wenn er heimkommt, ruft er seine Freunde und Nachbarn und spricht zu ihnen: Freuet euch mit mir; denn ich habe mein Schaf funden, das verloren war. 7 Ich sage euch: Also wird auch Freude im Himmel sein über einen Sünder, der Buße tut, vor neunundneunzig Gerechten, die der Buße nicht bedürfen. 8 Oder welch Weib ist, die zehn Groschen hat, so sie der einen verlieret, die nicht ein Licht anzünde und kehre das Haus und suche mit Fleiß, bis daß sie ihn finde? 9 Und wenn sie ihn funden hat, rufet sie ihre Freundinnen und Nachbarinnen und spricht: Freuet euch mit mir; denn ich habe meinen Groschen funden, den ich verloren hatte. 10 Also auch, sage ich euch, wird Freude sein vor den Engeln Gottes über einen Sünder, der Buße tut.
[KJV] King James Version (1769) with Strong Numbers and Morphology:
1Then drew near unto him all the publicans and sinners for to hear him. 2And the Pharisees and scribes murmured, saying, This man receiveth sinners, and eateth with them.
3And he spake this parable unto them, saying, 4"What man of you, having an hundred sheep, if he lose one of them, doth not leave the ninety and nine in the wilderness, and go after that which is lost, until he find it? " 5"And when he hath found it, he layeth it on his shoulders, rejoicing. " 6"And when he cometh home, he calleth together his friends and neighbours, saying unto them, Rejoice with me; for I have found my sheep which was lost. " 7"I say unto you, that likewise joy shall be in heaven over one sinner that repenteth, more than over ninety and nine just persons, which need no repentance.
" 8"Either what woman having ten pieces of silver, if she lose one piece, doth not light a candle, and sweep the house, and seek diligently till she find it? " 9"And when she hath found it, she calleth her friends and her neighbours together, saying, Rejoice with me; for I have found the piece which I had lost. " 10"Likewise, I say unto you, there is joy in the presence of the angels of God over one sinner that repenteth.
"
[LITV] Green’s Literal Translation:
Fejezet 15
1And all the tax collectors and sinners were coming near to Him, to hear Him. 2And the Pharisees and the scribes murmured, saying, This one receives sinners and eats with them. 3And He spoke to them this parable, saying, 4What man of you having a hundred sheep, and losing one of them, does not leave the ninety nine in the deserted place and go after the lost one until he finds it? 5And finding it , he puts it on his shoulders, rejoicing. 6And coming to the house, he calls together the friends and neighbors, saying to them, Rejoice with me, for I have found my sheep that had been lost. 7I say to you that so is joy in Heaven over one sinner repenting, than over ninety nine righteous ones who have no need of repentance. 8Or what woman having ten drachmas, if she loses one drachma does not light a lamp and sweep the house, and look carefully until she finds it? 9And finding it , she calls together the friends and neighbors, saying, Rejoice with me, for I have found the drachma which I lost. 10I say to you, so there is joy before the angels of God over one sinner repenting.
[Swe1917] Swedish Bible (1917):
Fejezet 15
1
Jesus framställer liknelserna om det förlorade fåret, den borttappade penningen och den förlorade sonen.
Och till honom kom allt vad publikaner och syndare hette för att höra honom. 2Men fariséerna och de skriftlärde knorrade och sade: »Denne tager emot syndare och äter med dem.» 3Då framställde han för dem denna liknelse; han sade:
4»Om ibland eder finnes en man som har hundra får, och han förlorar ett av dem, lämnar han icke då de nittionio i öknen och går och söker efter det förlorade, till dess han finner det? 5Och när han har funnit det, lägger han det på sina axlar med glädje. 6Och när han kommer hem, kallar han tillhopa sina vänner och grannar och säger till dem: 'Glädjens med mig, ty jag har funnit mitt får, som var förlorat.' 7Jag säger eder att likaså bliver mer glädje i himmelen över en enda syndare som gör bättring, än över nittionio rättfärdiga som ingen bättring behöva.
8Eller om en kvinna har tio silverpenningar, och hon tappar bort en av dem, tänder hon icke då upp ljus och sopar huset och söker noga, till dess hon finner den? 9Och när hon har funnit den, kallar hon tillhopa sina väninnor och grannkvinnor och säger: 'Glädjens med mig, ty jag har funnit den penning som jag hade tappat bort.' 10Likaså, säger jag eder, bliver glädje hos Guds änglar över en enda syndare som gör bättring.
La Bible de Jérusalem (szükség esetén elkel egy ů→ù, č→è és à→à csere):
Lc 15.
Lc 15,1
Cependant tous les publicains et les pécheurs s'approchaient de lui pour l'entendre.
Lc 15,2
Et les Pharisiens et les scribes de murmurer: "Cet homme, disaient-ils, fait bon accueil aux pécheurs et mange avec eux!"
Lc 15,3
Il leur dit alors cette parabole:
Lc 15,4
"Lequel d'entre vous, s'il a cent brebis et vient à en perdre une, n'abandonne les 89 autres dans le désert pour s'en aller après celle qui est perdue, jusqu'à ce qu'il l'ait retrouvée?
Lc 15,5
Et, quand il l'a retrouvée, il la met, tout joyeux, sur ses épaules
Lc 15,6
et, de retour chez lui, il assemble amis et voisins et leur dit: Réjouissez-vous avec moi, car je l'ai retrouvée, ma brebis qui était perdue!
Lc 15,7
C'est ainsi, je vous le dis, qu'il y aura plus de joie dans le ciel pour un seul pécheur qui se repent que pour 99 justes, qui n'ont pas besoin de repentir.
Lc 15,8
"Ou bien, quelle est la femme qui, si elle a dix drachmes et vient à en perdre une, n'allume une lampe, ne balaie la maison et ne cherche avec soin, jusqu'à ce qu'elle l'ait retrouvée?
Lc 15,9
Et, quand elle l'a retrouvée, elle assemble amies et voisines et leur dit: Réjouissez-vous avec moi, car je l'ai retrouvée, la drachme que j'avais perdue!
Lc 15,10
C'est ainsi, je vous le dis, qu'il naît de la joie devant les anges de Dieu pour un seul pécheur qui se repent."
A The SWORD Project kommentárjai:[13]
[Abbott] Illustrated New Testament:
Lukács 15:2:
Eateth with them; lives familiarly with them.
Lukács 15:3:
He spake this parable, &c., in order to explain and illustrate the nature of the interest which he felt in the publicans and sinners who were disposed to listen to him.
[Barnes] Barnes’s New Testament Notes:
Lukács 15:1:
Verse 1. Publicans and sinners. Mt 9:10.
(a) "drew near unto him" Mt 9:10
Lukács 15:2:
Verse 2. Murmured. They affected to suppose that if Jesus treated sinners kindly he must be fond of their society, and be a man of similar character. They considered it disgraceful to be with them or to eat with them, and they therefore brought a charge against him for it. They would not suppose that he admitted them to his society for the purpose of doing them good; nor did they remember that the very object of his coming was to call the wicked from their ways and to save them from death.
Receiveth sinners. Receives them in a tender manner; treats them with kindness; does not drive them from his presence.
And eateth with them. Contrary to the received maxims of the scribes. By eating with them he showed that he did not despise or overlook them.
(b) "murmured" Acts 11:3
Lukács 15:3:
Verse 3. This parable. Mt 17:12,13.
Lukács 15:4:
Verses 4-6. Mt 18:12,13.
(c) "man" Mt 18:12
Lukács 15:5:
Verses 4-6. Mt 18:12,13.
Verse 5.
Lukács 15:6:
Verses 4-6. Mt 18:12,13.
Verse 6.
(d) "for I have found" Ps 119:176
Lukács 15:7:
Verse 7. Likewise joy, recovery of an object in danger of being lost, affords much more intense joy than the quiet possession of many that are safe. This our Saviour illustrated by the case of the lost sheep and of the piece of silver. It might also be illustrated by many other things. Thus we rejoice most in our health when we recover from a dangerous disease; we rejoice over a child rescued from danger or disease more than over those who are in health or safety. We rejoice that property is saved from conflagration or the tempest more than over much more that has not been in danger. This feeling our Lord represents as existing in heaven. Likewise, in like manner, or on the same principle, there is joy.
In heaven. Among the angels of God. Comp. Lk 15:10. Heavenly beings are thus represented as rejoicing over those who repent on earth. They see the guilt and danger of men; they know what God has done for the race, and they rejoice at the recovery of any from the guilt and ruins of sin.
One sinner. One rebel against God, however great may be his sins or however small. If a sinner, he must perish unless he repents; and they rejoice at his repentance because it recovers him back to the love of God, and because it will save him from eternal death.
That repenteth. Mt 9:13.
Just persons. The word persons is not in the original. It means simply just ones, or those who have not sinned. The word may refer to angels as well as to men. There are no just men on earth who need no repentance, Eccl 7:20; Ps 14:2,3; Rom 3:10-18. Our Saviour did not mean to imply that there were any such. He was speaking of what took place in heaven, or among angels, and of their emotions when they contemplate the creatures of God; and he says that they rejoiced in the repentance of one sinner more than in the holiness of many who had not fallen. We are not to suppose that he meant to teach that there were just ninety-nine holy angels to one sinner. He means merely that they rejoice more over the repentance of one sinner than they do over many who have not fallen. By this he vindicated his own conduct. The Jews did not deny the existence of angels. They would not deny that their feelings were proper. If they rejoiced in this manner, it was not improper for him to show similar joy, and especially to seek their conversion and salvation. If they rejoice also, it shows how desirable is the repentance of a sinner. They know of how much value is an immortal soul. They see what is meant by eternal death; and they do not feel too much, or have too much anxiety about the soul that can never die. Oh that men saw it as they see it! and oh that they would make an effort, such as angels see to be proper, to save their own souls, and the souls of others from eternal death!
(c) "need no repentance" Lk 5:32
Lukács 15:8:
Verses 8-10.
Verse 8. Ten pieces of silver. In the original, ten drachmas. The drachma was about the value of fifteen cents, and consequently the whole sum was about a dollar and a half, or six shillings. The sum was small, but it was all she had. The loss of one piece, therefore, was severely felt.
There is joy in the presence,
(1) "pieces of silver" Drachma here translated a piece of silver is the eighth part of an ounce, which cometh to sevenpence halfpenny. Mt 18:28.
Lukács 15:10:
Verse 10.
(f) "there is joy" Eze 18:23,32, 33:11, Acts 11:18, Phm 1:15,16
[Clarke] Adam Clarke’s Commentary on the Bible:
Lukács 15:1:
CHAPTER XV.
Publicans and sinners draw near to hear our Lord, at which the
Pharisees are offended, 1, 2.
Christ vindicates his conduct in receiving them by the parable
of the lost sheep, 3-7.
The parable of the lost piece of money, 8-10;
and the affecting parable of the prodigal son, 11-32.
NOTES ON CHAP. XV.
Verse 1. Publicans and sinners] τελωναικαιαμαρτωλοι,
tax-gatherers and heathens; persons who neither believed in
Christ nor in Moses. See Clarke on Lu 7:36. Concerning the
tax-gatherers, See Clarke on Mt 5:46.
Lukács 15:2:
Verse 2. Receiveth sinners] προσδεχεται. He receives them
cordially, affectionately-takes them to his bosom; for so the
word implies. What mercy! Jesus receives sinners in the most
loving, affectionate manner, and saves them unto eternal life!
Reader, give glory to God for ever!
Lukács 15:4:
Verse 4. What man of you] Our Lord spoke this and the following
parable to justify his conduct in receiving and conversing with
sinners or heathens.
A hundred sheep] Parables similar to this are frequent among the
Jewish writers. The whole flock of mankind, both Jews and
Gentiles, belongs unto this Divine Shepherd; and it is but
reasonable to expect, that the gracious proprietor will look after
those who have gone astray, and bring them back to the flock. The
lost sheep is an emblem of a heedless, thoughtless sinner: one
who follows the corrupt dictates of his own heart, without ever
reflecting upon his conduct, or considering what will be the issue
of his unholy course of life. No creature strays more easily than
a sheep; none is more heedless; and none so incapable of finding
its way back to the flock, when once gone astray: it will bleat
for the flock, and still run on in an opposite direction to the
place where the flock is: this I have often noticed. No creature
is more defenceless than a sheep, and more exposed to be devoured
by dogs and wild beasts. Even the fowls of the air seek their
destruction. I have known ravens often attempt to destroy lambs by
picking out their eyes, in which, when they have succeeded, as the
creature does not see whither it is going, it soon falls an easy
prey to its destroyer. Satan is ever going about as a roaring lion
seeking whom he may devour; in order to succeed, he blinds the
understanding of sinners, and then finds it an easy matter to
tumble them into the pit of perdition. Who but a Pharisee or a
devil would find fault with the shepherd who endeavours to
rescue his sheep from so much danger and ruin!
Lukács 15:7:
Verse 7. Just persons, which need no repentance.] Who do not
require such a change of mind and purpose as these do-who are
not so profligate, and cannot repent of sins they have never
committed. Distinctions of this kind frequently occur in the
Jewish writings. There are many persons who have been brought up
in a sober and regular course of life, attending the ordinances of
God, and being true and just in all their dealings; these most
materially differ from the heathens mentioned, Lu 15:1, because
they believe in God, and attend the means of grace: they differ
also essentially from the tax-gatherers mentioned in the same
place, because they wrong no man, and are upright in their
dealings. Therefore they cannot repent of the sins of a heathen,
which they have not practised; nor of the rapine of a
tax-gatherer, of which they have never been guilty. As,
therefore, these just persons are put in opposition to the
tax-gatherers and heathens, we may at once see the scope and
design of our Lord's words: these needed no repentance in
comparison of the others, as not being guilty of their crimes. And
as these belonged, by outward profession at least, to the flock of
God, and were sincere and upright according to their light, they
are considered as being in no danger of being lost; and at they
fear God, and work righteousness according to their light, he will
take care to make those farther discoveries to them, of the purity
of his nature, the holiness of his law, and the necessity of the
atonement, which he sees to be necessary. See the case of
Cornelius, Ac 10:1,
represented as feeling more joy in consequence of finding one
sheep that was lost, there having been almost no hope of its
recovery, than he feels at seeing ninety and nine still safe under
his care. "Men generally rejoice more over a small unexpected
advantage, than over a much greater good to which they have been
accustomed." There are some, and their opinion need not be hastily
rejected, who imagine that by the ninety and nine just persons,
our Lord means the angels-that they are in proportion to men, as
ninety-nine are to one, and that the Lord takes more pleasure in
the return and salvation of one sinner, than in the uninterrupted
obedience of ninety-nine holy angels; and that it was through his
superior love to fallen man that he took upon him his nature, and
not the nature of angels. I have met with the following weak
objection to this: viz. "The text says just persons; now, angels
are not persons, therefore angels cannot be meant." This is
extremely foolish; there may be the person of an angel, as well as
of a man; we allow persons even in the Godhead; besides, the
original word, δικαιοις, means simply just ones, and may be, with
as much propriety, applied to angels as to men. After all, our
Lord may refer to the Essenes, a sect among the Jews, in the time
of our Lord, who were strictly and conscientiously moral; living
at the utmost distance from both the hypocrisy and pollutions of
their countrymen. These, when compared with the great mass of the
Jews, needed no repentance. The reader may take his choice of
these interpretations, or make a better for himself. I have seen
other methods of explaining these words; but they have appeared to
me either too absurd or too improbable to merit particular notice.
Lukács 15:8:
Verse 8. Ten pieces of silver] δραχμαςδεκα, ten drachmas. I
think it always best to retain the names of these ancient coins,
and to state their value in English money. Every reader will
naturally wish to know by what names such and such coins were
called in the countries in which they were current. The Grecian
drachma was worth about sevenpence three farthings of our money;
being about the same value as the Roman denarius.
The drachma that was lost is also a very expressive emblem of a
sinner who is estranged from God, and enslaved to habits of
iniquity. The longer a piece of money is lost, the less
probability is there of its being again found; as it may not only
lose its colour, and not be easily observed, but will continue to
be more and more covered with dust and dirt: or its value
may be vastly lessened by being so trampled on that a part of the
substance, together with the image and superscription, may be
worn off. So the sinner sinks deeper and deeper into the
impurities of sin, loses even his character among men, and gets
the image and superscription of his Maker defaced from his heart.
He who wishes to find the image of God, which he has lost by sin,
must attend to that word which will be a lantern to his steps, and
receive that Spirit which is a light to the soul, to convince of
sin, righteousness, and judgment. He must sweep the house-put away
the evil of his doings; and seek diligently-use every means of
grace, and cry incessantly to God, till he restore to him the
light of his countenance. Though parables of this kind must not be
obliged to go on all fours, as it is termed; yet they afford many
useful hints to preachers of the Gospel, by which they may edify
their hearers. Only let all such take care not to force meanings
on the words of Christ which are contrary to their gravity and
majesty.
[DTN] Darby Translation Notes:
Lukács 15:1:
15:1 coming (a-9) Lit. 'drawing near;' not only at this time; it is usual.
Lukács 15:7:
15:7 who (b-24) Or 'such as.'
Lukács 15:10:
15:10 is (c-7) Lit. 'takes place.' Ginomai.
[Family] Family Bible Notes:
Lukács 15:1:
Publicans and sinners. Mt 9:10.
Lukács 15:2:
Murmured; found fault with him for associating with vicious persons, or permitting them to approach him. He therefore spoke three parables, showing that God receives and rejoices over sinners who return to him, however wicked they have been; and that it was highly proper that the Saviour of sinners should do the same. Murmuring when sinners come to Christ, and uneasiness at his reception of them, are evidences of a selfish, wicked spirit, which, without a great change, can never join in the employment or partake of the bliss of heaven.
Lukács 15:3:
He spake this parable; the three parables of this chapter contain each a vindication of the Saviour's conduct in receiving publicans and sinners. The point of them all is, that not what is safe, but what is lost, is the just occasion of labor in finding and joy upon recovery. We are not to infer from verse Lu 15:7 that there are any who were never lost and never need repentance. The Saviour simply reasons with the Pharisees upon common principles, as much as to say, If, as you think, you are safe within God's fold, why blame me for my solicitude to find and save the lost?
Lukács 15:4:
4-7. The lost sheep. Mt 18:11-14.
Lukács 15:7:
Joy shall be in heaven; as there is joy in heaven over the repentance of sinners, it was proper that Christ should associate with them, for the purpose of promoting their repentance.
Ninety and nine just persons; there is more joy in heaven over one who repents and turns to God, than over many who have never sinned and need no repentance, or who, having sinned, think that they need none.
Lukács 15:8:
8-10. This parable is another illustration of the same truth.
Lukács 15:10:
As God, angels, and all holy beings rejoice at the repentance of sinners, all who repent, and all who are successful in leading others to repent, are increasing the happiness of heaven.
[Geneva] Geneva Bible Translation Notes:
Lukács 15:1:
Then drew near unto 1 him a all the publicans and sinners for to hear him.
(1) We must not give up on those who have gone out of the way, but according to the example of Christ we must take great pains for them. (a) Some publicans and sinners came to Christ from all areas.
[JFB] Jamieson Fausset Brown Bible Commentary:
Lukács 15:1:
1. drew near . . . all the publicans and sinners, &c.—drawn around Him by the extraordinary adaptation of His teaching to their case, who, till He appeared—at least His forerunner—might well say, "No man careth for my soul."
Lukács 15:2:
2. murmured, saying, &c.—took it ill, were scandalized at Him, and insinuated (on the principle that a man is known by the company he keeps) that He must have some secret sympathy with their character. But oh, what a truth of unspeakable preciousness do their lips, as on other occasions, unconsciously utter., Now follow three parables representing the sinner: (1) in his stupidity; (2) as all-unconscious of his lost condition; (3) knowingly and willingly estranged from God [BENGEL]. The first two set forth the seeking love of God; the last, His receiving love [TRENCH].
Lu 15:3-7. I. THE LOST SHEEP.
Lukács 15:3:
3-7. Occurring again (Mt 18:12-14); but there to show how precious one of His sheep is to the Good Shepherd; here, to show that the shepherd, though the sheep stray never so widely, will seek it out, and when he hath found, will rejoice over it.
Lukács 15:4:
4. leave the ninety and nine—bend all His attention and care, as it were, to the one object of recovering the lost sheep; not saying. "It is but one; let it go; enough remain."
go after . . . until, &c.—pointing to all the diversified means which God sets in operation for recovering sinners.
Lukács 15:6:
6. Rejoice with me, &c.—The principle here is, that one feels exuberant joy to be almost too much for himself to bear alone, and is positively relieved by having others to share it with him. (See on Lu 15:10).
Lukács 15:7:
7. ninety-nine just . . . needing no repentance—not angels, whose place in these parables is very different from this; but those represented by the prodigal's well-behaved brother, who have "served their Father" many years and not at any time transgressed His commandment (in the outrageous sense of the prodigal). (See on Lu 15:29; Lu 15:31). In other words, such as have grown up from childhood in the fear of God and as the sheep of His pasture. Our Lord does not say "the Pharisees and scribes" were such; but as there was undoubtedly such a class, while "the publicans and sinners" were confessedly the strayed sheep and the prodigal children, He leaves them to fill up the place of the other class, if they could.
Lu 15:8-10. II. THE LOST COIN.
Lukács 15:8:
8. sweep the house—"not done without dust on man's part" [BENGEL].
Lukács 15:10:
10. Likewise—on the same principle.
joy, &c.—Note carefully the language here—not "joy on the part," but "joy in the presence of the angels of God." True to the idea of the parables. The Great Shepherd. The Great Owner Himself, is He whose the joy properly is over His own recovered property; but so vast and exuberant is it (Zec 8:17), that as if He could not keep it to Himself, He "calleth His friends and neighbors together"—His whole celestial family—saying, "Rejoice WITH ME, for I have found My sheep-My-piece," &c. In this sublime sense it is "joy," before "or in the presence of the angels"; they only "catch the flying joy," sharing it with Him! The application of this to the reception of those publicans and sinners that stood around our Lord is grand in the extreme: "Ye turn from these lost ones with disdain, and because I do not the same, ye murmur at it: but a very different feeling is cherished in heaven. There, the recovery of even one such outcast is watched with interest and hailed with joy; nor are they left to come home of themselves or perish; for lo! even now the great Shepherd is going after His lost sheep, and the Owner is making diligent search for the lost property; and He is finding it, too, and bringing it back with joy, and all heaven is full of it." (Let the reader mark what sublime claims Himself our Lord covertly puts in here—as if in Him they beheld, all unknown to themselves, nothing less than heaven in the habiliments of earth, the Great Shepherd above, clothed in a garment of flesh, come "to seek and to save that which was lost")!
Lu 15:11-32. III. THE PRODIGAL SON.
[Lightfoot] John Lightfoot Commentary:
Lukács 15:4:
[Ninety-and-nine.] This was a very familiar way of numbering and dividing amongst the Jews, viz. betwixt one and ninety. I have given instances elsewhere, let me in this place add one more: "Of those hundred cries that a woman in travail uttereth, ninety-and-nine of them are to death, and only one of them to life."
Lukács 15:7:
[Which need no repentance.] Here we are to consider the distinction commonly used in the Jewish schools:--
I. All the good, and those that were to be saved at last, they called just persons. [It is opposed to the word wicked persons, as we may observe more than once in the first Psalm.] Hence this and the like passage very frequently, Paradise is for the just: good things laid up for the just.
Let us by the way play a little with the Gemarists, as they themselves also play with the letters of the alphabet, and amongst the rest especially the letter Tsadi, there is Tsadi that begins a word [or the crooked Tsadi] and Tsadi that ends a word [or the straight Tsadi]. What follows from hence? There is the just person that is crooked [or bowed down], and there is the just person that is erect or straight. Where the Gloss hath it, "It is necessary that the man that is right and straight should be bowed or humble, and he shall be erect in the world to come." Aruch acknowledgeth the same Gloss; but he also brings another which seems of his own making; That "there is a just person who is mild or humble; but there is also a just person who is not so." Let him tell, if he can, what kind of just person that should be that is not mild or humble. But to return to our business.
II. They divide the just into those that are just and no more: and those that are perfectly just. Under the first rank they place those that were not always upright; but having lived a wicked and irreligious life, have at length betaken themselves to repentance and reformation. These they call penitents. Under the latter rank are they placed who have been always upright and never declined from the right way: these they call perfectly just, and just from their first original: as also, holy or good men, and men of good works. Such a one did he account himself, and probably was so esteemed by others, that saith, "All these have I kept from my youth." And such a one might that holy man be thought, who never committed one trespass all the days of his life: excepting this one misfortune that befel him, that once he put on the phylacteries for his forehead before the phylacteries for his arms. A wondrous fault indeed! And what pity is it that for this one trespass of his life he should lose the title of one perfectly holy. Yet for this dreadful crime is the poor wretch deprived of a solemn interment, and by this was his atonement made.
We meet with this distinction of just persons in Beracoth: "R. Abhu saith, In the place where stand the penitents, there do not stand the perfectly just." This distinction also appeared both in the tongues and persons of those that were dancing in the Temple at the feast of Tabernacles. "Some of them said, 'Blessed be our youth that have not made our old men ashamed.' These were the holy and men of good works. Others said, 'Blessed be our old men who have expiated for our youth.' These were they who became penitents."
This phrase of perfectly just persons, puts me in mind of that of the apostle, the spirits of just men made perfect. Where (if I understand aright the scope of the apostle in the argument he is upon) he speaks of just men who are still in this life, and shews that the souls and spirits of believers are made perfectly righteous by faith, contrary to what the Jews held, that men were complete in their righteousness by works, even bodily works.
Seeing those whom they accounted perfectly just are termed men of works; so that perfectly just and men of works were convertible terms, it may not be improbable that the Essenes or Essaei may have their name from of works; so that they might be called workers, and by that be distinguished from the penitents. But of that matter I will raise no dispute.
III. Now which of these had the preference, whether perfect righteousness to repentance, or repentance to perfect righteousness, it is not easy to discern at first view, because even amongst themselves there are different opinions about it. We have a disputation in Beracoth, in the place newly cited, in these words: "R. Chaiah Bar Abba saith, R. Jochanan saith, All the prophets did not prophesy, unless for those that repent. As for those that are perfectly just, eye hath not seen besides thee, O God. But R. Abhu contradicts this: for R. Abhu saith, The penitent do not stand in the place where the perfectly just stand; as it is said, Peace, peace to him that is far off, and to him that is near. He names him that is far off first, and then him that is nigh. But R. Jochanan, Who is he that is far off? He that was far off from transgressing from his first original. And who is he that is nigh? He that was next to transgression, but now is afar off from it."
These passages of the Talmud are quoted by Kimchi upon Isaiah 57:19; and, out of him, by Drusius upon this place; but as far as I can perceive, very far wide from the mind of Kimchi. For thus Drusius hath it; R. David Isaiah 57:19, Hoc in loco, &c. In this place the penitent is said to be far off, and the just to be nigh, according to the ancients: but he that is far off is preferred; whence they say, The penitents are better than the perfectly just. As if this obtained amongst them all as a rule or maxim; when indeed the words of Kimchi are these: "He that is far off, that is, he that is far off from Jerusalem, and he that is near, that is, he that is near to Jerusalem. But there is a dispute in the words of our Rabbins about this matter. And some of them interpret it otherwise; for they expound him that is afar off, as to be understood of the penitent, and him that is near, as meaning the just: from whence they teach and say, That the penitent are better than those that are perfectly just."
Some, indeed, that do so expound it, say, that those that are penitent are to be preferred before those that are the perfectly just, but this was not the common and received opinion of all. Nay, the more general opinion gave so great a preference to perfect righteousness, that repentance was not to be compared with it. Hence that of R. Jochanan, approved of by R. Chaijah the great Rabbin, that those good and comfortable things concerning which the prophets do mention in their prophecies, belong only to those who were sometimes wicked men but afterward came unto repentance; but they were far greater things that were laid up for perfectly just persons,--things which had never been revealed to the prophets, nor no prophetic eye ever saw, but God only; things which were indeed of a higher nature than that they could be made known to men; for so the Gloss explaineth those words of theirs.
In this, indeed, they attribute some peculiar excellency to the penitent; in that, although they had tasted the sweets of sin, yet they had abandoned it, and got out of the snare: which it might have been a question whether those that are perfectly just would have done if they had tasted and experienced the same. But still they esteemed it much nobler never to have been stained with the pollutions of sin, always to have been just, and never otherwise than good. Nor is it seldom that we meet with some in the Talmudists making their own perfection the subject of their boast, glorying that they have never done any enormous thing throughout their whole life; placing those whom they called holy or good men, who were also the same with perfectly just, placing them (I say) in the highest form of just persons.
IV. After all this, therefore, judge whether Christ spoke simply or directly of any such persons (as if there were really any such) that could need no repentance; or rather, whether he did not at that time utter himself according to the common conceptions that nation had about some perfectly just persons, which he himself opposed. And this seems so much the more likely by how much he saith, "I say unto you," as if he set himself against that common conceit of theirs: and that example he brings of a certain person that needed no repentance, viz., the prodigal's brother, savours rather of the Jewish doctrine than that he supposed any one in this world perfectly just.
Lukács 15:8:
[A woman lighteth a candle.] There is a parable not much unlike this in Midras Schir, "R. Phineas Ben Jair expoundeth. If thou seek wisdom as silver, that is, if thou seek the things of the law as hidden treasures--A parable. It is like a man who if he lose a shekel or ornament in his house, he lighteth some candles, some torches, till he find it. If it be thus for the things of this world, how much more may it be for the things of the world to come!"
[MAK] Mattias Ansorgs Kommentar:
Lukács 15:4:
Datum: 24.10.1998
Stelle: Lukas 15:4-7
Alle waren in ihren Sünden verloren (»..., lässt nicht die neunundneunzig in der Wüste...«), aber nur einer erkannte dies. Der Hirte - unser HERR - ging dem verlorenen Schaf nach. Das Schaf hatte keine Möglichkeit, sich aus eigener Kraft zu retten und der Hirte rettete es, obwohl er nicht darum gebeten worden war. Deshalb kann ein Erretteter - der ja ohne eigenes Zutun und ohne darum zu bitten, errettet wurde, der selbst nur seine Verlorenheit erkannt hat - keine Gegenleistung für die Rettung erringen. »...und geht dem verlorenen nach, bis er es findet« zeigt den Einsatz Gottes für jede verlorene Seele: nämlich soweit, bis diese errettet ist. Für Gott gibt es daher keine gewöhnlichen Leute; jedes Individuum ist eine unermesslich kostbare Seele, die vom Hirten persönlich geliebt und beharrlich gesucht wird. Das allein das eine Schaf, das sein Verlorensein erkannte, errettet wurde, zeigt: Der Mensch, der noch nie verloren war (d.h. sein Verlorensein erkannt hat), ist auch nie gerettet worden. Sein Verlorensein zu erkennen, hat aber nichts mit Gefühlen zu tun. Es genügt, Jesu Wort zu glauben, dass alle Sünder verloren sind. Nur die Schafe, die von IHM gefunden wurden, bezeichnet der HERR als SEINE Schafe. Die Suche des einen verlorenen Schafes kostete den HERRN sein Leben und außerdem noch die Mühen, einem Sünder nachzugehen, bis er bereit ist, dem HERRN zu folgen.
Lukács 15:8:
Datum: 24.10.1998
Stelle: Lukas 15:8-10
Eine verlorene Münze ist absolut hilflos, sie kann ihren verlorenen Zustand selbst nicht beheben, sondern muss gefunden werden. Das Suchen der Frau - sie zündet eine Lampe an, kehrt das Haus und sucht sorgfältig, bis sie sie findet - stellt das Wirken des Heiligen Geistes dar. Auch die Freude, als sie die Münze fand, ist ein Bild vom Wirken des Heiligen Geistes.
[MHC] Matthew Henry’s Complete Commentary on the Whole Bible:
Lukács 15:1:
The Lost Sheep and Piece of Silver.
1 Then drew near unto him all the publicans and sinners for to hear him. 2 And the Pharisees and scribes murmured, saying, This man receiveth sinners, and eateth with them. 3 And he spake this parable unto them, saying, 4 What man of you, having a hundred sheep, if he lose one of them, doth not leave the ninety and nine in the wilderness, and go after that which is lost, until he find it? 5 And when he hath found it, he layeth it on his shoulders, rejoicing. 6 And when he cometh home, he calleth together his friends and neighbours, saying unto them, Rejoice with me; for I have found my sheep which was lost. 7 I say unto you, that likewise joy shall be in heaven over one sinner that repenteth, more than over ninety and nine just persons, which need no repentance. 8 Either what woman having ten pieces of silver, if she lose one piece, doth not light a candle, and sweep the house, and seek diligently till she find it? 9 And when she hath found it, she calleth her friends and her neighbours together, saying, Rejoice with me; for I have found the piece which I had lost. 10 Likewise, I say unto you, there is joy in the presence of the angels of God over one sinner that repenteth.
Here is, I. The diligent attendance of the publicans and sinners upon Christ's ministry. Great multitudes of Jews went with him (ch. xiv. 25), with such an assurance of admission into the kingdom of God that he found it requisite to say that to them which would shake their vain hopes. Here multitudes of publicans and sinners drew near to him, with a humble modest fear of being rejected by him, and to them he found it requisite to give encouragement, especially because there were some haughty supercilious people that frowned upon them. The publicans, who collected the tribute paid to the Romans, were perhaps some of them bad men, but they were all industriously put into an ill name, because of the prejudices of the Jewish nation against their office. They are sometimes ranked with harlots (Matt. xxi. 32); here and elsewhere with sinners, such as were openly vicious, that traded with harlots, known rakes. Some think that the sinners here meant were heathen, and that Christ was now on the other side Jordan, or in Galilee of the Gentiles. These drew near, when perhaps the multitude of the Jews that had followed him had (upon his discourse in the close of the foregoing chapter) dropped off; thus afterwards the Gentiles took their turn in hearing the apostles, when the Jews had rejected them. They drew near to him, being afraid of drawing nearer than just to come within hearing. They drew near to him, not, as some did, to solicit for cures, but to hear his excellent doctrine. Note, in all our approaches to Christ we must have this in our eye, to hear him; to hear the instructions he gives us, and his answers to our prayers.
II. The offence which the scribes and Pharisees took at this. They murmured, and turned it to the reproach of our Lord Jesus: This man receiveth sinners, and eateth with them, v. 2. 1. They were angry that publicans and heathens had the means of grace allowed them, were called to repent, and encouraged to hope for pardon upon repentance; for they looked upon their case as desperate, and thought that none but Jews had the privilege of repenting and being pardoned, though the prophets preached repentance to the nations, and Daniel particularly to Nebuchadnezzar. 2. They thought it a disparagement to Christ, and inconsistent with the dignity of his character, to make himself familiar with such sort of people, to admit them into his company and to eat with them. They could not, for shame, condemn him for preaching to them, though that was the thing they were most enraged at; and therefore they reproached him for eating with them, which was more expressly contrary to the tradition of the elders. Censure will fall, not only upon the most innocent and the most excellent persons, but upon the most innocent and most excellent actions, and we must not think it strange.
III. Christ's justifying himself in it, by showing that the worse these people were, to whom he preached, the more glory would redound to God, and the more joy there would be in heaven, if by his preaching they were brought to repentance. It would be a more pleasing sight in heaven to see Gentiles brought to the worship of the true God than to see Jews go on in it, and to see publicans and sinners live an orderly sort of life than to see scribes and Pharisees go on in living such a life. This he here illustrates by two parables, the explication of both of which is the same.
1. The parable of the lost sheep. Something like it we had in Matt. xviii. 12. There it was designed to show the care God takes for the preservation of saints, as a reason why we should not offend them; here it is designed to show the pleasure God takes in the conversion of sinners, as a reason why we should rejoice in it. We have here,
(1.) The case of a sinner that goes on in sinful ways. He is like a lost sheep, a sheep gone astray; he is lost to God, who has not the honour and service he should have from him; lost to the flock, which has not communion with him; lost to himself: he knows not where he is, wanders endlessly, is continually exposed to the beasts of prey, subject to frights and terrors, from under the shepherd's care, and wanting the green pastures; and he cannot of himself find the way back to the fold.
(2.) The care the God of heaven takes of poor wandering sinners. He continues his care of the sheep that did not go astray; they are safe in the wilderness. But there is a particular care to be taken of this lost sheep; and though he has a hundred sheep, a considerable flock, yet he will not lose that one, but he goes after it, and shows abundance of care, [1.] In finding it out. He follows it, enquiring after it, and looking about for it, until he finds it. God follows backsliding sinners with the calls of his word and the strivings of his Spirit, until at length they are wrought upon to think of returning. [2.] In bringing it home. Though he finds it weary, and perhaps worried and worn away with its wanderings, and not able to bear being driven home, yet he does not leave it to perish, and say, It is not wroth carrying home; but lays it on his shoulders, and, with a great deal of tenderness and labour, brings it to the fold. This is very applicable to the great work of our redemption. Mankind were gone astray, Isa. liii. 6. The value of the whole race to God was not so much as that of one sheep to him that had a hundred; what loss would it have been to God if they had all been left to perish? There is a world of holy angels that are as the ninety-nine sheep, a noble flock; yet God sends his Son to seek and save that which was lost, ch. xix. 10. Christ is said to gather the lambs in his arms, and carry them in his bosom, denoting his pity and tenderness towards poor sinners; here he is said to bear them upon his shoulders, denoting the power wherewith he supports and bears them up; those can never perish whom he carries upon his shoulders.
(3.) The pleasure that God takes in repenting returning sinners. He lays it on his shoulders rejoicing that he has not lost his labour in seeking; and the joy is the greater because he began to be out of hope of finding it; and he calls his friends and neighbours, the shepherds that keep their flocks about him, saying, Rejoice with me. Perhaps among the pastoral songs which the shepherds used to sing there was one for such an occasion as this, of which these words might be the burden, Rejoice with me, for I have found my sheep which was lost; whereas they never sung, Rejoice with me, for I have lost none. Observe, he calls it his sheep, though a stray, a wandering sheep. He has a right to it (all souls are mine), and he will claim his own, and recover his right; therefore he looks after it himself: I have found it; he did not send a servant, but his own Son, the great and good Shepherd, who will find what he seeks, and will be found of those that seek him not.
2. The parable of the lost piece of silver. (1.) The loser is here supposed to be a woman, who will more passionately grieve for her loss, and rejoice in finding what she had lost, than perhaps a man would do, and therefore it the better serves the purpose of the parable. She has ten pieces of silver, and out of them loses only one. Let this keep up in us high thoughts of the divine goodness, notwithstanding the sinfulness and misery of the world of mankind, that there are nine to one, nay, in the foregoing parable there are ninety-nine to one, of God's creation, that retain their integrity, in whom God is praised, and never was dishonoured. O the numberless beings, for aught we know numberless worlds of beings, that never were lost, nor stepped aside from the laws and ends of their creation! (2.) That which is lost is a piece of silver, drachmen--the fourth part of a shekel. The soul is silver, of intrinsic worth and value; not base metal, as iron or lead, but silver, the mines of which are royal mines. The Hebrew word for silver is taken from the desirableness of it. It is silver coin, for so the drachma was; it is stamped with God's image and superscription, and therefore must be rendered to him. Yet it is comparatively but of small value; it was but seven pence half-penny; intimating that if sinful men be left to perish God would be no loser. This silver was lost in the dirt; a soul plunged in the world, and overwhelmed with the love of it and care about it, is like a piece of money in the dirt; any one would say, It is a thousand pities that it should lie there. (3.) Here is a great deal of care and pains taken in quest of it. The woman lights a candle, to look behind the door, under the table, and in every corner of the house, sweeps the house, and seeks diligently till she finds it. This represents the various means and methods God makes use of to bring lost souls home to himself: he has lighted the candle of the gospel, not to show himself the way to us, but to show us the way to him, to discover us to ourselves; he has swept the house by the convictions of the word; he seeks diligently, his heart is upon it, to bring lost souls to himself. (4.) Here is a great deal of joy for the finding of it: Rejoice with me, for I have found the piece which I had lost, v. 9. Those that rejoice desire that others should rejoice with them; those that are merry would have others merry with them. She was glad that she had found the piece of money, though she should spend it in entertaining those whom she called to make merry with her. The pleasing surprise of finding it put her, for the present, into a kind of transport, heureka, heureka--I have found, I have found, is the language of joy.
3. The explication of these two parables is to the same purport (v. 7, 10): There is joy in heaven, joy in the presence of the angels of God, over one sinner that repenteth, as those publicans and sinners did, some of them at least (and, if but one of them did repent, Christ would reckon it worth his while), more than over a great number of just persons, who need no repentance. Observe,
(1.) The repentance and conversion of sinners on earth are matter of joy and rejoicing in heaven. It is possible that the greatest sinners may be brought to repentance. While there is life there is hope, and the worst are not to be despaired of; and the worst of sinners, if they repent and turn, shall find mercy. Yet this is not all, [1.] God will delight to show them mercy, will reckon their conversion a return for all the expense he has been at upon them. There is always joy in heaven. God rejoiceth in all his works, but particularly in the works of his grace. He rejoiceth to do good to penitent sinners, with his whole heart and his whole soul. He rejoiceth not only in the conversion of churches and nations, but even over one sinner that repenteth, though but one. [2.] The good angels will be glad that mercy is shown them, so far are they from repining at it, though those of their nature that sinned be left to perish, and no mercy shown to them; though those sinners that repent, that are so mean, and have been so vile, are, upon their repentance, to be taken into communion with them, and shortly to be made like them, and equal to them. The conversion of sinners is the joy of angels, and they gladly become ministering spirits to them for their good, upon their conversion. The redemption of mankind was matter of joy in the presence of the angels; for they sung, Glory to God in the highest, ch. ii. 14.
(2.) There is more joy over one sinner that repenteth, and turneth to be religious from a course of life that had been notoriously vile and vicious, than there is over ninety-nine just persons, who need no repentance. [1.] More joy for the redemption and salvation of fallen man than for the preservation and confirmation of the angels that stand, and did indeed need no repentance. [2.] More joy for the conversion of the sinners of the Gentiles, and of those publicans that now heard Christ preach, than for all the praises and devotions, and all the God I thank thee, of the Pharisees, and the other self-justifying Jews, who though that they needed no repentance, and that therefore God should abundantly rejoice in them, and make his boast of them, as those that were most his honour; but Christ tells them that it was quite otherwise, that God was more praised in, and pleased with, the penitent broken heart of one of those despised, envied sinners, than all the long prayers which the scribes and Pharisees made, who could not see any thing amiss in themselves. Nay, [3.] More joy for the conversion of one such great sinner, such a Pharisee as Paul had been in his time, than for the regular conversion of one that had always conducted himself decently and well, and comparatively needs no repentance, needs not such a universal change of the life as those great sinners need. Not but that it is best not to go astray; but the grace of God, both in the power and the pity of that grace, is more manifested in the reducing of great sinners than in the conducting of those that never went astray. And many times those that have been great sinners before their conversion prove more eminently and zealously good after, of which Paul is an instance, and therefore in him God was greatly glorified, Gal. i. 24. They to whom much is forgiven will love much. It is spoken after the manner of men. We are moved with a more sensible joy for the recovery of what we had lost than for the continuance of what we had always enjoyed, for health out of sickness than for health without sickness. It is as life from the dead. A constant course of religion may in itself be more valuable, and yet a sudden return from an evil course and way of sin may yield a more surprising pleasure. Now if there is such joy in heaven, for the conversion of sinners, then the Pharisees were very much strangers to a heavenly spirit, who did all they could to hinder it and were grieved at it, and who were exasperated at Christ when he was doing a piece of work that was of all others most grateful to Heaven.
[MHCC] Matthew Henry’s Concise Commentary on the Whole Bible:
Lukács 15:1:
1-10 The parable of the lost sheep is very applicable to the great work of man's redemption. The lost sheep represents the sinner as departed from God, and exposed to certain ruin if not brought back to him, yet not desirous to return. Christ is earnest in bringing sinners home. In the parable of the lost piece of silver, that which is lost, is one piece, of small value compared with the rest. Yet the woman seeks diligently till she finds it. This represents the various means and methods God makes use of to bring lost souls home to himself, and the Saviour's joy on their return to him. How careful then should we be that our repentance is unto salvation!
[PNT] The People’s New Testament:
Lukács 15:1:
Joy of Repenting Sinners SUMMARY OF LUKE 15: The Publicans and Sinners. The Pharisees and Scribes. The Lost Sheep. The Lost Coin. The Lost Son. In the Far Country. Feeding on Husks. Coming to Himself. The Father's Welcome. The Elder Brother.
Then drew near unto him. At the period of his ministry these classes were flocking in great numbers to hear him.
Publicans. Gatherers of the Roman tribute, generally corrupt, universally despised, usually Jews by birth.
Sinners. Persons excommunicated from the synagogues and usually held as outcasts.
Lukács 15:2:
Pharisees. The orthodox leaders.
Scribes. Primarily copyists, but also the great theologians.
Eateth with them. That he should be on social terms with sinners the Pharisees could not overlook.
Lukács 15:4:
What man of you, having an hundred sheep? Three parables spoken in succession to show how cordially God "receiveth sinners" (Lu 15:2). The shepherd who loseth one sheep out of the flock of a hundred will leave the rest and go to seek the straying one.
Lukács 15:5:
Layeth [it] on his shoulders. A common custom with Eastern shepherds.
Rejoicing. So every servant of God should rejoice at the return of a sinner.
Lukács 15:7:
Joy shall be in heaven. The Father rejoices and the Son and the angels with him.
Over one sinner that repenteth. That "comes to himself", decides to leave off sin and to serve God. Repentance means a change of mind or heart.
Than over ninety and nine righteous persons. Over those who are already in Christ, safe, and need no repentance. It is the saving of the lost that brings the greatest joy.
Lukács 15:8:
What woman having ten pieces of silver? It is the custom of the East to have a string of coins for a bracelet, necklace, or headdress. The joy of finding the lost piece again illustrates the joy of heaven over the lost sinner.
Light a candle. Because Eastern rooms, often only lighted by the doors, are very dark.
[RWP] Robertson’s Word Pictures:
Lukács 15:1:
All the publicans and sinners (παντες ο τελωνα κα ο αμαρτωλο). The two articles separate the two classes (all the publicans and the sinners). They are sometimes grouped together (5:30; Mt 9:11), but not here. The publicans are put on the same level with the outcasts or sinners. So in verse 2 the repeated article separates Pharisees and scribes as not quite one. The use of "all" here may be hyperbole for very many or the reference may be to these two classes in the particular place where Jesus was from time to time.
Were drawing near unto him (ησαν αυτω εγγιζοντες). Periphrastic imperfect of εγγιζω, from εγγυς (near), late verb.
For to hear (ακουειν). Just the present active infinitive of purpose.
Lukács 15:2:
Both ... and (τε ... κα). United in the complaint.
Murmured (διεγογγυζον). Imperfect active of διαγογγυζω, late Greek compound in the LXX and Byzantine writers. In the N.T. only here and Lu 19:7. The force of δια here is probably between or among themselves. It spread (imperfect tense) whenever these two classes came in contact with Jesus. As the publicans and the sinners were drawing near to Jesus just in that proportion the Pharisees and the scribes increased their murmurings. The social breach is here an open yawning chasm.
This man (ουτος). A contemptuous sneer in the use of the pronoun. They spoke out openly and probably pointed at Jesus.
Receiveth (προσδεχετα). Present middle indicative of the common verb προσδεχομα. In 12:36 we had it for expecting, here it is to give access to oneself, to welcome like υπεδεξατο of Martha's welcome to Jesus (Lu 10:38). The charge here is that this is the habit of Jesus. He shows no sense of social superiority to these outcasts (like the Hindu "untouchables" in India).
And eateth with them (κα συνεσθιε αυτοις). Associative instrumental case (αυτοις) after συν- in composition. This is an old charge (Lu 5:30) and a much more serious breach from the standpoint of the Pharisees. The implication is that Jesus prefers these outcasts to the respectable classes (the Pharisees and the scribes) because he is like them in character and tastes, even with the harlots. There was a sting in the charge that he was the "friend" (φιλος) of publicans and sinners (Lu 7:34).
Lukács 15:3:
This parable (την παραβολην ταυτην). The Parable of the Lost Sheep (15:3-7). This is Christ's way of answering the cavilling of these chronic complainers. Jesus gave this same parable for another purpose in another connection (Mt 18:12-14). The figure of the Good Shepherd appears also in Joh 10:1-18. "No simile has taken more hold upon the mind of Christendom" (Plummer). Jesus champions the lost and accepts the challenge and justifies his conduct by these superb stories. "The three Episodes form a climax: The Pasture--the House--the Home; the Herdsman--the Housewife--the Father; the Sheep--the Treasure--the Beloved Son" (Ragg).
Lukács 15:4:
In the wilderness (εν τη ερημω). Their usual pasturage, not a place of danger or peril. It is the owner of the hundred sheep who cares so much for the one that is lost. He knows each one of the sheep and loves each one.
Go after that which is lost (πορευετα επ το απολωλος). The one lost sheep (απολωλος, second perfect active participle of απολλυμ, to destroy, but intransitive, to be lost). There is nothing more helpless than a lost sheep except a lost sinner. The sheep went off by its own ignorance and folly. The use of επ for the goal occurs also in Mt 22:9; Ac 8:26; 9:11.
Until he find it (εως ευρη αυτο). Second aorist active subjunctive of ευρισκω, common verb, with εως, common Greek idiom. He keeps on going (πορευετα, linear present middle indicative) until success comes (effective aorist, ευρη).
Lukács 15:5:
On his shoulders (επ τους ωμους αυτου). He does it himself in exuberant affection and of necessity as the poor lost sheep is helpless. Note the plural shoulders showing that the sheep was just back of the shepherd's neck and drawn around by both hands. The word for shoulder (ωμος) is old and common, but in the N.T. only here and Mt 23:4.
Rejoicing (χαιρων). "There is no upbraiding of the wandering sheep, nor murmuring at the trouble" (Plummer).
Lukács 15:6:
Rejoice with me (συνχαρητε μο). Second aorist passive of συνχαιρω, an old and common verb for mutual joy as in Php 2:17f. Joy demands fellowship. Same form in verse 9. So the shepherd
calls together (συνκαλε, note συν again) both his friends and his neighbours. This picture of the Good Shepherd has captured the eye of many artists through the ages.
Lukács 15:7:
Over one sinner that repenteth (επ εν αμαρτωλω μετανοουντ). The word sinner points to verse 1. Repenting is what these sinners were doing, these lost sheep brought to the fold. The joy in heaven is in contrast with the grumbling Pharisees and scribes.
More than over (η επ). There is no comparative in the Greek. It is only implied by a common idiom like our "rather than."
Which need no repentance (οιτινες ου χρειαν εχουσιν μετανοιας). Jesus does not mean to say that the Pharisees and the scribes do not need repentance or are perfect. He for the sake of argument accepts their claims about themselves and by their own words condemns them for their criticism of his efforts to save the lost sheep. It is the same point that he made against them when they criticized Jesus and the disciples for being at Levi's feast (Lu 5:31f.). They posed as "righteous." Very well, then. That shuts their mouths on the point of Christ's saving the publicans and sinners.
Lukács 15:8:
Ten pieces of silver (δραχμας δεκα). The only instance in the N.T. of this old word for a coin of 65.5 grains about the value of the common δηναριυς (about eighteen cents), a quarter of a Jewish shekel. The double drachma (διδραχμον) occurs in the N.T. only in Mt 17:24. The root is from δρασσομα, to grasp with the hand (1Co 3:19), and so a handful of coin. Ten drachmas would be equal to nearly two dollars, but in purchasing power much more.
Sweep (σαρο). A late colloquial verb σαροω for the earlier σαιρω, to clear by sweeping. Three times in the N.T. (Lu 11:25; 15:8; Mt 12:44). The house was probably with out windows (only the door for light and hence the lamp lit) and probably also a dirt floor. Hence Bengel says: non sine pulvere. This parable is peculiar to Luke.
Lukács 15:9:
Her friends and neighbours (τας φιλας κα γειτονας). Note single article and female friends (feminine article and φιλας). Hεως ου ευρη here as in verse 4, only ου added after εως (until which time) as often.
Which I lost (ην απωλεσα). First aorist active indicative of απολλυμ. She lost the coin (note article). The shepherd did not lose the one sheep.
Lukács 15:10:
There is joy (γινετα χαρα). More exactly, joy arises. Futuristic present of γινομα (cf. εστα in verse 7).
In the presence of the angels of God (ενωπιον των αγγελων του θεου). That is to say, the joy of God himself. The angels are in a sense the neighbours of God.
[TFG] The Fourfold Gospel and Commentary on Acts of Apostles:
Lukács 15:1:
#Lu 15:1| XCII. SECOND GREAT GROUP OF PARABLES. (Probably in Peraea.) A. INTRODUCTION. #Lu 15:1,2| Now all the publicans and sinners were drawing hear unto him to hear. For publicans see TFG "Mt 5:46", and for eating with them see TFG "Mr 2:16". The Pharisees classed as "sinners" all who failed to observe the traditions of the elders, and especially their traditional rules of purification. It was not so much the wickedness of this class as their legal uncleanness that made it wrong to eat with them. Compare #Ga 2:12,13|. (TFG 499)
Lukács 15:2:
#Lu 15:2| And both the Pharisees and scribes murmured. In answer to their murmuring, Jesus spoke three parables, in which he set forth the yearnings of redemptive love. Having thus replied to the Pharisees, Jesus continued his discourse, adding two other parables, concerning the right employment of worldly goods, and ending with some teaching concerning offenses, etc. We defer comparing the parables until we have discussed them. (TFG 499-500)
Lukács 15:3:
#Lu 15:3| XCII. SECOND GREAT GROUP OF PARABLES. (Probably in Peraea.) B. PARABLE OF THE LOST SHEEP. #Lu 15:3-7| And he spake unto them this parable. Jesus had spoken this parable before. See notes at #Mt 18:12-14|. (TFG 500)
Lukács 15:4:
#Lu 15:4| What man of you. "Man" is emphatic; it is made so to convey the meaning that if man would so act, how much more would God so act. Having a hundred sheep. A large flock. Doth not leave the ninety and nine in the wilderness. The place of pasture, and hence the proper place to leave them. And go after that which is lost, until he find it? The ninety-nine represent the Jewish respectability, and the lost sheep stands for a soul which has departed from that respectability. (TFG 500)
Lukács 15:5:
#Lu 15:5| And when he hath found it, he layeth it on his shoulders, rejoicing. A touch suggesting the weakness of the sheep and the willing affection of the shepherd. (TFG 500)
Lukács 15:6:
#Lu 15:6| Rejoice with me. #Heb 12:2|. For I have found my sheep which was lost. The call implies that the loss was known to the neighbors, and that they felt concerned about it. Had the Pharisees been neighbors to the spirit of Christ, they would have sympathized with him in his joy; but they were false undershepherds (#Eze 34:1-6|). (TFG 500)
Lukács 15:7:
#Lu 15:7| There shall be joy in heaven over one sinner that repenteth, more than over ninety and nine righteous persons, who need no repentance. How little Jesus thought of external morality may be seen by his words at #Lu 18:9|, but he here quoted the Pharisees at their own valuation to show that even when so doing, God's love for the sinner was the paramount love. (TFG 500-501)
Lukács 15:8:
#Lu 15:8| XCII. SECOND GREAT GROUP OF PARABLES. (Probably in Peraea.) C. PARABLE OF THE LOST COIN. #Lu 15:8-10| Or what woman having ten pieces of silver, if she lose one piece, doth not light a lamp. Because Oriental houses are commonly without windows, and therefore dark. Until she find it? The phrase "till she find it," which is practically repeated in both parables (#Lu 15:4|), is a sweet source of hope; but it is not to be pressed so as to contradict other Scripture. (TFG 501)
Lukács 15:9:
#Lu 15:9| And when she hath found it, she calleth together her friends and neighbours together, saying, Rejoice with me; for I have found the piece which I had lost. The drachma, or piece of silver, corresponded to the Latin denarius, and was worth about seventeen cents. The woman, having only ten of them, was evidently poor. Such small coin have been for centuries worn by Oriental women as a sort of ornamental fringe around the forehead.
Lukács 15:10:
#Lu 15:10| There is joy. #Eze 33:11|. In the presence of the angels of God over one sinner that repenteth. By thus reaffirming the heavenly joy (#Lu 15:7|), Jesus sought to shame the Pharisees out of their cold-blooded murmuring (#Lu 15:2|) (TFG 501)
[Wesley] John Wesley’s Notes on the Bible:
Lukács 15:1:
All the publicans - That is, all who were in that place. It seems our Lord was in some town of Galilee of the Gentiles, from whence he afterward went to Jerusalem, Lu 17:11.
Lukács 15:3:
He spake - Three parables of the same import: for the sheep, the piece of silver, and the lost son, all declare (in direct contrariety to the Pharisees and scribes) in what manner God receiveth sinners.
Lukács 15:4:
Leave the ninety and nine in the wilderness - Where they used to feed: all uncultivated ground, like our commons, was by the Jews termed wilderness or desert. And go after - In recovering a lost soul, God as it were labours. May we not learn hence, that to let them alone who are in sin, is both unchristian and inhuman! Mt 18:12.
Lukács 15:7:
Joy shall be - Solemn and festal joy, in heaven - First, in our blessed Lord himself, and then among the angels and spirits of just men, perhaps informed thereof by God himself, or by the angels who ministered to them. Over one sinner - One gross, open, notorious sinner, that repenteth - That is, thoroughly changed in heart and life; more than over ninety and nine just persons - Comparatively just, outwardly blameless: that need not such a repentance - For they need not, cannot repent of the sins which they never committed. The sum is, as a father peculiarly rejoices when an extravagant child, supposed to be utterly lost, comes to a thorough sense of his duty; or as any other person who has recovered what he had given up for gone, has a more sensible satisfaction in it, than in several other things equally valuable, but not in such danger: so do the angels in heaven peculiarly rejoice in the conversion of the most abandoned sinners. Yea, and God himself so readily forgives and receives them, that he may be represented as having part in the joy.
Minden jog fenn nem tartva! E dokumentum a Tommy(©A)®ight szabályai alá esik. Eszerint jelen dokumentumot vagy annak részeit szigorúan nem tilos reprodukálni, sőt, reprodukálandó. Szigorúan nem tilos különféle adatrögzítő rendszerben tárolni, sőt, tárolandó; szigorúan nem tilos bármilyen formában vagy eszközzel (szóbeli és írásbeli, elektronikus és mágneses, mechanikus és gravitációs, optikai és akusztikus, audiovizuális és multimédiás, telekommunikációs és metakommunikációs, pszichikus és pneumatikus, organikus és gépi, szomatikus és ‘szark[aszt]ikus’, vagy tetszőleges más módon) ingyenesen tovább adni, sőt, továbbadandó.
A Tommy(©a)®ight szabályainak bibliai alapjai között található pl.: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” (Mt 10,8.) ― „Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által.” (Rm 3,24.) ― „Mi tehát a jutalmam? Az, hogy prédikálásommal ingyenessé teszem a Krisztus evangéliumát anélkül, hogy élnék az evangélium hirdetésével együtt járó szabadságommal.” (1Kor 9,18.) ― „És ezt mondta nekem: »Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. …«” (Jel 21,6.)
Sálóm-Eiréné-Pax, Üdv:
\\\\\\/////
/ _ _ \
(| (.) (.) |)
___________________.oOOo__( )__oOOo.___________________
| |
| Tommyca - Szakács Tamás |
| az A-T&T páros tagja |
| tommyca@freemail.hu, Tamas.Szakacs@lutheran.hu |
| |
| (30) 426-5583 |
| |
| Felsőpetényi Evangélikus Egyházközség |
| felsopeteny@lutheran.hu |
| |
| 2611 Felsőpetény, Ságvári Endre u. 12. |
| (35) 360-037 |
| |
|___________________.oooO_______________________________|
( ) Oooo.
\ ( ( )
\_) ) /
(_/
-----------------------
[1] Talán érdemes megjegyezni, hogy gyakran próbálom a készülést azzal gyorsítani, hogy idézeteket emelek be, akár hosszabbakat is egy az egyben. Ezekre még inkább igaz, hogy igehirdetés során kifejtve, vagy akár jócskán tömörítve, de ezeket ‘élőben és aktuálisan’ átfogalmazva mondom el. Már csak azért is, mert a megfogalmazás pontos formája nem is feltétlen illeszkedik a teljes prédikációba. (Régebben sok időm ment rá, hogy inkább teljesen átfogalmaztam-implementáltam az idézeteket, de egyre növekvő időhiányomban muszáj volt változtatni.) Utóbbi időben az ilyen esetekben üres bekezdések alkalmazásával próbáltam érzékeltetni magamnak is, hogy számítógépesen nincsenek ‘fésületlenek’ az idézetek, csak szóban történt meg az összerendezés...
[2] A színes jelölések értelme: piros: az általam fontosabbnak tartott gondolatok; kék: a számomra kétséges, de legalábbis bizonytalan, megalapozatlannak tűnő gondolat; zöld: az általam egyértelműen tévesnek tartott gondolat; bíbor: átmeneti eset a piros és kék között, ha a kétségesség csak részleges vagy feltételes; (világos) türkiz: átmenet a kék és zöld között, ha a kétségesség igen erős, netán a téves gondolat határát súrolja (előfordulhat nagy néha, hogy egy kék típusú jelölést a kontextus értelmében tartok kifogásolhatónak-kérdésesnek, és ilyenkor ‘belső megjegyzésként’ a világos bíbor jelzi mintegy azt a kontextust, amely helyére teheti a kérdést); ha esetleg valamit kiemelésre érdemesnek, de azért mégse annyira fontosnak tartok, akkor még előfordulhat a narancs használata is a piros helyett (mintegy kiegészítőként, érdekességként), valamint bevezettem a vöröset is arra, hogy aki csak a lényegesebb piros kiemelést szeretné olvasni, az ezeket átugorhassa (aki viszont több időt is tud az átolvasásra szánni, annak talán hasznos ez a jelölés is); végül szürke: a számomra homályos részek, amelyeknél nem világos, mire is gondol a szerző. (Itt örömmel veszem, ha valaki legalább utólag meg tudja magyarázni, mit is jelenthetnek a leírtak, mire is gondolhatott az író!)
[3] Az eredetiben drachma: régi görög ezüst pénz; értéke egy napszám. Nincs alapja annak a feltevésnek, hogy a menyasszonyi fejdísz egyik darabja veszett el; példázatról lévén szó, említené, ha értelme szempontjából szerepet játszana.
[4] Az elveszett juh példázatához vö.: Mt 18,12—14; a bevezetés és az elveszett pénz példázata csak Lukácsnál.
[5] A XV. fejezettel kapcsolatban általánosságban vö.: H. B. Kossen, Quelques remarques sur l’ordre des paraboles dans Luc XV et sur la construction de Matthieu XVIII, 8-14, in NT 1 (1956), 75-80.; E. Rasco, Le parabole di Luca XV, in AA. VV., «Da Gesù ai Vangeli», Assisi, 1971., 208-229. o.; J. Jeremias, Tradition und Redaktion in Lukas 15, in ZNW 62 (1971), 172-189. o.; R. Waelkens, L’analyse structurale des paraboles. Deux essais Luc 15,1-32 et Mt 13,44 ss, in RTLouw 8 (1977), 160-178.; J. Dupont, Il metodo parabolico di Gesù, Brescia, 1978.; L. Ramaroson, Le coeur du troisième Évangile: Lc 15, in B 60 (1979), 348-360.
[6] Jeremias (vö. előző jegyzet) elemzésében arra a megállapításra jut, hogy a példázat nem Lukács nyelvezetében íródott, ellenben a bevezetőt (1-3. v.) Lukácsnak lehet tulajdonítani. Ugyanerre a következtetésre jut J. Dupont is (Les Béatitudes, i.m., II. k., 233-249. o.).
[7] Máté a beszédet a közösségbe helyezte át. Nem tesz említést Jézus hallgatóiról, hanem egy reá jellemző fordulattal, a «mit gondoltok?» kifejezéssel indít, amely arra utal, hogy buzdító vagy intelem jellegű hasonlatról van szó. Nem «elveszett» juhokról beszél, hanem «eltévedt» juhokról. A szerző nem a nagy bűnösökre vagy a pogányokra gondol, hanem a közösség leggyengébb, legtörékenyebb tagjaira. A pásztornak nagyobb gondot kell fordítani rájuk. Vö. G. Barbaglio, Il vangelo di Matteo, in I vangeli, Assisi, 1975., 405-407. o.
[8] Vö. J. Dupont, La parabole de la brebis perdue (Matthieu 18,12-24; Luc 15,4-7), in Greg 49 (1968), 265-287.; Rejouissez-vous avec moi (Lc 15), in AssSeig 55 (1974), 70-79.; Les implications christologiques de la parabole de la brebis perdue, in AA. Vari, Jésus aux origines de la christologie, i.m., 331-350. o.; S. Légasse, Jésus et l’enfant, i.m., 55-63. o.; S. Arai, Das Gleichnis vom verlorenen Schaf. Eine traditionsgeschichtliche Untersuchung, in AnJap Bibinst 2 (1976), 111-137. o.; P. Mourlon-Burnaert, Quatre lectures méthodiques de la «brebis perdue» (Lc 15,1-7), in La Foi et le temps 9 (1979), 387-418.; J. D. M. Derrett, Fresh Light on the Lost Sheep and the Lost Coin, in NTS 26 (1979-80), 36-60.
[9] Az úgynevezett «kiközösítés» (vö. Mt 18,17-18; 1 Kor 5,4-5) még kevésbé evangéliumi, bármennyire is jelen volt és jelen van a keresztény közösség történetében. Ez farizeusi gyakorlat (vö. Jn 9,22-23), hogy az esszénus gyakorlatról ne is beszéljünk.
[10] Vö. a 4. jegyzetben feltüntetett irodalommal.
[11] Vö. A. George, Études sur l’oeuvre de Luc, i.m., 149-184. o.
[12] A felhasznált fordítások forrása egyrészt a The SWORD Project (ld. ) moduljai — ez általában unicode betűkészlettel működik a héber és görög szövegek esetén —, másrészt a BibliaTéka CD-ROM (Arcanum Digitéka Kft.) program — itt sajnos továbbra sem unicode a betűkészlet, így a héber és görög szöveghez szükség van a BibliaTéka fontjaira. A kivételeknél pedig a forrás külön jelölve. A The SWORD Project esetén a forrásmegjelölés az Install Manager által használt módon történik.
[13] Mivel a The SWORD Project kommentármoduljai külföldiül olvashatók (döntő többség angol, kevés német), ezért ezeket ide a legvégére illesztem be, hogy akinek van kedve és/vagy ideje, ezeket is megnézhesse. (Sajnos a Rieger kommentár unicode megoldása problémás, ezért bizonyos karakterek helyett csak egy négyzet jelenik meg. Aki fel kívánja használni, és tud eléggé németül, az reménység szerint kitalálja, milyen betűk maradtak le...) A kommentárokat itt is az Install Manager által használt módon jelölöm.
................
................
In order to avoid copyright disputes, this page is only a partial summary.
To fulfill the demand for quickly locating and searching documents.
It is intelligent file search solution for home and business.
Related searches
- grace lutheran church eden prairie
- grace lutheran eden prairie mn
- lutheran hospital intranet home page
- lutheran christian symbols and meanings
- lutheran church symbols and signs
- lutheran religious symbols
- lutheran symbols and crosses
- lutheran symbols and meanings
- grace lutheran church eden prairie mn
- lutheran church symbols images
- eden prairie lutheran church
- lutheran health network intranet