OCR Document



A

TÖRTÉNETI NYELVÉSZET

ÉS A

MAGYAR NYELV EREDETE

ANGELA MARCANTONIO

válogatott tanulmányai

[pic]

©Angella Marcantonio 2006

szewrkesztés © HUN-idea 2006

Fordította és lektorálta

Bertal Mária

Imre Kálmán

Sárközy Péter

Tomory Zsuzsanna

Zsigmond Benedek

Zsigmond Gergely

Kiadja a

HUN-idea Szellemi Hagyományőrző Műhely

honlap wwwhun-

e-levél: info@hun- tel. (20) 226-4155

Felelős kiadó: Kárpáti Gábor Csaba

A kötetet tervezte: ;t~)H~

Nyomdai munkálatok: G-Print

Felelős vezető Wilpert Gábor igazgató

Budapest, 2006 ISBN 963 7014 19 5

Magyar barátaimnak

TARTALOMJEGYZÉK

TARTALOMJEGYZÉK 5

ELŐSZÓ 9

1. A könyv bemutatása 9

2. Nyelvcsaládok: nyelvészeti elméletek vagy történelem előtti tények? 10

3. Mi a baj a finnugor/uráli elmélettel? 20

4. Mi a következő lépés? 34

5. Végkövetkeztetés 43

Irodalom 46

SAJNOVICS JÁNOS SZEREPE AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ NYELVTUDOMÁNYBAN 51

1. Bevezetés 51

2. A kérdés állása 52

3. A "nyelvtani" összehasonlítás 59

3.1. A nyelvtani "megfelelések" 59

4. A lexikológiai megegyezések 65

4. 1. A lexikai megegyezések és azok értékelése a szakirodalomban 65

4.2. A lexikai megegyezések alapvető hibája 67

5. Gyarmathi nyelvtani összehasonlításai 75

6. Befejezés 80

Irodalom 83

NYELVÉSZETI PALEONTOLÓGIA: TUDOMÁNY AVAGY FIKCIÓ? 87

1. Bevezetés 87

2. Mi a baj a standard uráli nyelvelmélettel? 88

3. Mi a baj a nyelvészet elemző módszerével? 90

4. A magyar szó rekonstrukciója és a kapcsolódó történeti bizonyítékok újraértelmezése 93

4.1. Bevezetés 93

4. 2. A magyar szó etimológiája: a történelmi háttér 94

4. 3. A magyar szó etimológiája: kronológiai és nyelvi fejlődés 95

4. 4. A magyar szó etimológiája: az uráli etimológiája 101

Irodalom 104

A TÖRTÉNETI NYELVÉSZET ÉS A FINNEK EREDETE: 111

1. A hagyományos uráli nyelvelmélet és a jelenkori kutatás 111

2. A történeti nyelvészet módszerei 113

3. Mit hirdetnek a tradicionalisták és mit a forradalmárok? 117

4. Mi a baj a hagyományos uráli nyelvelmélettel? 119

4.1. A nyelvészeti modell és a társtudományok eredményei közötti ellentmondások A nyelvészeti modell és a társtudományok eredményei közötti ellentmondások a következők: 120

4.2. A nyelvészeti modell 121

5. Tanulságok 124

Irodalom 127

ÉSZREVÉTELEK JU HA JANHUNEN: "AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ URALlSZTIKA PARADIGMÁIRÓL" C. TANULMÁNYÁRÓL. 131

Irodalom 136

MILYEN NYELVI ADATOK TÁMASZTJÁK ALÁ AZ URÁLI ELMÉLETET VAGY ELMÉLETEKET? 137

1. Bevezetés 137

2. A lojális ellenzék 138

3. Alapvetően elhibázott? 139

4. Hazugságok, nagy hazugságok és statisztikák 140

5. Szinkrónia vagy diakrónia? 141

6. Statisztikailag szignifikáns-e az "uráli" rekonstruálás? 143

7. Töprengések 145

8. Következtetések 146

Irodalom 147

AZ URÁLI ELMÉLET JELENLEGI ÁLLAPOTA: KRITIKAI ISMERTETÉS 149

1. Bevezetés 149

2. A hagyományos uráli paradigma 149

3. Hogy lehetett elhinni, hogy az uráli és az altáji nyelvek nem rokonok? 150

4. A hagyományos uráli paradigma áttekintése 152

Irodalom 159

MARIO ALlNEI: AZ ETRUSZK NYELV: A MAGYAR NYELV ARCHAIKUS FORMÁJA, BOLOGNA: IL MULlNO RICERCA, 2003, 480 O. 163

1. Olvasás előtt 164

2. Olvasás után 167

2.1 .A kezdeti választás 167

2.2. Verifikációs kritériumok, A: 'hangtani törvények' 179

2.3, Verifikációs kritériumok, B: a 'megfeleltetések' 181

2.4. Tipológia és genealógia: "A magyar és az etruszk nyelv közös tipológiai vonásai" 186

2.5. "Az etruszk morfológia az ugrisztika fényében"? 187

2.6. Az etruszk a magyar archaikus formája? 190

2.7. "Az etruszkok kárpáti-dunai eredete" 190

3. A történeti-összehasonlító nyelvészet és a nyelvcsaládok 192

Irodalom 198

BALÁZS JÁNOS AREÁLlS NYELVÉSZETI MODELLJE ÉS A MAGYAR NYELV EREDETE 201

I .Balázs János emlékezete 201

2. Mi a baj a finnugor/uráli elmélettel? 204

3. A magyar nyelv természete és jelenlegi állapota 206

4. Befejezés 210

Irodalom 212

ELŐSZÓ

1. A könyv bemutatása

Az Uráli nyelvcsalád (2006a) című könyvem magyar fordításának meleg fogadtatása a magyar olvasóközönség (legalábbis egy részének) körében indított arra, hogy lefordítsam magyarra, és egyetlen kötetbe összegyűjtsem azon írásaimat, amelyeknek közös témája az úgynevezett finnugor/uráli elmélet kritikai ismertetése és elvetése. E kedvező fogadtatás nagyon meghatott, és hálás vagyok érte.

Az előző könyvemhez hasonlóan a jelen munkámban is megvizsgálom és megkérdőjelezem a finnugor/uráli elmélet érvényességét, miközben olyan témát is tárgyalok, amely csak említésszerűen került elő az előző könyvemben lehetséges módszereket fogok javasolni olyan új modell, új elmélet kereséséhez, amely esetleg fényt deríthet a magyar nyelv eredetére.

Az uráli elmélet szerint a finn, az észt, a lapp (számi), a mordvin, a zürjén, a vogul, az osztják, a szamojéd és természetesen a magyar egy nyelvcsaládot alkot, vagyis "leánynyelveinek" olyan csoportját, amelyek állítólag mind egyazon közös, ősnyelvből, az úgynevezett ős-finnugor / ős-uráli nyelvből származnak Ez az elmélet, azon kívül, hogy jól ismert a nyelvészek és más humán tudományok tudósai körében, minden magyar számára is ismerős, hiszen ez a "hivatalos" elmélet, amely magyarázatot ad nyelvük, és ezzel együtt népük eredetére is Szintén közismert tény a nyelvészek és általában a magyar olvasóközönség előtt, hogy az elméletet körülbelül 200 éve olyan tudósok hozták létre, akik a nyelvek, nemzetek, etnikumok, fajok eredetének (akkoriban különösen fontos és népszerű) témájával foglalkoztak. E tudósok leggyakrabban nyelvészek voltak (mintsem, mondjuk, antropológusok, történészek vagy etnográfusok), főleg azért, mert akkoriban úgy gondolták, hogy a nyelv elkerülhetetlenül egyet jelent a "népességgel/etnikummal/fajjal" Más szóval, feltételezték és komollyan is gondolták, hogy egy adott nyelv eredetének felfedezésével, ipso facto a kérdéses nyelvet beszélő emberek eredetét is megtalálják Így például a (feltehetően) indoeurópai ősnyelvből származó, indoeurópainak besorolt (olasz, német, latin, ó- és újgörög, szanszkrit stb.) nyelveket beszélő embereket, az ősi indoeurópai néphez/fajhoz tartozónak vélték.[1] Ehhez hasonlóan, mivel a finn és a magyar nyelvet uráli nyelvként könyvelték el, a finnekről és a magyarokról azt tartották (és általában továbbra is azt tartják), hogy az ősi uráli néphez(/fajhoz) tartoznak.

2. Nyelvcsaládok: nyelvészeti elméletek vagy történelem előtti tények?

2.1. E ponton, mielőtt továbbhaladnék a könyv témájának és célkitűzésének bemutatásával, azt hiszem nagyon fontos az olvasó (legyen bár nyelvész, vagy más szakterület tudósa, vagy akár laikus) figyelmét felhívom a "nyelv = népesség" hagyományos nyelvészeti elgondolására, valamint a nyelvek osztályozásának általános koncepciójára Erre azért van szükség, mert tökéletesen látni kell ezen alapvető nyelvészeti meglátások (és a kapcsolódó vizsgálati módszerek) jelentőségét és használhatóságát, mielőtt a nyelvek és népek eredetének vizsgálatába belekezdünk.

Amikor egy adott nép eredetévei kapcsolatban valamit állítunk, főleg ha annak (feltételezett) létezéséről beszélünk a történelem előtti időkben, az nem jelenti szükségszerűen, hogy létezésére, eredetére, hollétére és nyelvére világos és egyértelmű bizonyítékot találtunk épp ellenkezőleg had magyarázzam el ezt a fent említett nyelvek példáján. Amikor azt állítjuk, hogy a latin (és a belőle származó újlatin nyelvek), az ó- (és új)görög, vagy a germán nyelvek (angol, német, dán stb.), a szanszkrit (és a mai indoárja nyelvek) stb. indoeurópai nyelvek, és ennélfogva (a történelem előtti időkben) indoeurópai eredetű népek beszélték őket, ez egyáltalán nem jelenti, hogy kényszerítő erejű nyelvészeti és/vagy más tudományos bizonyítékot találtunk a feltételezett indoeurópai nép(/faj) létezésére. Valóban a területet kutató tudósok körében jói ismert tény, hogy nincs erre vonatkozó régészeti, antropológiai, történelmi bizonyítékunk, sehol semmiféle nyoma nincs e meghatározott népnek az eurázsiai térségben Hasonlóképpen, nincs semmi utalás és bizonyíték az (általánosan feltételezett) ősi indoeurópai nyelvre sem – amennyiben azt egy valódi nyelvi közösség által, az idő és a tér egy meghatározott pontján beszélt, valóságos nyelvnek tartjuk, és nem csak a nyelvészek elmeszüleményének, a nyelvészeti jelenségeket magyarázó modelljüknek.[2] 2 Ennélfogva, csakis azért beszélünk indoeurópai "népességről", mert a nyelvészek a szóban forgó nyelveket egy csoportba, vagyis egy nyelvcsaládba sorolták (és itt hangsúlyozni szeretném a "sorolták" kifejezést) – ez a besorolás pedig saját nyelvészeti feltételezéseik és elemzési módszereik alapján történt (lásd lejjebb). Más szóval, a nyelvészek, kutatásaik eredményeként és a nyelvi jelenségekre vonatkozó saját értelmezési modelljeik alapján feltételezték, és nem bizonyították, hogy e nyelvek ugyanabból az ősnyelvből származnak (egyelőre hagyjuk figyelmen kívül a kérdést, hogy vajon az előterjesztett nyelvi osztályozás helyes-e vagy sem) E ponton, miután egy nyelvcsalád és közös ősnyelv létezését tételezték fel, esetűnkben az ős-indoeurópait, a nyelvészek és más szakterületek tudósai egy lépéssel továbbmentek és újabb feltételezéssel álltak elő az előbb említett "nyelv = nép/faj" elgondolásból kiindulva feltételezték, hogy nemcsak az indoeurópai ősnyelv létezett, hanem az e nyelvet beszélő, jól definiálható, homogén nyelvi közösség/nép is. Az indoeurópai tanulmányok híres tudósa, Campanile (1998, 1) világosan rámutat, hogyan jött létre az indoeurópai nyelvi közösség létezésének ötlete az indoeurópai nyelvészeti beosztás eredeti feltevéséből "szükségszerűen következő feltevés"-ként

"Bár az indoeurópai koncepció elsősorban nyelvészeti elgondolás, mégis, azzal, hogy feltételezzük e nyelv létezését, feltételeznünk kell az e nyelv beszélőinek homogén csoportját is, amelyet közös kultúra jellemez, mint minden természetes nyelv esetében. Más szóval, magától értetődő volt, hogy szinte rögtön azt követően, hogy az összehasonlító nyelvészet felállította az indoeurópai elméletet, ..a nyelvészek elkezdtek gondolkodni azon ismeretlen népek tárgyi és szellemi kultúráján, amelyek valaha az indoeurópai nyelvet beszélték" [kiemelés tőlem].

A fentebb felvázolt kép az indoeurópai nyelvcsaládot/népet illetően, tökéletesen áll az uráli nyelvcsaládra/népre is. Valójában az indoeurópai és a finnugor/uráli elmélet, ugyanazon történelmi, politikai és kulturális légkör hatása (és nyomása) alatt, azonos vizsgálati módszerek és a nyelvi jelenségek ugyanolyan értelmezési modelljének felhasználásával, párhuzamosan fejlődött ki (lásd lejjebb) Ennélfogva, az uráli nyelvek esetében is, az a kiinduló pont, miszerint a történelem előtti időkben létezett egy jól meghatározható, homogén uráli népességi/faj), szintén "szükségszerűen következő feltevés", amely az uráli osztályozás és annak széles körű (de nem egyetemes) elfogadása következményeként keletkezett Más szóval, például a magyar és a finn nyelvre vonatkozó megállapítás, hogy ugyanabból az ős-uráli nyelvből/közösségből származik, valójában csak a következőt jelenti: e két nyelvet egy-azon nyelvcsaládba sorolták az uralkodó nyelvészeti osztályozási modellnek megfelelően Valójában, az indoeurópai nyelvekhez hasonlóan, az uráli nyelvek esetében sincsenek régészeti, antropológiai, vagy újabban, genetikai bizonyítékok, sőt – semmiféle nyom vagy jel nem utal e feltételezett népesség történelem előtti létezésére (lásd lejjebb részletesebben kifejtve).

Az olvasó ennél a pontnál joggal mondhatja, akár fel is róhatja, hogy ragaszkodásom e koncepciókhoz túlzottan szőrszálhasogató Ez igaz, bár véleményem szerint szükséges ennek hangsúlyozása, a pedantériára a következő miatt van szükség: a tudósok, a nyelvészeket is beleértve, és az emberek általában túlságosan is gyakran elfelejtik, hogy amikor mi ősnyelvekről beszélünk, akkor nem történelmi, helyesebben történelem előtti tényekre, nem "eseményekre" gondolunk, amelyek valóban megtörténtek valamikor és valahol az őskorban, hanem csupán nyelvészeti elméletekre Így tehát e nyelvészeti elméletek, bármely egyéb tudományos elmélethez hasonlóan, lehetnek hibátlanok, vagy nem, megalapozottnak tűnhetnek e pillanatban, de megkérdőjelezhetik őket a jövőben előkerülő új bizonyíték fényében, stb. Egyszóval, nem szabad az "elméleteket" a "tényekkel" összekeverni A nyelvészeti elméletek' esetében ez különösen igaz, és nemcsak a nyelvek osztályozási folyamatában felmerülő nagyfokú (tudatos vagy' öntudatlan) szubjektivitás[3] miatt, hanem az eljárás során alkalmazott speciális módszerek és vizsgálatok miatt is Amint még a laikus olvasó számára is bizonyára ismert, ahhoz, hogy nyelvcsaládokat, vagyis nyelvi beosztásokat hozzanak létre, a nyelvészek rendszerint az úgynevezett "történeti nyelvészet" módszereit alkalmazzák, és a következő módon járnak el (további részletek végett lásd a 2 és 3 tanulmányt a történeti nyelvészet módszereivel kapcsolatban)

1 Először, a nyelvészek összehasonlítás céljából kiválasztanak két vagy' több nyelvet; a választás pedíg a nyelvek között (állítólag) meglevő hasonlóságok (a nyelv különböző szintjein: fonológia, szókészlet, nyelvtan/morfológia, tipológia, szintaxis) személyes, szubjektív vagy (ahogy a nyelvészetben gyakran állítják) "szabad szemmel történt" megfigyelésén alapszik

2 Másodsorban megpróbálják kiértékelni, hogy ezek az "ösztönösen megfigyelt hasonlóságok valóban helytállóak-e, azaz valódi hasonlóságok, valódi nyelvészeti összefüggések-e, vagy egyszerűen úgynevezett "véletlen egybeesések". E célból a nyelvészek az úgynevezett összehasonlító módszert alkalmazzák, amely egy (állítólag) "tudományos" vagy legalábbis egy szigorú és viszonylag "biztonságos" módszert nyújt a valódi összefüggések egyenkénti felismeréséhez, és távol tartja őket a "véletlen egybeesésektől"

3. Végül, a megállapított összefüggések, valamint más, fellelhető nyelvészeti vagy nyelvészeten túli információk esetleg fontos adatai alapján, a nyelvészek megalkotják, vagyis szabályba foglalják az úgynevezett (hangtani, lexikális és nyelvtani) rekonstrukciókat, amelyekre lejjebb találunk néhány példát, Más szóval, a nyelvészek megpróbálják felmérni, hogy melyek voltak az anya-nyelv eredeti, "nem hitelesített" (szótani vagy nyelvtani) alakjai, amelyekből a leánynyelvekben megfigyelt összefüggések feltehetőleg származnak.

Ismétlem, nagyon akadékoskodó vagyok, hogy újra meg újra hangsúlyozom a "nem igazolt" nyelvi rekonstrukciók merő feltételezett értékét, és azért, mert egyszer s mindenkorra világossá szeretném tenni az olvasó előtt, hogy ezek a rekonstrukciók azon túl, hogy nincsenek adatokkal alátámasztva, a dolog természetéből adódóan "képletek". Ráadásul nagy valószínűség szerint hamisak is, a következő fő okok miatt:

a) mint már említettem, az összehasonlítandó nyelvek kezdeti kiválasztása, amelyek alapján a rekonstrukciókat szabályba foglalták, szükségszerűen intuitív és szubjektív, gyakran inkább befolyásolták, sót megszabták a történelmi, kulturális tényezők, mintsem tisztán nyelvészeti adatok (ahogy erről lejjebb szót ejtünk);

b) az összehasonlító módszer, amelyet azon meghatározott célból használnak, hogy a feltehetően valódi megegyezéseket megkülönböztessék az esetleges véletlen hasonlóságoktól, a gyakori állítással szemben nem is olyan tudományos és precíz, ahogy számos kiadványban bemutatják (lásd pl Fox [1995]; Aíkhenvald & Dixon [szerk 2001]).

Az (a) és (b) pontból látható, hogy ez a két alapvető hiányosság, mélyen beágyazódva a történeti/összehasonlítónyelvészet módszerébe, komoly negatív következményekkel járhat a feltételezett nyelvi besorolásokat, illetve a hozzájuk tartozó rekonstrukciók és ősnyelvek hitelességét illetően Ezt néhány olyan konkrét (a történeti nyelvészet múltjából vett) példán keresztül fogom szemléltetni, melyekhez terjedelmes tanulmányok és dokumentumok álinak rendelkezésre

Vegyük újra az indoeurópai nyelvcsalád esetét, amely a világ "legjobban megalapozott" nyelvcsaládja, a "szó szoros értelmében vett" nyelvcsalád, amelynek érvényességében aligha kételkedik valaki Azonban, még ez a nyelvi osztályozás, valamint a hozzá tartozó ősnyelv is, sokkal inkább történelmi baleset, mint tudatos, elfogulatlan, jól felkészült nyelvészeti kutatás eredményeként jött létre Valóban, amint a nyelvészek körében köztudott, az indoeurópai nyelvcsalád/nyelvi közösség ötlete először India brit gyarmatosítása idején merült fel, amikor is egy brit bíró, Sir William Jones, az "Ázsiai társaságnak" megtartotta hagyományos, és mind a mai napig híres, éves beszámolóját (The third anniversary discourse, delivered 2 February, 1786). Sir Jones, aki igen művelt ember volt, indiai tartózkodása során elhatározta, hogy megtanulja az indiaiak ősi, presztízs-nyelvét, a szanszkritot, mivel úgy gondolta, és nem tévedett, hogy ez segíti őt abban, hogy jobban megértse annak a : népnek a kultúráját és életmódját, amelyet a brit birodalom' képviseletében segített kormányozni Tökéletesen elsajátítva a szanszkritot, továbbá járatos lévén a latinban és az ógörögben is, tanulmányozta e nyelvek szerkezetét és észrevette, hogy egy sor összefüggés és hasonlóság van közöttük, főleg a nyelvtan és alak tan szintjén. E hasonlóságok oly határozottnak tűntek számára, ami szerinte nem lehetett a véletlen műve Azt gondolta továbbá, hogy e hasonlóságokat csak annak feltételezésével lehetne megmagyarázni, hogy a szóban forgó nyelveknek közös az eredetük Pontosan erről számolt be híres beszédében Azóta Sir William Jonest széles körben az indoeurópai történeti nyelvészet alapítójának tekintik, mivel "kimutatta" (így áll gyakran a tankönyvekben), hogya latin, a görög és a szanszkrit egyazon ősnyelvből származik. Ily módon az indoeurópai nyelvcsalád „felfedezése" csakugyan történelmi, politikai körülmények eredménye (még akkor is ha, érvelhetne bárki, előbb vagy utóbb valaki másnak támadt volna hasonló ötlete) Az a (túl széles körben) elterjedt állítás pedig, miszerint Sir Jones nem csak feltételezte, hanem "be is bizonyította" a latin, a szanszkrit és a görög genetikai rokonságát, hamis. Valójában, mint említettük, Sir Jones csak annyit közölt a hallgatósággal, hogy "megfigyelt" több nyelvtani hasonlóságot, amelyekről egyszerűen azt "gondolta", hogy csak közös forrás feltételezésével lehet őket megmagyarázni. Nem hozott példákat a feltételezett hasonlóságokra, nem is elemezte azokat, nem közölt semmi egyéb olyan adatot sem, amely segítette volna a hallgatóságot a hasonlóságok felismerésében és megértésben. És még valami. Ha valaki elolvassa Sir Jones eredeti beszédét, rábukkan olyan egyéb megállapításaira is, amelyeket a tankönyvek sosem idéznek, mert az igazat megvallva, ezek nagyon kellemetlenek mindazok számára, akik Sir Jones-t az indoeurópai nyelvcsalád atyjának tekintik. Sir Jones valójában ennél is tovább megy (megint minden bizonyíték, minden példa nélkül), sok más nyelvről is elmondván, hogy ugyanabból a közös forrásból, ugyanabból az ősnyelvből származnak, mint a latin, a görög és a szanszkrit Ezek \iszont olyan nyelvek, amelyeket ma nem sorolunk az indoeurópai nyelvek közé, és amelyek egymástól valóban jelentősen eltérnek, és egyértelműen nem rokonnyelvek, mint például az egyiptomi, a perui vagy a kínai. Azonban a latin, a görög, a szanszkrit és (akkoriban) néhány más, ma is indoeurópainak számító nyelv, mint a germán nyelvek, közös eredetének gondolata, rögtön megtette hatását Így az intuitív elképzelés, amely csupán egy személy "szabad szemmel történt" megfigyelésén alapul (bármilyen okos és művelt ember is lehetett), először mind Európában, mind Indiában a tisztán történelmi, politikai, sőt személyes körülményeknek köszönhetően vert gyökeret, és nem annyira az elemzés precíz módszerei és ismérvei szerint végzett, jól tájékozott, részletes kutatás következményeként (bár később egy többé-kevésbé precíz vizsgálatra került sor az összehasonlító módszer bevezetésével.[4] Könnyű kitalálni, milyen különleges oka volt, hogy ezt az (akkoriban) elég merésznek számító elméletet a legtöbb tudós és politikus rögtön elfogadta azt az elgondolást, miszerint az európai nyelvek és népek, valamint néhány indiai nyelv és nép (az óindo-irání ág és az abból származó modern nyelvek) ugyanabból az ősnyelvből és ennek következtében (ahogy hitték) ugyanabból a „fajból" származik, mindkét oldalon könnyen fel tudták használni politikai célokra, egyrészt a gyarmatosító britek (és általában az európaiak), másrészt pedig a gyarmatosított indiaiak (de csak azok, akik az indo-iráni nyelveket beszélték, azok nem, akik olyan indiai nyelveket beszéltek, amelyeket ma nem tekintünk indoeurópaiaknak, mint például a dravida és a munda nyelv). Nyilvánvalóan nem tudunk belemenni olyan bonyolult részletekbe, hogy miért és milyen előnyökkel járhatott ez az elgondolás egyik vagy másik hatalmi csoportosulás vagy társadalmi osztály számára, vagy miként lehetett azt kijátszani az európaiak és az indiaiak összetett kapcsolatának összefüggésében. Azonban az érdeklődő olvasó számos publikációt találhat e témáról, amelyek közül a következőt szeretném ajánlani E Bryant: The Quest for the Origins of the Vedic Culture The Indo-Aryan Migration Debate (Oxford University Press, 2001)[5]

2.2, Az előző részben rámutattam arra, hogy milyen nehéz feladat nyelveket osztályozni és a hozzájuk kapcsolódó rekonstrukciókat és ősnyelveket megszerkeszteni, mivel a nehézségeket és valószínű hibákat mind a vizsgálati módszerekbe ágyazott gyenge pontok, mind pedig a nyelvészeten kívüli tényezők jelenthetik, mint például a politikai nyomás.[6] Valóban, számos világhírű nyelvész, például Ringe (1992, 1995, 1998 és 1999) és Greenberg (1991 és 2005), gyakran felhívták kollégáik és a nagyközönség figyelmét arra a tényre, hogy a nyelvek osztályozása mindig a "valószínűségi fok" kérdése soha nem lehetünk száz százalékig biztosak abban, hogy az adott nyelvi besorolás helyes-e. Ha egy adott nyelvi besorolás, tételezzük föl, teljesen kifogástalan, ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy kétséget kizáróan képesek vagyunk a feltételezett ősnyelvet beszélő ősközösséget beazonosítani Csakugyan, ma már tudjuk, hogy a "nyelv = népesség/faj" elgondolás nem feltétlenül helyes: különböző etnikai csoportokba tartozó népek beszélhettek teljesen megegyező, vagy hasonló (ős)nyelvet a történelem előtti időkben, pontosan ügy, ahogy az a történelmi korokban elöfordul (ezt mutatja például az angol nyelv széleskörű elterjedtsége Észak-Amerikában és Ausztráliában) A "faj" fogalmát, valószínűleg helyesen, kihagyták a modern nyelvészeti tanulmányokból.

E pontnál felvetheti valaki, hogy érvelésem ellenére még mindig vannak (nagyra becsült) nyelvészek, régészek, paleoantropológusok stb., akik nagyon is hisznek a rekonstruált ősnyelvek történelmi realitásában. Ez nyilvánvaló a számos publikációból is, amelyek az eredeti ős-indoeurópai vagy ős-uráli közösséget kutatják, beleértve azok (feltételezett) őshazáját.[7] Amióta a nyelvcsaládok elgondolása megszületett, azóta folyamatosan tart a tudomásom szerint még megoldatlan vita e kérdésben, amelyet nyelvészek között a "konvencionalizmus" és a "realizmus" vitájának neveznek[8] vajon a nyelvészeti rekonstrukciók realisztikusak, reálisak vagy tisztán konvencionálisak? Igaz, hogy sok tudós, főleg régész, a rekonstrukció és az ősnyelvek realisztikus értelmezésének híve, de képtelen bebizonyítani, vagy akár érvekkel alátámasztani, hogy miért az ő értelmezése lenne helyes, amint az világosan kitűnik a fenti Carnpanile idézetből Nekem személy szerint nincsenek kétségeim afelől, hogy a konvencionalista megközelítést kell választanom.

Hogy valóban a konvencionalista megközelités lehet a megfeleló hozzáállás, azt két tényezö támasztja alá: mind az indoeurópai nyelvészet, mind az uralisztika területén megfigyelték, hogy ha a releváns történelmi események másképp alakultak volna, lehet, hogy a tudósok más nyelvi osztályozást és ősnyelveket javasoltak volna Sinor Dénes, az uralisztika és altajisztika[9] híres magyar tudósa például a következőket mondta azzal a sokáig vitatott kérdéssel kapcsolatban, hogy vajon az uráli és altáji nyelvek egyetlen nagyobb családból, az urál-altáji családból származnak-e (1988, 738):

"Egészen biztos vagyok abban, hogy ha az összes uráli és altáji nyelvek közül csak az [altáji] észak tunguzt, és az [uráli] obiugort ismernénk, senki sem tagadná azok genetikai rokonságát" [a kiemelés tőlem].

Hasonlóan, jól ismert, vitathatatlan tény, hogy az Indiában talált nyelvcsaládok, beleértve az indoárja (szanszkrit), a munda és a dravida nyelveket, úgynevezett Sprachbundot, avagy "nyelvészeti régiót/nyelvészeti közösséget" képeznek, amelyet széles körben "dél-ázsiai nyelvészeti régiónak" hívnak (lásd például Masica 1979). Ez lényegében azt jelenti, hogy a szanszkrit, ami indoeurópai nyelv, számottevő összefüggést/hasonlóságot mutat a nyelv bármely szintjén, olyan indiai nyelvekkel, amelyeket nem sorolnak az indoeurópai nyelvek közé

Nevezetesen, jól ismert tény, hogy a szanszkrit számos fonológiai, sőt nyelvtani megfelelést mutat a dravida nyelvekkel. E megfeleléseket átvétellel szokták magyarázni, a nagyon hosszan tartó, intenzív kapcsolatoknak köszönhetően, amelyek természetes módon jelentkeznek a térben és időben egymáshoz közel álló, és hasonló kulturális és tárgyi háttérrel rendelkező nyelvek között. Ez tényleg nagyon hihető magyarázat, bár feltételezi a szanszkrit hagyományos indoeurópai besorolásának abszolút, úgyszólván százszázalékos érvényességét

Más szóval, egyéb önálló nyelvészeti és nyelvészeten kívüli bizonyítékok hiányában, a szanszkrit és a dravida nyelv között fennálló hasonlóságot csak azért tekintik átvétel eredményének és nem genetikai öröklődésnek, mert százszázalékosan elfogadták azt a feltevést, hogy a szanszkrit az indoeurópai és nem a dravida nyelvcsaládba tartozik. Ebből világos kellene legyen, ha elfogadjuk az elvet, hogy a nyelvek besorolása soha nem lehet igazán száz százalékig biztonságos, akkor szanszkritban jelenlévő dravida jellemzők "kölcsönzés" magyarázata a "körkörös érvelés" tipikus példájának bizonyul. Valóban, számos indiai tudós (akik mind a szanszkrit, mind a dravida nyelvek szakértői) azt tartja, hogy ha egy történelmi véletlen következtében a nyugati tudósok nem kerültek volna kapcsolatba a szanszkrit nyelvvel (amelynek létezéséről nem tudtak India gyarmatosítása előtt), az indoeurópai elmélet sosem született volna meg, vagy egészen másképp alakult volna Mindezek eredményeképpen a szanszkritot pedig, helyesen, mondjuk a "dravida nyelvek" közé sorolták volna

Kivételek természetesen vannak, vagyis léteznek megkérdőjelezhetetlenül érvényes nyelvcsaládok, de ezek tipikusan olyanok, amelyek létezésére független bizonyítékunk is van, olyan értelemben, hogy kialakulásuk és fejlődésük (nagyjából) a történelmi időkben ment végbe és így (részben vagy egészében) dokumentálva van A kézenfekvő példák a latin, a germán, a balti-finn (finn, észt és néhány más, a Balti-tenger mentén beszélt kisebb nyelv), a szláv és a török nyelvek Amint láthatjuk, e nyelvcsaládok mindegyike olyan nyelvekből áll, amelyek térben és időben egymáshoz közel léteztek és fejlődtek, és ez a tér- és időbeli közelség kétségkívül megnöveli e nyelvek genetikai rokonokságának valószínűségét. Ezzel ellentétben, csökken a valószínűsége annak, hogy a nyelvek egy csoportja azonos eredettel rendelkezik, ha a kérdéses nyelvek térben és időben távol esnek egymástól. Ez áll fenn például a magyar és az etruszk, vagy a magyar és sumér lehetségesnek tartott genetikai rokonságára, amit néhány (magyar) tudós indítványozott Természetesen, elvileg minden lehetséges Én személy szerint azt gondolom, hogy az eredeti, szubjektív választás, amely a magyart az etruszkkal vagy a sumérral vagy az ógöröggel stb. hasonlítja össze, elvileg semmivel sem önkényesebb, mintha, mondjuk, a szanszkritot hasonlítanánk össze egy kelta nyelvvel (ma már a kelta nyelveket is indoeurópainak tartják), mivel ezek térben és időben szintén távol esnek egymástól. Ennek ellenére, ha ki kellene választanom két vagy több nyelvet a közöttük lévő hasonlóság megállapítása miatt, hacsak valamiféle nyelvészeti és/vagy nyelvészeten kívüli adatok és körülmények nem késztetnének az ellenkezőjére, legalábbis első próbálkozásra ragaszkodnék ahhoz az elvhez, hogy a térben és időben egymáshoz közel álló nyelveket hasonlítsam össze

3. Mi a baj a finnugor/uráli elmélettel?

3.1. Ezután az elég hosszú, de véleményem szerint szükséges elkalandozás után, térjünk vissza a könyv fő témájához Amint említettem, e könyv néhány tanulmányomat tartalmazza, amelyeket az utóbbi kb 6 évben különböző szakmai folyóiratokban már publikáltam, és amelyeknek közös témája az uráli elmélet felülvizsgálata és elutasítása Más szóval. e kötetben összegyűjtött tanulmányok további megfigyeléseket, adatokat és elemzéseket tartalmaznak, mind az uráli nyelvek, mind a történeti nyelvészet módszerével kapcsolatban általában, és az uráli nyelvcsaláddal foglalkozó korábbi könyvemben kifejtett téziseimet még jobban megerősítik Ennek következtében most szeretném összefoglalni a következtetéseket, amelyekre abban a könyvben jutottam, mivel ezek segíteni fogják az olvasót, hogy megfelelő kontextusba helyezze a jelen kötetet

A 2006 elején megjelent könyvemben a hagyományos finnugor/uráli elmélet alapját képező nyelvészeti adatok, elemzések és feltételezések részletes, kritikai újraértékelését, egyszóval a konvencionális nyelvészeti bizonyítékok kritikai ismertetését végeztem el Ezen kívül számba vettem az uralisztikához kapcsolódó nyelvészeten kívüli bizonyítékokat is, vagyis a nyelvészet testvértudományainak, mint például a régészet, paleoantropológia, a genetika, legújabb kutatási eredményeit, azért, hogy ellenőrizzem, vajon megegyeznek-e a nyelvészeti modell által megjósolt "tényekkel" (amelyeket nyíltan állítottak, vagy magától értetődőnek tartottak). Világos azonban, hogy az ilyen megállapítás könnyen kétségbe vonható, főleg, ha a nyelvészeti rekonstrukciók realisztikus megközelítésének hívei vagyunk. Mindent összevetve arra a következtetésre jutottam, hogy a nyelvészeti bizonyítékok, amelyeken az uráli elmélet alapszik, sok kívánnivalót hagynak maguk után, és nem meggyőzőek, valamint, hogy a nyelvészeten kívüli bizonyítékok egyértelműen ellentmondanak a nyelvészeti modell előrejelzéseinek.[10] Nevezetesen bemutattam azt, hogy nem teljesül a következő két alapvető feltétel, amelyeket a történeti nyelvészet hagyományos módszerei megkívánnak ahhoz, hogy egy nyelvcsaládot létrehozzunk:

1. Kiterjedt, fonológiai/szótani összehasonlító korpusz megléte, mely (aránylag) jó megfeleléseket tartalmaz Valójában az uráli nyelvcsaládon belül hagyományosan felállított megfelelések nem igaziak, csupán hasonlóságok, hamis megfelelések. Továbbá, az önmagában is csekély számú helyes megfeleléseknek csak egy nagyon kis százaléka van jelen mindenütt az uráli régióban Vagyis, azon megfelelések száma, amelyek jelen vannak a legtöbb, vagy szinte a legtöbb uráli nyelvben igen csekély[11] (amint ezt maguk az uráli elmélet hívei is beismerik).

2. A szintén kiterjedt, morfológiai összehasonlító korpusz megléte. Más szóval, a hagyományosan urálinak nevezett nyelvek nem igazán mutatnak konzisztens, releváns morfológiai megegyezéseket, mint például igeragok (igeragozási paradigmák), esetragok (névszóragozási paradigmák), képzők stb. megfelelései.

Az 1. és 2 pontban bemutatott hiányosságokon túl – amely hiányosságok egyéb nyelvcsaládok esetében is megtalálhatók –, az uráli nyelvcsaládnak azzal a problémával is szembe kell néznie, hogy a csekély számú megfelelések (mind a szótani, mind a morfológiai szinten) nagy része megtalálható az altáji nyelvekben is, sót még a jukagirban is, amely úgynevezett paleo-szibériai nyelv. Vagyis az ilyen összehasonlító korpusz lehet akár átvétel eredménye is, vagy utalhat egy szélesebb körű genetikai rokonságra.

A megjósolt, közös morfológiai paradigmák hiánya olyan hiányosság, amely még súlyosabbnak tekintendő, mint a kiterjedt lexikális korpusz hiánya, mert sok (talán a legtöbb) történeti nyelvész szerint, a morfológiai megfelelések jelzik legmegcáfolhatatlanabbul a genetikai öröklődést. Természetesen van számos közös morfológiai elem az uráli nyelvekben, de ezek egyszerű toldalékok (általában egy vagy két alaphangból állnak), és legtöbbször más, nem uráli nyelvekben is jelen vannak Így ezen morfémák nem lehetnek relevánsak genetikai kapcsolatok megítélésénél (lásd részletesen Marcantonio [2006a] 8 fejezetét az alaktanról). Valójában, ismétlem, a konvencionális elmélet hívei elismerik ezt a kellemetlen tényt, de találtak valamit ami első látásra elfogadható mentségül szolgál: eszerint az uráli nyelvek morfológiai struktúrájában bekövetkezett (időnként nagy) változatosság – lásd Marcantonio (2006b) és Suilikonen (2002) – annak a ténynek a természetes következménye lenne, hogy az uráli nyelvekben a morfológiai az egyes nyelvek önálló fejlődése során alakult ki. Vagyis minden egyes uráli nyelv saját morfológiai rendszerét az eredeti ősnyelvből való kiválás után alakította volna ki. Ez bár elvileg hihető magyarázat, a figyelmes olvasó nem fogja tudni nem észrevenni, hogy itt a körkörös érvelés tipikus és egyértelmű példájáról van szó.

3.2. Ennél a pontnál joggal felvetheti valaki, hogy azért mégis van néhány megegyezés az uráli nyelvek között, amint azt sok tankönyvben és szaktanulmányban bemutatták Ráadásul, ezek a megfelelések elég jók és meggyőzőek abban az értelemben, hogy szabályosnak és szisztematikusnak tűnnek (az összehasonlító módszer elvárásainak megfelelően), és egyedül az uráli nyelvekre jellemzőek. Mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk a releváns adatokat, egyértelművé válik számunkra, hogy ezeknek az állítólagos megfeleléseknek az érvényessége csak látszat, mivel az adatok nagyon szelektív (és azt merném állítani, hogy elfogult) módon lettek kiválasztva. Nézzünk meg közelebbről néhány fonológiai lexikai, morfológiai és tipológiai megfelelést, amelyeket általában a hagyományos elmélet bizonyítékaiként állítanak be, és összpontosítsunk a finnre és a magyarra (a két nagy "uráli" nyelvre)

I.) Fonológiai/lexikai megfelelések

1) FONOLÖGIAljLEXIKAI MEGFELELÉSEK

finn

pää

puu

sata

kota

vesi (vete-)

mesi (mete-)

üüni-(/)

magyar

fej, fő

fa

száz

ház víz

ház

víz

méz

éne-k

II.) Nyelvtani megegyezések: igei és birtokos végződések

finn

anna-n (*anta +m)

anna-t (*anta +t)

käte-ni

magyar

ad-o-m

ad-o-d

keze-m

III.) TIPOLÓGIAI/SZERKEZETI MEGFELELÉSEK

finn

pőydä-n alla

kalo-i-lla-ni

magyar

az asztal alatt

hala-m-mal

Az egyértelmű, "szabad szemmel" látható hasonlóságok ellenére, az adatok részletesebb vizsgálata felfedi számunkra, hogy ezek a hasonlóságok, mindent egybevetve, sok okból se nem relevánsak, se nem döntőek a finn és a magyar (és a többi uráli nyelv) között fennálló egyedülálló, kiváltságos genetikai rokonság felállításához, amint azt lejjebb látni fogjuk

Kezdjük azzal, hogy megvizsgáljuk a lexikai megfeleléseket, például a következő szó-párt puu és fa ezek a szavak tökéletesen megegyeznek jelentésükben, és ami még fontosabb az őket alkotó hangokban. Az uráli elmélet hívei azt állítják, hogy még sok olyan szó van, melyekben a finn /p/ a magyar /f/ mássalhangzónak felel meg, szabályosan és rendszeresen, a hangsornak mindig ugyanabban a pozíciójában Jelen esetben szókezdő helyzetben), ahogyan azt a päli és fej-fő szó-pár mutatja Ehhez hasonlóan, azt állítják, hogy az 1) táblázat többi szó-párját is azonos típusú, szabályos és szisztematikus hangmegfelelés kapcsolja össze, amint azt a finn /t/ és a magyar /z/ megfelelései a szó belsejében mutatják (néhány hangmegfelelést kövérrel szedtem) A szemantikai megegyezés néhány szó-pár esetében kétségtelenül nem tökéletes, mivel például a finn lioni szó jelentése 'hang' és a kola szóé 'kunyhó', de ezt nem tartják lényegesnek A hangok megfelelése lenne a legfontosabb, és a nyelvészek rendszerint kizárólag ezt keresik, még akkor is, ha a jelentésbeli megegyezés is kívánatos lenne. Ez azért van, mert a hagyományos történeti nyelvészetben úgy vélik, hogy a hangváltozás általában szabályosan következik be, míg a jelentés egészen önkényes módon változhat a nyelvek fejlődés során (de lásd lejjebb) Visszatérve példáinkhoz, a részletesebb vizsgálat során kiderül, hogy a puul fő megfelelés nem csupán a finn, a magyar és más uráli nyelvre igaz, hanem megtalálható nem uráli nyelvekben is, amint azt a következő példák mutatják (az úgynevezett altáji nyelvekből véve) az orok pe és a mandzsu fa (UEW 410). Ugyanez igaz a plilil fe; fő megfelelésre is, amint azt a következő példák mutatják (szintén az altáji nyelvekből véve) mandzsu fe és gold peje (UEW 365), ahol a kezdő mássalhangzó tökéletes megfelelését találjuk a kérdéses nyelvekben /p/-/f/ ugyanúgy, mint a magyar és a finn esetében Ami a sata/száz és a mesi (mete-)/méz megfelelést illeti, a szakirodalom széles körben számol be arról, hogy ezek a szavak átvétel útján kerültek az uráli nyelvterületre, méghozzá az óind salá- '100' (UEW 467) és a szanszkrit mádhu 'méz' szóból származnak (UEW 273) Az átvétel abban az időben történt, mikor az uráli ősközösség még egyben volt, bár ezt az állítást semmiféle bizonyíték sem támasztja alá. Ami a táblázat fennmaradó két megfeleléspárját illeti, kola/ház és vesi (vete-)/víz, meg kell jegyeznünk, hogy a szóban forgó szavakat egyértelműen Wanderwörterként osztályozták, vagyis olyan szavakként, melyek egy széles eurázsiai területen előfordulnak (bármi legyen is az oka ennek). Ily módon, az l. táblázatban felsorolt szó-párok közül csak egy van, ami kizárólag az uráli területen található meg: az lilini/ének megfelelés, ez azonban más okból problematikus. Mint említettük, ennél a szó-párnál a szemantikai megfelelés nem igazán helyes, még akkor sem, ha ezt sok nyelvész nem tartja komoly problémának.

Pedig a jelentésbeli eltérés gond lehet a megfelelések felállításánál, mivel, mint ahogy számos tudós rámutatott: "dramatikusan megnő a véletlenszerű megfelelések megállapításának esélye, ha .megengedünk egy szemantikai eltérést, bármilyen . csekély legyen is az" (Campbell [1998,277]; a kiemelés tőlem) Ezen túlmenően, az ääni és az ének szavak között nem áll fenn valódi hangtani megfelelés sem, ha az összehasonlító módszert szigorúan vesszük, mert az megköveteli, hogy a javasolt megfeleléseket alkotó minden hang, szabályosan és szisztematikusan megfeleljen egymásnak. A magyar és finn szó ezzel szemben csak az első három hangban egyezik meg (a finn hosszú ä megegyezik a magyar hosszú é-vel, az n az n-nel, az i az e-vel), az utolsó hangban nem a magyarban van egy szóvégi -k, melynek a finnben egy hanghiány felel meg (vagy, ahogy a nyelvészetben mondjuk, a -Φ, "zérus-hang"; a nyelvészetben viszont a hanghiánynak is nagy jelentősége lehet) A -k hang" jelenlétét a finn -Φ-val szemben, a következőképpen szokták igazolni: a magyar hozzátett egy -k képzőt (UEW 25) az eredeti hangsorhoz – minden látható ok nélkül. Még a nem szakértő olvasó számára is világos, hogy itt megint egy körkörös magyarázat tipikus példájával találkozunk semmi bizonyíték nem szól amellett, és nincs semmi okunk annak feltételezésére, hogy e képző hozzáadódott az eredeti szóhoz; vagyis ez ad-hoc magyarázat, ami arra szolgál, hogy a téves hangtani párosítást igazoljuk.

Az a gyakorlat, ahogy a helytelen megfeleléseket és kivételeket ad-hoc magyarázatokkal, vagy ahogy én szeretem nevezni őket, "kiskapukkal" igazolják, első látásra elfogadhatónak, ártalmatlannak tűnhet, mivel például egy -k vagy másik toldalék hozzákapcsolódása a szóhoz, a szó időbeni fejlődése során, elvileg könnyen elképzelhető nyelvészeti folyamat. Viszont magától értetődik, hogy ha továbbra is ad-hoc magyarázatokat és kiskapukat alkalmazunk minden hibás megfelelés esetében, amellyel találkozunk – és az uráli elmélet[12] adataiban bőségesen akadnak téves párosítások és kivételek –, akkor az összehasonlító vizsgálati módszer annyira simulékonnyá és hatásossá válik, hogy segítségével jóformán bármiféle adatot alá tudunk támasztani. A kiskapuk olyan céllal történő segítségül hívása, hogy egyébként nem megegyező adatokat megfeleltessünk egymásnak, érvényteleníti azt a szándékunkat, hogy feltételezhetően szigorú és tudományos vizsgálati módszert alkalmazzunk: egy adott modellvizsgálati módszer akkor és csak akkor tudományos és hasznos, ha világos és ellenőrizhető előrejelzései vannak, vagyis amelyekről be lehet bizonyítani, hogy helyesek vagy helytelenek Konkrétan, azáltal, hogy a szabályoknak indokolatlan hajlékonyságot tesznek lehetővé, a nyelvészek azt kockáztatják, hogy hamis megfeleléseket, véletlenszerű hasonlóságokat állítanak fel, valódi és precíz megegyezések helyett Ez a kockázat pedig igen nagy lehet, mivel a felhasználható kiskapuk száma elvileg nincs korlátozva (ez igazából az összehasonlító módszerben rejlő szubjektivitás legveszélyesebb eleme)

Sajnos ez a minden ellenbizonyíték, téves megfelelés vagy kivétel "elsimításának" gyakorlata nagyon gyakori az összehasonlító nyelvészetben, és nem csak az uralisztika területén (amint azt feljebb bemutattuk), hanem például az indoeurópai nyelvészet terén is A jelen kötet 7. tanulmányában egy konkrét példát találunk erre a jelenségre, ahol felülvizsgálom Alinei professzornak a feltételezett magyar-etruszk genetikai rokonságra előterjesztett bizonyítékait.

Most vizsgáljuk meg közelebbről a II. táblázatban bemutatott nyelvtani megfeleléseket. Közismert, hogy mind a finn, mind a magyar nyelvben (és egyéb uráli nyelvekben) ugyanazokat a végződéseket használjuk az igék személyragjainak és a főnevek birtokos ragjainak képzéséhez. Ráadásul ezek a ragok a legtöbb uráli nyelvben megegyeznek, ahogy azt a II. táblázat világosan mutatja, a csekély különbségek pedig (-n és -t a finnben szemben -m és -d a magyarban) könnyen vissza vezethetők ugyanazokra az eredeti, rekonstruált ragokra *-m az első személyben, *-1 a második személyben stb. Az ilyen típusú rag-megfeleléseket hagyományosan a genetikai öröklődés erős (tulajdonképpen a legerősebb) bizonyítékának tekintik, mert a másik két lehetséges magyarázat, amelyekkel ezeket a megfeleléseket igazolni lehetne – átvétel vagy véletlenszerű hasonlóság – itt nem alkalmazható. Ma nagyon sok nyelvész továbbra is azt hiszi, hogy különböző nyelvcsoportok szinte sohasem adnak át egymásnak nyelvtani elemeket, és hogy nagyon csekély annak a lehetősége, hogy két vagy több nyelv (nyelvcsoport) véletlenül azonos, vagy hasonló igei vagy névszói végződéseket mutasson fel Azonban e két hagyományos hiedelmet különösen az elmúlt kb. 50 év nyelvészeti kutatásai megcáfolták, amint ezt az alább közölt, rekonstruált személyragok mutatják:

ős-mivok: *-m, *-s, *-Φ//*-mas; *-to-k

ős-indoeurópai: *-m, *-s, *-t < **-Φ // *-me(s) -*-mo(s); *-Ie

ős-uráli:*-m, *-1, *-s(V) / / *-m, *-t, *-s(V) + többes szám

Amint látható, teljesen megegyező vagy hasonló személyragokat rekonstruáltak olyan különböző nyelvcsaládok esetében, mint például az uráli vagy az indoeurópai, amelyeknek hasonló a földrajzi elhelyezkedésük, (még akkor is, ha ez elég nagy területet foglal magába), így lehetséges magyarázatként szóba kerülhet az átvétel, vagy a tágabb genetikai kapcsolatok lehetősége (ezekről lásd később). Viszont ugyanezt a paradigmát rekonstruálták egy másik kontinensen található nyelvcsalád esetében, mivel a mivok nyelvek valójában amerikai indián nyelvek. Így a hagyományos történeti nyelvészet állításával ellentétben, a nyelvtani hasonlóságok nem feltétlenül jelentenek erős bizonyítékot a nyelvek közötti rokonságra – legyen ez a rokonság öröklődés vagy átvétel eredménye – hanem azok tisztán a véletlen hasonlóság következményei is lehetnek (a véletlenszerű nyelvi hasonlóságokra további példákat lásd Campbell [1995]).

Végül vizsgáljuk meg az ún. tipológiai strukturális hasonlóságokat, amelyeket a III. táblázat mutat be. Elterjedt nézet, hogy a magyar, a finn és a többi uráli nyelv tipológiai alapszerkezete megegyezik (itt szeretném kihangsúlyozni az "alap" szót, mivel az uráli területen jelentős tipológiai változatosságra is találunk példát, lásd ezzel kapcsolatban Suihkonen [2002] és Marcantonio [2006b]) Például a finn névszói szerkezet pöydä-n alla szerkezetileg megfelel a magyar az asztal-Φ alatt kifejezésnek, azon (vitathatóan csekély) különbség ellenére, hogy a finnben, a magyarral ellentétben, a névutót megelőző főnév felvesz egy esetragot, jelen esetben a genitivus eset -n ragját. Ezen túlmenően, az uráli elmélet hívei jogosan hangsúlyozzák a következőt nemcsak arról van szó, hogy mindkét nyelv névutókat használ (elöljárók helyett, melyeket megtalálunk például az indoeurópai nyelvekben), hanem időnként, mint ahogy e konkrét példa esetében is, e névutók etimológiailag is rokonok, ahogy az alla/alatt szó-párból mindkettő a rekonstruált *ala 'hely valami alatt' szóból származik (UEW 6) Itt tehát "kétszeres megfelelésről” van szó, vagyis lexikális és ugyanakkor strukturális megfelelésről Az ilyen kétszeres megfelelést ismét a genetikai öröklődésre utaló fontos jelnek tekintik, és joggal, mivel nagyon valószínűtlen, hogy az ilyenfajta megfelelés átvétel eredménye vagy a véletlen műve lenne Az "isomorphismus" (ahogy a nyelvészetben nevezik) másik példáját a III. táblázatban bemutatott szerkezetben találjuk, mégpedig a következőt: kalo-i-lla-ni és hala-i-m-mal E névszói szerkezetekben mindkét nyelv a toldalékok sorát alkalmazza, ahol háromból kettő megegyezik, és ezért (úgy gondolják) egymással etimológiailag kapcsolatban áll az -i toldalék/infixum, amely többesszámot fejez ki (kivéve, ha a főnév alany- vagy tárgyesetben van) és az *-m birtokos személyrag (melyről feljebb már beszéltünk, lásd a II. táblázatot), bár a finnben a (-ni) birtokos személyrag a -lia esetragot követi, míg a magyarban e két elem sorrendje fordított. Ezen felül megfigyelhetjük, hogy maguk a főnevek is – kala és hal (rekonstruálva *kala; UEW 119) – etimológiailag kapcsolatban vannak, itt a -lia és a -val ragok az egyedüli nem rokon elemek. Azonban még ez sem releváns és döntő bizonyíték ahhoz, hogy a magyar és a finn (valamint a többi uráli nyelv) kizárólagos rokonságát nagy biztonsággal megállapíthassuk, a következő okok miatt – először is, a tipológiai összefüggések önmagukban nem megbízható bizonyítékok a genetikai rokonságra, mivel (állítólag) nem rokon nyelvek is rendelkezhetnek megegyező tipológiai rendszerrel, és fordítva, egyértelműen rokon nyelvek is nagymértékben eltérhetnek tipológiai szerkezetükben, amint a latin és a belőle származó új-latin nyelvek esetében láthatjuk; – másodsorban, az asztal alatt és haja-i-m-mal típusú névszói szerkezetek nemcsak az uráli területen fordulnak elő, hanem megtalálhatók az altáji térségben, sőt azon túl is. Ráadásul az al névutó, azonos jelentéssel, mint az uráli nyelvekben, megtalálható a török és a jukagir nyelvben is. Ehhez hasonlóan megvan az -í rag/infixum a törökben is, és szintén többes számot jelöl.

Még általánosabban, a hagyományos módon meghatározott 'uráli' és 'altáji' nyelvek számos (szótani, fonológiai, nyelvtani és tipológiai) megfeleléssel rendelkeznek[13] amelyek a szakirodalomban jól ismertek, és sok nyelvészt arra vezettek, hogy egy szélesebb, az úgynevezett urál-altáji nyelvcsalád léezését feltételezzék. Az elmélet egy ideig vetélkedett az uráli elmélettel (még azután is, hogy az "ugor-török háború" az uráli elmélet győzelmével zárult, lásd lejjebb), mígnem lassan feledésbe merült.

Összefoglalva, míg a 2. részben igyekeztem kiemelni a nyelvcsaládok felállításának nehéz feladatával járó általános módszertani problémákat, addig a 3 rész első két pontjában megpróbáltam felvázolni a fő, sajátos nyelvészeti nehézségeket, amelyek az uráli nyelvcsalád amúgy sem könnyű azonosítását még jobban megnehezítik: a néhány megfelelés, amely az úgynevezett uráli nyelvek közötti található, nem csak e nyelvek között áll fenn, hanem sok egyéb, hagyományosan nem az uráli nyelvek közé sorolt nyelv esetében is. ’gy, ha igaz az, hogy még az indoeurópai besorolást sem tekinthetjük százszázalékosan biztosnak (valóban van számos megoldatlan probléma azon a nyelvcsaládon belül is), az uráli besorolás helyességének biztosan még kevesebb az esélye

3,3. Miután egy ideig módszertani problémákkal foglalkoztunk (általában és konkrétan az uralisztikára vonatkozóan), végül engedjék meg, hogy szóljak a jelen kötetben összegyűjtött tanulmányokról. Az első tanulmányt (Sajnovics János szerepe az összehasonlító nyelvtudományban) két magyar tudós munkásságának szenteltem Sajnovics János és Gyarmathi Sámuel, akiket nemcsak a magyar emberek, hanem a történeti nyelvészettel foglalkozó nyelvészek ís ismernek Valóban, jogosan tartják róluk, hogy az első tudósok között voltak, akik megpróbálták a nyelvek és népek eredetét feltárni konkrét nyelvészeti osztályozások alapján ahelyett, hogy a világ nyelveit és népeit a bábeli nyelvzavarból eredeztették volna, ami a kor általános hiedelme volt. Az igaz, hogy ez a két magyar tudós intuitív módon már akkoriban megelőlegezett néhány olyan fogalmat, amelyek még ma is a történeti nyelvészet alapját képezik – ami elég nagy teljesítmény volt akkoriban –, de az nem igaz (ahogy sok nyelvész állítja), hogy ők a finnugor elmélet alapítói, a magyar és egyéb uráli nyelvekkel kapcsolatos, pontos és máig is helyesnek tartott elemzéseik miatt. Röviden, nem igaz az, amit a magyar tankönyvekben és egyéb általános történeti nyelvészeti művekben, széles körben állítanak, miszerint Sajnovics és Gyarmathi már a 18. században bebizonyíották a finnugor nyelvcsalád létezését

A második munka, Nyelvészeti paleontológia tudomány avagy fikció, két fö témával foglalkozik a) ellentmondások az uráli elmélet tárgyi előrejelzései és a különböző nemzetiségű, főleg finn, észt és magyar kutatók által végzett régészeti, genetikai, paleoantropológiai kutatások konkrét eredményei között; b) a magyar szó "hivatalos" rekonstrukciójának esete, amelyet úgy alakítottak, hogy az uráli modellel összhangban legyen (a magyar szó egyéb alternatív, lehetséges származtatásával kapcsolatban lásd például Erdélyi [2005] és Ligeti [1964J) Ez a példa ténylegesen megmutatja azt is, hogy milyen könnyen lehet manipulálni az összehasonlító módszert, a kívánt megfelelések, és következésképpen a kívánt nyelvészeti és "történelmi" eredmények kimutatása érdekében.

A harmadik munka, A történetí nyelvészet és a finnek eredete: A tradicionalisták és a forradalmárok vitája, arról tájékoztatja a magyar olvasót, hogy számos finn és észt ember is (legyenek tudósok vagy egyszerű emberek) kételkedik saját, állítólagos uráli eredetében Más szóval, Finnországban és Észtországban Magyarországhoz hasonlóan, az utóbbi körülbelü1 40 évben számos publikáció látott napvilágot, amelyek a hagyományos uráli elméletet többféle módon támadják Néhány tudós még radikálisabb (vagy "forradalmibb", ahogy a szakmában gyakran nevezik őket), és az egész elméletet elveti Más, megfontoltabb tudósok ugyan nagy vonalakban elfogadják, de számos jelentős változtatást javasolnak, hogy kiküszöböljék az elmélet elismert gyengeségeit, és összhangba hozzák a legújabb nyelvészeti és nyelvészeten kívüli kutatások eredményeivel (ezek az úgynevezett "revizionisták"). Néhány tudós, mint például Wiik (2000 és 2002) és Künnap (1998 és 2000) úgy gondolják, hogy nem létezett a hagyományos értelemben vett ősuráli közősség (többek kőzött azért sem, mert az uráli őshazának vagy "uráli génnek" nyoma sincs), de léteznie kellett az uráli lingua francának, vagyis közös kommunikációs eszköznek a széles eurázsiai területen élő népek között, Skandináviától Szibériáig, sőt még azon is túl. Hasonló interpretációkat javasoltak magyar tudósok is, mint például László[14] (1981) és Pusztay (1995 és 1997), akik az uráli modellt alapjában véve nyelvek és nyelvjárások láncolatával magyarázzák. Ez azt jelenti, hogy a megfigyelt hasonlóságok a közvetlen érintkezés következményei (is) lehetnek, a kritikus kérdés viszont az, hogy nehéz lehet különbséget tenni az érintkezésből adódó hasonlóságok és a rokonságból eredőek között Más revizionista tudósok, mint például Häkkinen (1990), Korhonen (1974 és 1976), és László (1981), akit ismét megemlítek, úgy gondolják, hogy a hagyományos elmélet hiányosságait azáltal is ki tudják küszöbölni, hogy elvetik a szintén hagyományos uráli családfa diagrammot (amelyet a 3 tanulmányban bemutatok), amelyről széles körben elismerik, hogy nem alkalmas azoknak a bonyolult, szövevényes izoglosszáknak az ábrázolására, amelyek (állítólag egyedül) az uráli területre jellemzőek. Ezért még bonyolultabb diagrammokat javasolnak, mint például az úgynevezett "bokor" vagy a "fésü" diagrammot.

A negyedik és ötödik tanulmány (Észrevételek: Juha Janhunen "Összehasonlító uralisztika paradigmáiról illetve a Milyen nyelvi adatok támasztják alá az uráli elméletet vagy elméleteket?) ismét a "tradicionalisták", a "revizionisták", a "forradalmárok" és az "ellenforradalmárok" között máig tartó vitával foglalkozik. "Ellenforradalmárnak" szeretik nevezni magukat azok a nyelvészek, akik a régi modell érvényességét újra megerősítik (lásd a Juha Janhunen tanulmányt). Ez a vita, amelyben forradalmárként magam is aktívan részt veszek, főleg a következő kérdés körül mozog: mit sugallnak a legújabb nyelvészeti és nyelvészeten kívüli bizonyítékok? Alátámasztják-e az uráli elméletet hagyományos formájában, vagy az eddig javasolt különböző, kisebb-nagyobb változtatásokat támogatják, vagy az elmélet teljes mértékű elutasítását kibánják meg (ez utóbbi az én személyes álláspontom). Hogy miért vettem fel ebbe a kötetbe több olyan tanulmányt, amelyek e heves és érdekes vita főbb pontjaival foglalkoznak, annak oka az, hogy szerintem fontos a magyar olvasóközönség tudtára adni, hogy ez nemcsak Magyarországon vitatott kérdés Ez a tény természetesen még inkább alátámasztja a "másként gondolkodó" magyarok és jómagam véleményét, miszerint ez a vita jogos és indokolt, és nem lehet többé a szőnyeg alá söpörni, vagy eleve hibásnak bélyegezni (a vitával kapcsolatos további nézőpontokat lásd Marácz [2004a és b])

A hatodik tanulmány (Az uráli elmélet jelenlegi állapota) az uráli elmélet jelenlegi állásának általános kritikai áttekintése.

A hetedik tanulmány (Nyelvészfantáziák Mario Alinei "Az etruszk nyelv: a magyar nyelv archaikus formája"), Mario Alinei Etrusco: una forma arcaica di ungherese című könyve által ihletett esszém. Ezt a könyvet nemrégiben fordították magyarra Ősi kapocs –- A magyar etruszk nyelvrokonság címen, és sok lelkes magyar követőre talált. Amint az olvasó a tanulmány olvasása közben hamar rájön, én személyesen nagyon szkeptikus vagyok az etruszk és a magyar nyelv rokonságának lehetőségével kapcsolatban, a jelen előszóban ismertetett általános és módszertani okok miatt (lásd lejjebb is), és az Alinei által szolgáltatott helytelen adatok miatt. Véleményem szerint, Alinei könyve, annak ellenére, hogy első pillantásra nagyon meggyőzően hat – még olyan nyelvészek számára is, akik a történeti nyelvészettel és/vagy a finnugor és a magyar nyelvvel tisztában vannak –, tökéletes példája annak, hogy milyen egyszerűen lehet manipulálni az összehasonlító módszert –jóhiszeműen –, a releváns nyelvészeti adatok "kiigazítása" céljából. Alinei ügyesen használja mindazokat a "stratégiákat", mindazokat a "kiskapukat", amelyek egyszerűvé teszik tetszőlegesen kiválasztott nyelvek bármiféle adatainak egymással történő megfeleltetését. (Alinei mentségére legyen mondva, hogy nem ő az egyetlen, aki ezt teszi, amint erre már feljebb utaltunk).

A nyolcadik és egyben az utolsó tanulmány (Balázs János areális nyelvészeti modellje és a magyar nyelv eredete) felidézi a híres magyar tudós, Balázs János által elterjesztett érdekes nézőpontot a magyar nyelvvel kapcsolatban. Ő tulajdonképpen azt állítja, hogy a magyar nyelv az, amit szakszerűen "kevert" nyelvnek nevezhetnénk, uráli eredetű nyelv, de amelyet nagymértékben befolyásoltak (a határos és/vagy presztízs) európai/indoeurópai nyelvek, vagyis gyakorlatilag azt állíthatjuk, hogy két egyformán szoros és fontos rokonságról van szó "genetikai rokonság" (az uráli nyelvekkel) és "areális rokonság" az európai nyelvekkel. Véleményem szerint ez megfelelő ábrázolása a mai magyar nyelv állapotának, bár, természetesen nem helyeslem az elemzés uráli részét

4. Mi a következő lépés?

4.1. V essünk egy pillantást a jelen kötet második, de nem kevésbé fontos témájára olyan módszereket vizsgálunk, amelyek előmozdítják a magyar nyelv megfelelőbb besorolásának és eredete felkutatásának nehéz feladatát.

E pontnál az olvasó biztosan észrevette, hogy eddigi érvelésem úgyszólván csak "negatív" volt Vagyis, az uráli nyelvcsaláddal foglalkozó előző könyvem, és a jelen kötetben összegyűjtött tanulmányok mind amellett érvelnek, hogy a hagyományos (és "hivatalos") uráli elmélet nemcsak "történelemelőtti tényként" megalapozatlan, hanem pusztán nyelvészeti besorolásként sem állja meg a helyét. Véleményem szerint a hagyományos és hivatalos elmélet a magyar nyelv (és valószínűleg a magyar nép) uráli eredetére vonatkozóan szintén érvénytelen, és hasonlóképpen el kell vetnünk. Más szóval, ha indirekt módon is, de állításaimmal kétségtelenül támogatom azokat a magyarokat (akár laikusok, akár nyelvészek vagy más humán tudományok tudósai), akik soha nem hittek nyelvük uráli eredetében. Amint a magyar nyilvánosság előtt jól ismert, azokat a tudósokat, akik kétségbe merik vonni a hivatalos modellt, és másik, alternatív modellt javasolnak, a hivatalos intézmények általában "sarlatánoknak", "dilettánsoknak" bélyegzik (lásd pl. Rédei 1998), ahogy engem is ezzel a jelzővel illettek. Viszont, ha a kutatásaim eredménye helyes, akkor e tudósokat nem lenne szabad sarlatánoknak vagy dilettánsoknak tekinteni, csak azért, mert nem elégedettek a hivatalos elmélettel. Valójában, ahogy már feljebb láttuk, a magyarok, valamint a finnek és az uráli népek eredetével kapcsolatos viták jogosak és nagyon is indokoltak. Természetesen minden modellt, amelyet lehetséges alternatívaként javasoltak, kritikusan, de részrehajlás nélkül meg kell vizsgálni, mielőtt elfogadjuk, vagy visszautasítjuk azokat.

Még ha be is lehetne bizonyítani, hogy az uráli besorolás nyelvészetileg valóban megalapozott, azt hiszem, hogy a magyar nép uráli eredetének elmélete akkor is megkérdőjelezhető, a következő alapvető okból kifolyólag: ahogy feljebb már szóltunk erről, a nyelvészeti osztályozásnak, ha mégoly helyes is, nem biztos, hogy bármi köze van az adott nép valódi eredetéhez[15] (ezzel kapcsolatosan lásd főleg a 2. és 3 tanulmányt).

Szólnunk kell egy történelmi dokumentumról azzal kapcsolatban, hogy a magyar politikusok miként tették magukévá és írták elő a finnugor elméletet más versengő, alternatív elméletekkel szemben (az "ugor-tőrök háború" idején; lásd a 18 lábjegyzetet), egyértelmű, nyíltan megvallott és akkoriban érthető politikai Indítékok miatt ez Trefort Ágoston széles körben idézett, híres nyilatkozata (az itteni idézet Hary Györgynétől [1976,94]):[16]16

"Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy e tudomány-politikai irányzat egyik kiinduló és mai napig is nyomon követhető intézkedése az volt, amikor 1876-ban Trefort Ágoston kultuszminiszter összehívta a magyar nyelvészeket, s a konferencia végén – a jegyzőkönyv tanúsága szerint – kijelentette, hogy »nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk«, s azért a jövőben állami ösztöndíjat, kollégiumi elhelyezést, külföldi tanulmányokat csak az kaphat, aki a finn-magyar rokonság igazolására folytat tanulmányokat."

Ami a hivatalos elmélet és a "másként gondolkodó" tudósok vitáját illeti, ez két okból kifolyólag nem alkalmas hely és idő arra, hogy részletekbe bocsátkozzunk először is egy ilyen vita túllépné a jelen kötet kereteit; másodsorban, ahhoz, hogy hihető, alternatív nyelvészeti modellt javasolhassak a magyar nyelv eredetére, célirányos, kiterjedt, összetett kutatásra lenne szükség; én viszont ilyen kutatást eddig még nem végeztem Ennek ellenére, a jelenlegi tudásom és a történeti nyelvészet módszereivel kapcsolatos kutatásaim alapján azt hiszem, kifejthetem saját véleményemet, vagyis saját feltevésemet (szeretném hangsúlyozni a „feltevés" szót) azzal kapcsolatban, hogy a magyarok lehetséges eredete felkutatásának nehéz feladatánál merre induljunk el.

4.2. Sok magyar tudja, hogy a hivatalos uráli elmélet mellett eddig a következő genetikai rokonságokat terjesztették elő: magyar és egyiptomi, magyar és ógörög, magyar és sumér, magyar és etruszk, magyar és török. Az utóbbi rokonságot az urál-altáji elmélet tágabb modelljén belül javasolták, amely már régóta vetekszik az uráli elmélettel Megemlíthetjük az Illič-Svityč (1971-84), illetve Greenberg (2000 & 2001) által javasolt úgynevezett "nosztratikus" és "eurázsiai" elméleteket, amelyek szerint a legtöbb európai és néhány ázsiai nyelv egy régebbi, kiterjedtebb, magasabb szintű nyelvcsaládból, az ún "nosztratíkus" vagy "eurázsiai" vagy "makro-családból" származik. A különféle elnevezések gyakorlatilag ugyanazt a nyelvcsaládot jelentik és magukba foglalják a hagyományos indoeurópai, uráli, altáji, kartveli, jukagir, eszkimó-aleut, dravida, koreai-japán-ainu nyelvcsaládokat. Megemlíthetjük Kőrösi Csoma tézisét is, aki 1834-ben kiadott könyvében a magyar, a török, a szanszkrit, a kínai, a mongol és a tibeti nyelvet egyetlen, kiterjedt nyelvcsaládba tartozónak tekinti.

Ügy tűnik, az utóbbi időben a sumér és az etruszk kapcsolat nagyon népszerűvé vált Magyarországon. Az előbbi kapcsolatot (többek kőzött) a híres rovásírás[17] léte miatt fogadták el elég sokan, amely sok tudós szerint visszavezethető a sumér/mezopotámiai időkre (lásd pl. Forrai [2004]), bár néhány más tudós szerint, mint például Németh (1934), a rovásírás sokkal újabb keletű, vagyis török eredetű. Az utóbbi kapcsolat is sok követőre akadt. Alinei nem régiben kiadott könyvének köszönhetően. Ezen a ponton érdemes rámutatni, hogy míg a nosztratikus/eurázsiai elmélet a magyar nyelvet továbbra is a hagyományos uráli nyelvcsalád részének tekinti, ezt pedig egy régebbi, kiterjedtebb "makró-család" részének, az egyiptomi-magyar, ógörög-magyar, sumér-magyar, etruszk-magyar kapcsolat a magyart kiemeli, és annak e régi nyelvekkel való különleges, közvetlen és egyedülálló rokonságát hirdeti. Azok a tudósok, akik e kiváltságos kapcsolatok létezését támogatják, azt is állítják (nyíltan vagy kimondatlanul), hogy a magyar nyelv egyike (ha nem ó maga) a legrégibb és legnagyobb presztízzsel bíró eurázsiai nyelveknek és kultúráknak, mivel egyidős és rokonságban áll a régi, nagy klasszikus nyelvekkel/népekkel és azok kultúrájával.

Ezen a ponton az olvasó könnyen zavarba jöhet, annál is inkább, mivel a fent felsorolt elméletek képviselői azt állítják, hogy pontosan ugyanazokat az adatokat (a fonológiai, lexikai és nyelvtani alapvető hasonlóságokat), és pontosan ugyanazt a vizsgálati eljárást, az összehasonlító módszert használták. Felvetődhet a kérdés, hogy miként lehet ennyiféle különböző nyelvi beosztással és következésképpen a magyarnak ilyen. sokféle lehetséges eredetével előállni? Hol az igazság (ha fel tételezzük, hogy létezik „egy" igazság)? Azt hiszem, hogy a kérdést már megválaszoltam, amikor az olvasó figyelmét folyamatosan felhívom arra a tényre, hogy nagyon könnyű az összehasonlító módszer használatát a kívánt eredmény eléréséhez igazítani (ezt a folyamatot bemutatom és részletesen dokumentálom a 7. tanulmányban, amely Alineinek a magyar-etruszk rokonságáról szóló könyvét tárgyalja). Ezenfelül, a javasolt magyar-etruszk és magyar-sumér rokonság esetében, az a további probléma, hogy ezek a kihalt nyelvek nincsenek igazán eléggé dokumentálva, minek következtében a velük foglalkozó tudósoknak feltevésekbe kell bocsátkozniuk, amikor a szavak jelentését próbálják megfejteni, vagy egy nyelvtani végződést szeretnének azonosítani (alakját és/vagy szerepét tekintve), amint ez ismét csak Alinei elemzéséből nyilvánvaló.

Más szóval, ezen esetekben még egyszerűbb, és úgy mondanám, hogy egyenesen szükséges az adatokat és az összehasonlító módszert manipulálni, mivel a tudósoknak ellensúlyozniuk kell hiányos ismereteiket a kérdéses nyelvekkel kapcsolatban.

Ennek tudatában én magam mindenféle kísérletezést feladnék, amely a magyart egy holt nyelvvel, vagy bármiféle olyan nyelvvel hasonlítja össze, amely a magyartól időben és térben távol esik (hacsak valami új, váratlan dokumentum vagy bármilyen nyom nem kerül napvilágra, amely kutatásainkat ebbe az irányba terelné). Ehelyett kiindulásként újra vizsgálnám a magyar és a török nyelv között létező megfeleléseket, amelyeket az urál-altáji elmélet és a hozzá kötődő "ugor-török háború"[18] kapcsán alaposan kivizsgáltak, majd nemrégiben számos híres magyar tudós, főleg Ligeti Lajos is ezt tette, amint a bibliográfiában felsorolt kiadványok hosszú (de nem teljes) listája mutatja. Ezen ismert megfeleléseket – amelyek a nyelv minden szintjére, a fonológiája, szókészletre, a nyelvtanra és a tipológiára terjednek ki – az ugor-török háború óta a török nyelvből való átvétel világos példáinak tekintik. Az intenzív átvételt pedig mindig is a magyar és a török nép közötti, hosszúra nyúló, mély kapcsolat kézenfekvő és elkerülhetetlen következményeként magyarázzák. Így a hivatalos uráli elmélet szerint az egész történet világos és megoldott:

a) a két egymással versengő elmélet között volt egy harc, az ugor-török háború, amelynek végeredményeként megbízható nyelvészeti adatokra és tudományos vizsgálati módszerekre támaszkodva (összehasonlító módszer) a magyart a finnugor nyelvek közé sorolták (és nem a török nyelvek közé);

b) a török nyelvet az altáji nyelvcsaládba sorolták, amely egy egészen különböző nyelvcsalád (annak ellenére, hogy a különböző uráli és altáji nyelvek között vannak hasonlóságok);

c) a török nyelv jelentós hatása a magyar nyelvre - ez annyira jelentős, hogy a magyar valójában közelebb áll a török, mint az uráli nyelvekhez – csak a 3-4 évszázados (Kr. u a III-IV. századtól kezdve) intenzív kapcsolatoknak köszönhető átvétellel magyarázható, ahogy a történelmi feljegyzések is alá támasztják.

A dolgok e hivatalosan megállapított állása mégsem felel meg a valóságnak Ahogy már számos alkalommal említettem, az összehasonlító módszer nem tudományos módszer, mivel nagyon könnyen manipulálható. Ezenfelül, az ugor-török háború idejében, e módszer gyakorlati alkalmazását még nem kellőképpen határozták meg, többek között azért, mert akkoriban nem sokat tudtak arról, amit mafonológiának nevezünk (ez nemcsak az uráli nyelvcsaládra volt igaz, hanem az indoeurópaira is). Így érthető, hogy ellentétben az általában állítottakkal, az ugor-tőrök háború nem volt tudományos harc és egyáltalán nem bizonyította a magyar nyelv finnugor/uráli természetét (a háborúról részletesebben lásd Marcantonio, Nurnmenaho & Salvagni [2001] és Marcantonio [2006a, 75-93]).

Valójában a vitát egyértelműen nem nyelvészeti vizsgálat és érvelés, hanem politikai indíttatás és minisztériumi, adminisztrációs határozat döntötte el, amint az Trefort Ágoston miniszter híres beszédéből kitűnik.

Ami a történelmi dokumentumokat illeti, amelyek a magyar és a török nép közti intenzív, hosszan tartó kapcsolatok létezését támasztják alá, a valóság megint csak más. Nincsenek közvetlen, vagy legalábbis egyértelmű feljegyzések erről a feltételezett együttélésről, vagy "szimbiózisról" (ahogyan gyakran nevezik) a két nép között. Ehelyett minden, amivel rendelkezünk a megeree (Μεγερη) szó, amely néhányszor előfordul a Bíborszületett Konstantin bizánci császár által görögül irt De Administrando Imperio című szövegben a X. századból. A szövegben ez a szó egyértelműen egy türk törzsre (/törzsfőre) utal, de magyar nyelvészek és történészek úgy magyarázták, mintha a két szó közötti (állítólagos) hangzásbeli hasonlóság miatt egy magyar törzsre utalna. Már beszéltünk arról, hogy bármiféle felállított megfelelés, még akkor is, ha helyes, nem biztos, hogy megfelel a valóságos, történelmi "eseménynek" vagy "elemnek"; ily módon, egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a megeree szó a magyarokra vonatkozik (és igazából, mint már említettem, a császár itt világosan és egyértelműen török törzsekről beszél). Ráadásul, a két szó között megállapított megfelelés tisztán nyelvészeti/komparatív szempontból sem állja meg a helyét, a hangok összehasonlításának következő nehézségei miatt: a) feltételeznünk kell, hogy a görög g betű ugyanazt, vagy hasonló hangot jelöl mint a magyar gy, erre viszont nincs semmi bizonyíték b) Továbbá feltételezni kell azt is, hogy a görög ee (hosszú /e/) megegyezik egy (Φ-hanggal a magyarban, vagyis, hogy a magyar szó elvesztett egy szóvégi hosszú magánhangzót, ami a görögben azóta is megmaradt, de ez valószínűtlen, mert a hosszú magánhangzók általában megmaradnak Hosszú története van annak, hogy ezt a szót illetve a görög szövegben talált egyéb, eléggé félreérthető információt hogyan próbálták a magyar törzsekre vonatkozó eseményként magyarázni, ennek részleteit Marcantoniónál (2006a 62-75) illetve a jelen kötet Nyelvészeti paleontológia tudomány avagy fikció című tanulmányában megtaláljuk (főleg A "magyar" szó rekonstrukciója és a kapcsolódó történeti bizonyítékok újraértelmezése cimű részben). Itt elég, ha rámutatunk arra, hogy a megeree/magyar kétséges megfelelésen kívül, nincs semmi más egyértelmű dokumentum, sem egyéb önálló bizonyíték a feltételezett hosszan tartó szimbiózisra a törökök és a magyarok között. Ennélfogva a hagyományos elmélet, amely a török vonásokat a magyar nyelvben "átvétellel" magyarázza, egy újabb példa a "körkörös érvelésre" (pontosan ugyanúgy, mint a szanszkritban található dravida elemek esetében). Ez a következőkből válik világossá:

Kérdés "Miért vett át a magyar nyelv olyan sok elemet a török nyelvből?"

Válasz "Mert a magyarok hosszú ideig szoros kapcsolatban voltak a türk törzsekkel"

Kérdés "Honnan tudjuk, hogy a magyarok hosszú időn keresztül szoros kapcsolatban voltak a türk törzsekkel?"

Válasz "Onnan, hogy a magyar nyelv sok elemet átvet a török nyelvből"

4.3. Ezen a ponton fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy én egyáltalán nem állítom azt, hogy a magyar nyelv és nép török eredetű – ez ellentétben állna mindazokkal az érvekkel és elvekkel, amelyeket idáig kifejtettem, és amelyekben hiszek

Amit állítok, az a következő, sokkal józanabb meglátás a török minden bizonnyal közelebb áll a magyarhoz, mint idáig bármelyik másik összehasonlítás céljából javasolt nyelv, beleértve az uráli nyelveket is. Ezért véleményem szerint érdemes lenne újraindítani egy vizsgálatot ezen a téren, de megszabadulva a hagyományos és teljes mértékben megalapozatlan uráli és altáji nyelvi beosztások, valamint a hagyományos, és szintén megalapozatlan urál-altáji elmélet kötelékeitől Más szóval, neki kell állnunk higgadtan és elfogulatlanul a megfigyelt hasonlóságok újbóli vizsgálatának és újraértékelésének. A török-magyar hasonlóságok elfogulatlan felülvizsgálata jogos és szükséges, nemcsak mert nincs meggyőző bizonyíték a két nép között feltételezett hosszan tartó szimbiózisra, hanem azért is, mert a honfoglalás korában, széles körben állították, hogy a magyarokat embertani, szociális és kulturális szempontból alig lehetett megkülönböztetni a korabeli türk törzsektől Erről Halasi Kun (1986/1988, 31) illetve Erdélyi (2005, 12) a következőket mondja (lásd még Róna-Tas [1988, 134] és Bakay [1993]).[19]

"Amint a 19 századi nyelvészek megállapították, a magyar kétségtelenül finnugor nyelv. Azonban jellem, társadalmi szerkezet, műveltség és hagyomány szempontjából a honfoglaláskori magyarok a türk népek összes jellegzetességeivel rendelkeztek"

"A rokonságot az ősi kulturális – gazdasági kép felvázolásával is megkísérelték megoldani: a honfoglaló magyarságot kétségtelenül törökös, sztyeppei jellegű népnek lehet tekinteni. A gazdálkodás is sztyeppei nomád képet mutat"

Ezek után, érdemes lenne megvizsgálni a Balázs által javasolt "kettős rokonság" elméletet Mint említettem, a szerző alapvetően azt tartja, hogy a magyar nyelv kettős rokonságban áll az uráli nyelvekkel, valamint számos egyéb európai nyelvvel, főleg a némettel, ahol az első rokonság genetikai eredetű, míg a második "areális" jellegű – természetesen az érvelésemnek megfelelően a magyart először inkább a törökkel kellene összehasonlítanunk, az uráli nyelvek helyett. Ellentétben azzal, amire számítanánk, Balázs a két rokonságot egyforma súlyúnak és jelentőségűnek tartja, szerintem jogosan, mivel az (Indo)európai nyelvek hatása a magyarra – mind lexikológiai, mind nyelvtani, mind szintaktikai szempontból – olyan mélyen gyökerezik, hogy nehéz lenne szétválasztani a magyar eme "európai természetét" a feltételezett uráli "természetétől", vagy a feltételezett "török természetétől", vagy bármi legyen is a magyar "genetikai természete".

Ebben a stádiumban nem lehet előre látni, hogy milyen eredményekre vezet ez a felülvizsgálat, már a nyelvészeti vizsgálat hagyományos módszereinek jól ismert gyengeségei miatt sem (hacsak nem használunk egy másik, újabb nyelvészeti kutatási módszert.). Nagyon is lehetséges, hogy korabeli dokumentumok és egyéb információ hiányában, sohasem leszünk képesek a magyar nyelv és nép eredetére fényt deríteni, bár a legújabb genetikai és paleoantropológiai kutatások azt mondják, hogy a magyarok alapvetően európai és europid nép, ugyanúgy, mint a Európában élő többi uráli nép (lásd ezzel kapcsolatban a 2,3 és 8 tanulmányt illetve Erdélyi [2005, 11-12] és Forrai [2004]"[20]

5. Végkövetkeztetés

Ezen a ponton tudatában vagyok annak, hogy míg a hagyományos uráli elmélet megalapozatlanságára vonatkozó állításaim miatt hivatalos helyeken komoly bírálattal illetnek, a magyar eredetkutatás helyes megközelítésére vonatkozó feltevéseim (hangsúlyozom "feltevéseim") kapcsán lehet, hogy szintén komoly kritika ér a "másként gondolkodó" tudósok részéről.

Való igaz, kifejtettem a szkepticizmusomat a sumér/etruszk/ógörög/egyiptomi rokonsággal,[21] valamint a nosztratikus/eurázsiai elmélettel kapcsolatban, és ez könnyen úgy értelmezhető, hogy ily módon letagadom a magyar nyelv ősi és nemes eredetét. Ezen felül a magyar-török hasonlóságok újra-vizsgálatát javasoltam, e mögött pedig esetleg valami rejtett szándékot sejthetnek. Végezetül, érdeklődést mutattam Balázs elméletével kapcsolatban (bár annak finnugor vonatkozásával természetesen nem értek egyet), és azt állítottam, hogy a magyar valóban "kevert nyelvnek" tekinthető, Ily módon megbotránkoztatva azokat, akik úgy tartják, hogy a nyelv nemes és antik voltának előfeltétele annak tisztasága, és a magyart "tiszta" nyelvnek tekintik.

Minden kritika ellenére, fenn tartom állításaimat, mivel ezek csupán nyelvészeti kutatásaim eredményei. A releváns nyelvészeti adatokat a lehető legobjektívebb módon kezelem, és mostanra eljutottam a feljebb kifejtett, sajnos még mindig csak spekulatív, de legalább őszinte végkövetkeztetésre. Az olvasó úgy kommentálhatja e következtetéseket (legyenek bármennyire spekulatívak és ideiglenesek), hogy azon túl, hogy lebecsülik a magyar nyelv feltételezett, különleges, és nagy presztízzsel bíró természetét, elég unalmasak: nincs bennük semmi új és izgalmas. Ez igaz egyfelől a tudományos kutatás eredményének (ha feltételezzük, hogy a nyelvészet tudományág) nem feltétlenül kell izgalmasnak és kétkedőnek lennie, hanem éppen ellenkezőleg. Ráadásul, amint már többször említettem, a történeti nyelvészetet csak a célból alkották, és egyedül arra alkalmas (bár ez az alkalmasság megkérdőjelezhető), hogy a nyelvek közötti összefüggéseket és a változásokat, amelyeken keresztülmennek az időben, (többé-kevésbé) formális és szisztematikus módon feltárja. Vagyis a történeti nyelvészet módszerei nem alkalmasak arra, hogy feltárják a népek (legkorábbi) eredetét; a történeti nyelvészet sosem volt arra hivatott, hogy az őstörténet-kutatás egyik ága legyen és most sem az, annak ellenére, hogy vannak, akik ennek ellenkezőjét állítják Ahogy Harrison (2003, 231) erőteljesen megfogalmazza:

"Számos történeti összehasonlító nyelvész, nyelvészeti értelemben ki akarja ásni Tróját Fontosabbnak gondolják, hogy a történeti nyelvészet fényt derítsen őskori népvándorlásokra, mintsem a nyelvi változás természetére Én nem tekintem a történeti, összehasonlító nyelvészetet az őstörténet-kutatás egyik ágának, és őszintén azt gondolom, hogyha kevesebbet foglakoznánk dátumokkal, térképekkel, családfákkal, és többet a nyelvi változással, több valódi előrelépés lenne ezen a téren"

E ponton szeretném az olvasó figyelmét felhívni a következőre az, hogy a magyart kevert nyelvnek tartjuk, és letagadjuk állítólagos kapcsolatát a világ (általunk ismert) legősibb nyelveivel, nem jelenti azt, hogy a magyar nyelv nem régi, es nem 1 is különleges. Minden nyelvnek megvan a saját kora, még akkor is, ha az nincs feljegyezve – nyelvek nem jelennek meg hirtelen a semmiből. Ehhez hasonlóan, sok nyelv, beleértve a legöregebb és a legnagyobb presztízzsel rendelkezőket, valamilyen szinten "kevert". Ez igaz például az angol nyelvre, amely a latin és a germán nyelvek keveréke (még akkor is ha az angolt nemigen tekintik "kevert nyelvnek") Ez áll a szanszkritra is, a világ egyik legrégibb és legnagyobb presztízsévei rendelkező nyelvére. Valójában a szanszkrit esete mindkét szempontból elég érdekes. Bár azt mondják, hogy nagyon régi nyelv (az elemzések szerint Kr. előtt VI. és I. évezred közötti id6bői származik), a válóság az, hogy nem tudjuk, milyen régi, mivel a legöregebb szanszkrit (vallási) szöveg, a Rig-Véda himnuszai, mindig is szájról szájra terjedtek, és először Kr. u a XIV. században foglalták írásba őket – később, mint az első magyar írásos emléket, a Halotti beszédet. Ezenfelül, annak ellenére, hogy a szanszkritot széles körben az indoeurópai nyelvek közé sorolják, a valóságban olyan nagy mértékben vannak jelen benne (főleg) dravida és munda elemek, hogy ha a szanszkritot a nyugati nyelvészek nem fedezik fel, akkor lehet, hogy – mondjuk – dravida nyelvnek tekintenénk (néhány mai indiai tudós valóban így tesz.)

Befejezésképpen annyit, hogy vessük el a magyar nyelv hivatalos uráli eredetét, folytassuk kutatásunkat, és ne feledjük, hogy a magyar nyelv (és nép) eredetére, minden erőfeszítésünk ellenére, lehet, hogy sosem sikerül választ találnunk, annak ellenére, hogy a nyelvészet testvértudományai, mint például a régészet, a paleoantropológia vagy a genetika segítségünkre vannak.

Irodalom

Aikhenvald, A. Y. & Dixon R. M W. (szerk) 2001 Areal Oiffusion and Genetic Inheritance Problems in Comparative Linguistics Oxford University Press.

Bakay, K 1993 Hogyan lettünk finnugorok? Hu"ni" 44, 5-14

Campanile, E. 1998 The Indo-Europeans origins and culture. In A. Giacalone & PRamat (szerk) The Indo-European Languages. London-New York, Routledge, 1-24.

Campbeli, L 1998 Historicai Linguistics: an Introduction Edinburgh University Press.

CampbeIi, L 1995. The Quechumaran hypothesis and lessons for distant genetic comparisons Oiachronica 12/2, 157-200

Erdélyi, ] 2005. A magyarság eredetéről és őshazájáról Hungarian Studies II, 4-20.

Forrai, S. 2004 A magyar rovásírás eredetének őstörténeti háttere Turán 34, 8794.

Fox, A. 1995. Linguistic Reconstruchon An ntroduction to the theory and Method. Oxford University Press.

Greenberg, J H 1991 Some problems of [fido-European in historical perspective. In 5 M Lamb & E. D Mitchell (szerk) Sprung from Some Common Source: Investigation info the Prehistory of Languages Stanford University Press, 127-40.

Greenberg, J H 2000. Indo-European and its Closest relatives The Eurasiatic Language Family, I: Grammar Stanford University Press.

Greenberg, J H 2001. Inda-European and its Closest relatives The Eurasiatic Language Family, II Lexicon Stanford University Press

Greenberg, J H 2005. Genetic Linguistics Essays on Theory and Method. W. Croft (szerk). Oxford University Press

Hakkinen, K 1990 Mistii sanat h,/evat Suomalaista etymologiaa Tietolipas 117 Helsinki, SKS

Halasi-Kun, T 1986/1988. Some thoughts on Hungaro-turkic affinity. In Th Allsen, P B. Golden, T Halasi-Kun, A P Martinez, Th 5 Noonam & U Schamiloglu (szerk) Archivum Eurasiae Medii Aer,i 6, 31-39.

Harrison, S. P 2003 on the limits of the comparative method In B D Joseph & R D Janda (szerk) The Handbook of Historical Linguistics. Oxford, BlackweIl, 213-243

Hary, Gy. 1976 Kiegészítések egy nyelvvita történetéhez Valóság 19/2, 93-101

Hausler, A. 2003 Urkultur der Indogermanen und Bestattungsriten In A. Bamrnesberg & T. Vennemann (szerk) Languages in Prehistoric Europe Heidelberg, Winter, 49-83

Hausler, A 2004 Problems of the origins of the Indo-Europeans. Acts of the XIV UISPP Congress, University of Liege, September 2001 Liege, BAR International Series 1302, 79-84

Illic-Svityc, V M 1971-84 Opyt sravnenija nostraticeskikh jazykDV (seJnitokhamitskij, kartvelskij, indoevropejskij, ural'skij, dravidskij, altajskij), I-!Il Moscow, Nauka

Janhunen, J. 1981. Uralilaisen kantakielen sanastosta Journal de la Société Finno-Ougrienne (= Suomalais-Ugrilaisen Seuran Aikakauskirja) 77, 219-274

Koemer, K 1989 Comments on reconstruction in historical linguistics. In T. Vennemarm (szerk.): The New Sound of Indo-European Essays on Phonological Reconstruction Berlin-New York, Mouton de Gruyter, 3-17

Korhonen, M. 1974. Oliko sllomalais-ugrilainen kantakieli agglutínoiva? Eli mita kielihistorialiisista rekonstruktioista voidaan lukea ja mita ei Virittiijd 78, 243-256.

Korhonen, M 1976 Suomen kantakielten kronologíaa VinUiijii 80,3-15.

Künnap, A 1998 Breakthrough in present-day Uralistics University of Tartu

Künnap, A 2000 Contact-induced perspectives in Uralic linguistics. München, Lincom Europa

László, Gy 1981 Őstörténetünk Egy régész gondolatai néppé válásunkról. Budapest. Tankönyvkiadó

Lígeti, L 1935 Mongolos jövevényszavaink kérdése Nyelvtudományi Közlemények 48, 190-271

Ligeti, L 1938 Les voyelles longues en turc Journal Asiatique 230, 177-204

Ligeti, L 1960. Néhány megjegyzés úgynevezett altáji jövevényszavainkról Magyar Nyelv 56, 289-303

Ligeti, L. 1961. Apropos des éléments "altaYques" de la langue hongroise Acta Linguistica Hungarica 11, 15-42.

Ligeti, L.1963 Gyarmat és Jenő In L Benkő (szerk): Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből Nyelvtudományi Értekezések 40, 230-239

Ligeti, L. 1964 A magyar nép mongol kori nevei (magyar, baskir, király) Magyar Nyelv 60, 385-404.

Ligeti, L 1975a Quelques problemes étymologiques des anciens mots d'ernprunt turcs de la langue hongroise Acta Orientalia Hungarica 29, 279-288.

Ligeti, L 1975b La théorie altaYque et lalexico-statistique]n L Ligeti (szerk.) Researc)",s in Altaic Languages Bibliotheca Orientalis Hungarica 20. Budapest, Akadémiai Kiadó, 99-115

Ligeti, L 1976. Régi török jövevényszavaink etimológiai problémái Nyelvtudományi Értekezések 89,193-199

Ligeti, L. 1977-1979. A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van, 1-11. In E Schütz & É Apor (szerk) Oriental Reprints, Series A 1-2 Budapest, Kőrösi Csoma Társaság

Ligeti, L 1978 Régi török eredetű neveink. Magyar Nyelv 74, 257-274

Ligeti, L. 1986. A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban Budapest, Akadémiai Kiadó.

Manory, J P.1989 Ii, Search of the Indo-Europeans Language, Archaeology and Mylh. London, Thames & Hudson.

Marácz, L 2004a A magyar nyelv eredetéről Turán 34/7, 55 66

Marácz, L 2004b A kétszer kaksi igazsága. Válasz Rédei Károlynak Turán 34/7,67-75

Marcantonio, A 2006a. Az uráli nyelvcsalád Tények, mítoszok és statisztika Budapest, Magyar Ház.

Marcantonio, A 2006b Uralic languages In K. Brown (szerk) Encyclopedia of Language and Linguistics Oxford, Elsevier, 265-6?

Marcantonio, A" Nummenaho, P & Salvagni, M. 2001 The 'Ugric-Turkic battle' A critical review Linguistica Uralica 37/2,81-102

Masica, P. C 1979. Defining a linguistic area South Asia. University of Chicago Press.

McMahon, A & McMahon, R 2003. Finding families: quantitative methods in language classification. Transactions of the Philological Society 101/1, 7-57

Németh, Gy 1934 A magyar rovásírás A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve II/2, 3-35.

Pusztay, J 1995 Diskussionsbeitriige zur Grundsprachenforschung (Beíspiel: das Protouralisclze) Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica 43. Wiesbaden, O. Harrassowitz.

Pusztay, J 1997. Ajatus uralilaisten kansojen ketjumaisesta alkukodista. Jn K. Ju1ku & M Aarela (szerk.): Itiimerensuomi-eurooppalainen maa. Studia Historica Fenno-Ugrica il Jyvaskyl;;, Atena, 9-19

Rédei, K 1998. Őstörténetünk kérdései; A nyelvészeti dilettantizmus kritikája Budapest, Balassi Kiadó.

Renfrew, C 1987 Archaeology and Language The puzzle of Indo-European Origins. London, J Care

Ringe, D. 1992 On Calculating the Factor of Chance in Language Comparison; Transactions of the American Philosophical Society 82, 1-110.

Ringe, D 1995 "Nostratic" and the lactor of chance Diachronica 12/1, 55-74

Ringe, D 1998 A probabilistic evaluation ol Indo-Uralic In J C. Salmons & B. D Joseph (szerk) Nostratic Sifting the Evidence Amsterdam Studies in the Theory and History of Linguistic Science. Series IV. Amsterdam, Benjamins, 153-198

Ringe, D 1999 How hard is it to match CVC-roots? Transactions of the Philological Society 97, 213-244

Róna-Tas, A 1988 Ethnogenese und Staatsgründung; Die türkische Komponente in der Ethnogenese des Ungartums Studien zur Ethnogenese 2: 120-138 Rheinisch-Westfälische Akademie der Wissenschaften Abh 78 Westdeutscher Verlag

Suihkonen, P 2002. The Uralic languages Fenni" 180, 1&5-176 Thomsen, M L. 19&4. The Sumerian Language; An introduction to

its History and Grammatical Structure Copenhagen, Akademisk Forlag

UEW = Uralisches Etymologisches Wörterbuch, 1-VIII (K Rédei [szerk]; Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986-1991)

Varga, G 2006. A finnugor ellnélet alkonya Farkas Lőrinc Imre Kiadó

Wiik, K 2000 European Lingua Francas.ln A Künnap (szerk) The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia II and III Fenno-Ugristica 23, 202-236.

Wiík, K. 2002 Eurooppalaisten juuret. Jyvaskyla, Atena

SAJNOVICS JÁNOS SZEREPE AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ NYELVTUDOMÁNYBAN[22]

KRITIKAI ÁTTEKINTÉS

1. Bevezetés

Elterjedt nézet, mind az uralisztika területén, mind az átfogóbb nyelvtörténeti publikációkban általában, hogy a történeti és összehasonlító nyelvészeti módszerek megalapítója egy magyar jezsuita tudós, Sajnovics János (1735-85) és követője, Gyarmathi Sámuel (1751-1830) orvos volt Az összehasonlító nyelvészet híres nyelvtudósai, úgymint Rasmus Rask és Franz Bopp csak őutánuk következtek Ugyancsak elterjedt nézet, hogy Sajnovics és Gyarmathi voltak az elsők, akik megalapították az uráli nyelvcsaládot mennyiségi és tudományos alapon. Ezen állítólagos átütő eredmények magukkal vontak konkrét származástani csoportok felállítását a kor Biblia ihlette irányzataival szemben, a szókészlet, s ami még fontosabb, a nyelvtani alakok módszeres összehasonlításának bevezetésével A mai napig azt feltételezik, hogy ezek a csoportosítások helytállóak jelen tanulmányt megírására az indított, hogy én ténylegesen elolvastam Sajnovics eredeti munkáját Megdöbbentett az a nagy eltérés, mely e műről elterjedt hírek, és a valós tartalom között van Be fogom mutatni, hogy Sajnovics (a továbbiakban S), érdemét és jelentőségét a történeti nyelvészet szempontjából túlbecsülték, s szükséges, hogy munkáját újra megvizsgálják, és valódi fényében mutassák be az olvasóknak Míg S forradalmi volt azáltal, hogy elvetette a bibliai megközelítést és megkísérelte a tényleges nyelvészeti anyag elemzését, maga az elemzés nagyon rossz minőségű, s nem érdemli meg azt az elismerést, melyben részesült. Számunkra a nyelvtani összehasonlítások felülvizsgálata a legfontosabb, miután ez az a terület, ahol S és Gyarmathi állítólag a legmaradandóbbat alkották Ezen felülvizsgálat eredményeként az olvasó felfedezi, hogy S ahelyett, hogy a finnugor nyelvcsaládot megalkotta volna, egy észak Európától az ázsiai sztyeppékig és Kínáig kiterjedő nyelv- és nyelvjáráslánc létezésében hitt. Az olvasó azt is be fogja látni, hogy az az állítás, amely szerint S az összehasonlító nyelvészet atyja, mivel, állítólag "világos vizsgálati módszereket" (lásd lejjebb) hozott létre és használt, meglehetősen túlzott.

2. A kérdés állása

Mind a szakirodalom, mind az általános nyelvészeti irodalom általában egyhangúan dicséri S kiadványát, mely állítólag hatalmas áttörést jelentett a nyelvészet történetében: Demonstratio idioma ungarorum el lapponum idem esse (Koppenhága, 1770) Lakó (1937, 19) például azt állítja, hogy nA Demonstralioban két, egymástól távol álló rokon nyelv rokonságának a bizonyításában a nyelvtani egyezéseknek oly nagy szerep jut, hogy SAJNOVICS joggal tekinthető az összehasonlító nyelvtudomány történetében RASMUS RASK és FRANZ BOPP érdemes előfutárának."

Ezt az értékelést ismétli Lakó (1970, 39) a következőkben:

,,4 Sajnovics a Demanstratioban a nyelvtani hasonlóságokat oly nagymértékben használta fel két egymástól távoli nyelv rokonságának bizonyításához, hogy Franz Bopp előfutárának tekinthetjük.

5 A Demonstratio megjelenése az összehasonlító nyelvészet egy, a korábbinál egészségesebb irányba való fejlődésének kezdetét jelentette Magyarországon. A Demonstrationak nagy szerepe van abban, hogy a magyar Gyarmathi Sámuel híres műve az »Affinitas..« 29 évvel később létrejött

Morpurgo Davies (1992, 45) megállapítja, hogy:

"A tizennyolcadik század utolsó harmadában két magyar tudós, a jezsuita Sajnovics János... és Gyarmathi Sámuel. olyan tanulmányokat írtak, melyek döntően bizonyították először a magyar és a lapp-finn nyelvek közötti rokonságot, majd ezeknek az észt és más finnugor nyelvekkel való rokonságát. [Ezen művek].. érdeme nemcsak az elért következtetések érvényessége, hanem mindenek felett az alkalmazott módszer következetessége. Sajnovics harcolt azon népszerű nézet ellen, mely szerint a rokon nyelvek egymás számára érthetőek, hangsúlyozta a nyelvi változás nagyságát egyazon nyelven íródott korai és kései szövegek összehasonlításával, figyelembe vette az íráskép és kiejtés közti eltérésből adódó nehézségeket, s ezután nekilátott következetes módon a lexikális és nyelvtani alakok összehasonlításának. Gyarmathi ugyanezen módszert használta, s eljutott addig a kijelentésig, miszerint a rokonság megállapításánál a lexikai megegyezések a legkevésbé fontosak (1799, xiii). Mindkét munka tisztán nyelvészeti (nem kísérelték meg őket történelmi keretbe helyezni), s a hangsúlya nyelvtani alakok (végződések, ragok, névmások stb.) összehasonlításán van, bár szerkezeti hasonlóságokat is említenek, viszont nem adnak világos magyarázatot arra, hogy mi számít hasonlóságnak és mi nem"

Hasonlóképpen Campbellnél (2001, 88-9) a következőt olvashatjuk

"Sajnovics Johannis Gános) (1770) bebizonyította a magyar, a lapp és a finn nyelv közötti rokonságot. Világos módszereket használt, ezeket későbbi munkáiban is gyakran alkalmazta, s munkája nagy befolyással volt a történeti nyelvészet fejlődésére"

Sebeok, S munkájának az Indilma University által utánnyomott kiadásához (1968, 2) irt előszavában S-t következő megállapításáért dicséri:

"A nyelvek állandóan változnak. A lapp például nyelvjárásokra oszlik, s a legrégibb magyar szöveg, a Halotti Beszéd pedig már nem volt érthető a tizennyolcadik század magyarjai számára.”[23] Megjegyzi, hogy miután mind a lapp, mind a magyar sokat változtak szétválásuk óta, az egymás kölcsönös megértése csak akkor volna lehetséges, ha ezen változások egységesek lettek volna. Mivel ez lehetetlen, a lappok és magyarok többé nem értik meg egymást, pedig közös az eredetük. Az egymás kölcsönös megértésének hiányában hogyan lehet megállapítani a nyelvek közötti rokonságot? Úgy, hogy ragokat, s olyan nyelvi elemeket hasonlítunk össze, melyeket a nyelvek nem valószínű, hogy átvesznek egymástól Figyelembe kell vennünk a hasonlóságokat a megfelelő alaktani szerkezet között"

Végül Saarikivi (2004, 187) azt írja:

"Az uráli nyelvészet egyértelműen a finn, lapp és magyar esetragok összehasonlításával kezdődött, amely Sajnovics János a tizennyolcadik század végén folytatott kutatásának tárgya"

Egyéb hasonló bírálatokat találunk a következőknél Stipa[24]2 (1990,211-216 és 218-9), Zsirai (szerk. 1937), Zsirai (1952), Décsy és Veenker (szerk. 1972, 159-63), valamint Gulya és Szathmári (szerk. 1974, 495-6); de lásd Marácz (2004) és Martorano (2004) ettől eltérő bírálatát Láthatjuk tehát, hogy széles körben azt tartják S-ról, hogy hozzájárult az összehasonlító nyelvtan alapelveinek megalkotásához (ha nem is ő indította el azt) – a betűk valamint a hangok és lexikai elemek hasonlóságából kiinduló módszerekkel szemben – valamint, hogy megalapította az összehasonlító uralisztikát.

S kutatási módszereinek hitelességével kapcsolatos fenntartások olykor kifejezésre jutottak a neki kijáró elismerések mellett. Vessük össze ezeket például a Morpurgo Davies idézet utolsó részével (lásd feljebb), melynek értelme és jelentősége a megfelelő szövegkörnyezetbe helyezve világosabbá válik Ezt később maga Morpurgo Davies pontosítja (1992,51):

"Gyarmathi művének címe (1799) utal a nyelvtanra, de ő valójában névszók és igék ragozott alakjait, a melléknevek középfokát stb. hasonlította össze. ... J. Sajnovics … pedig a két nyelv (a magyar és a »lapp«, azaz a finn) ragjait hasonlította össze Végeredményben a nyelvtan nem lett elhanyagolva az összehasonlító munka során A probléma inkább az, hogy a nyelvtanra való gyakori, de általános utalások félreérthetők Ezen a címen lehetőség nyílt a két nyelv közötti rokonság mellett érvelni, mivel hasonló nyelvtani szerkezetekkel rendelkeznek, azaz mindkettőben vannak esetragok" vagy mindkettőnek hasonló a hangtani rendszere, vagy a szórendi sémái De lehetséges volt nyelvtani alakokat is összehasonlítani: az esetragokat, az igeragokat, az összehasonlításra szolgáló végződéseket, a névmásokat stb. Később – és ez lesz az újdonság – lehetővé vált a kétféle »nyelvtani« összehasonlítást egyértelműen megkülönböztetni, de ez nem volt könnyű, bár a kutatók előbb említett gyakorlati munkája, Saumaise-től Sajnovicsig és Gyarmathiig, ez irányba mutatott."

Vessük össze a következő, ugyancsak Morpurgo Davies (1992, 55-6) idézettel is:

"A kívülálló számára nehéz megállapítani a két munka közötti különbséget [az Affinitas ésa Demonstratio] .Gyarmathi nagyobb területet foglal össze, mint Sajnovics és megérdemli a finnugor összehasonlító nyelvtan alapítója címet, de úgy látszik, hogy az általa követett módszer nem különbözik alapvetően elődjétől."

De az ilyen fenntartások erősen kisebbségben vannak a két magyar tudós széleskörű, feltétlen nagyrabecsülésével szemben Például Lakó (1937, 17-8) annak ellenére, hogy felismerte, hogy S munkájában nagy számú "szerkezeti, illetőleg – mai szóval mondva – tipológiai egyezés" található, a következőket hangsúlyozza:

"Sajnovics eljárásában az az újítás, hogy ő a két nyelv több ragját, jelét, illetőleg képzőjét etimológiailag is azonosítja egymással."

Ezen a ponton, miután megállapította, hogy a S által felhozott legtöbb nyelvtani egyezés a mai napig érvényes, Lakó a következő konkrét példákat sorolja fel[25] (lásd később részletezve):

1) a többes szám -k rama;

2) a felsőfok -b (lapp) illetve -bb (magyar) rama;

3) kicsinyítő képző -tzh --oh (lapp), -cs (magyar);

4) a) birtokos végződések (és névmások), különösen az egyes szám első személy -m, az egyes szám második személy -d és a többes szám első személy -mek; b) az első személy -m ragja a magyar tárgyas ragozásnál, összevetve a lapp igeragozás -m-jével (a lapp nyelvben nem különböztetünk meg alanyi és tárgyas igeragozást);

5) a múlt időt jelölő -i;

6) a műveltetés -t jele.

Lakó Stipáéhoz hasonló adatbemutatása (lásd a 3 lábjegyzetet) az olvasóban joggal azt a benyomást kelti, hogy S valóban felismert számtalan egyéb valódi nyelvtani hasonlóságot a tipológiai/strukturális hasonlóságok mellett, ezúton igazolva hírnevét, mint a (finnugor) összehasonlító nyelvtan alapítója.

Azonban, amint majd látni fogjuk, a valóság teljesen más.

Kezdjük azzal, hogy az irodalomban legtöbbször idézett nyelvtani hasonlóságok szegényes listája nem csak egy ízelítő, néhány jellegzetes példa felsorolása, hanem S híres "nyelvtani hasonlóságainak" teljes listája. Továbbá a fent felsorolt végződések nagy része, vagy problematikus, vagy irreleváns a finnugor/uráli nyelvcsalád megalapozásának szempontjából, s így csak egy-két releváns hasonlóság marad számunkra Még a jónak tartott tipológiai/szerkezeti hasonlóságok is sok kívánni valót hagynak maguk után, mivel S a legtöbb esetben csak utal rájuk anélkül, hogy a kérdéses szerkezetekről megfelelő magyarázatot vagy leírást[26] adna. Minden bizonnyal igaz, hogy a Demonstratio tartalmaz jó megfigyeléseket a nyelvek természetét és a nyelvek változását illetően, valamint érdekes módszertani állításokat a nyelvek összehasonlításának egy lehetséges megközelítését illetően (főleg, ha figyelembe vesszük azt a kort, melyben ez az írás született). Az is igaz, hogy bizonyos jó meglátásai jelentős értéket képviselnek olyannyira, hogy a mai napig is a történeti nyelvészet alapjaihoz tartoznak. Viszont az elővigyázatos és tárgyilagos olvasó, főleg ha rendelkezik egy kevés finn és magyar nyelvismerettel, nem tudja nem észrevenni, hogy a "gyakorlati munka" szintjén (Morpurgo Davies szavait használva), a Dro10nstral1o nyelvészeti elemzései meglehetősen gyengék, főleg a modern nyelvészet jelenlegi állásához és mércéihez képest, Például S megjegyzi, hogy a kutatóknak inkább a "fonémákat" kellene figyelembe venniük a "grafémák" helyett (hogy modern terminológiát használjunk), s inkább a beszélt nyelvet, mint az írottat, viszont S maga nem tartja magát ezen elvekhez Valóban, amint azt a szakirodalom kihangsúlyozza (lásd pl Lakó 1970, 35), még ha végzett is S helyszíni kutatásokat Finmark lapp népe között, mikor mesterével, Hellel ezen a vidéken járt csillagászati tanulmányok folytatására, ezeket nem használta fel a Demonstratioban Ehelyett a lapp anyagot a dán tudós Leem Lapp szótárából vette, s még a magyar anyagot is Szenczi Molnár Albert Magyar-latin szótárából merítette, és nem a saját intuitív tudásából. Így sok ideig számos nyelvész félre lett vezetve, s elhitte S adatait az általában a helyszíni kutatásoknak tulajdonított jó minőség és megbízhatóság alapján Vagyis programadó kijelentései ellenére S a gyakorlatban grafémákat és nem fonémákat hasonlít össze.

Ámbár még ennél is súlyosabb alaktani összehasonlításainak szegényes minősége, a következő okok miatt

a) a mindvégig jelenlevő kétértelműség a "nyelvtani összehasonlítás" fogalmának gyakorlati értelmével kapcsolatban, ahogyan ezt Morpurgo Davies megfogalmazta - és csakugyan, amint majd látni fogjuk S (cs Gyarmathi) számára a "nyelvtani összehasonlítás" lényegében a nyelvtani szerkezetek és nem a nyelvtani alakok összehasonlítását jelenti

b) A Demonstratioban található hatalmas mennyiségű konkrét tárgyi hiba (a nyelvészeti vizsgálat minden szintjén), számos, hasonlóképpen helytelen módszertani állítással és alá nem támasztott feltételezéssel párosulva (melyeket általában nem említenek a S-t ünneplő irodalomban),

Érvelhet valaki azzal, hogy a gyakorlati elemzés szegényes minősége tulajdonképpen nem vesz el semmit a Dernonstrnl1o általános történelmi és módszertani értékéből, hiszen a módszer, mellyel ez az elemzés készült, még egy korai, kifinomulatlan formája annak, ami csak később válik az összehasonlító nyelvészet alapelvévé Ezzel egyet is értenék, ha a tudósok ténylegesen a kérdéses kiadványok általános történelmi értékére korlátoznák elismerésüket De a probléma az, hogy ez a széles körben elterjedt, pozitív értékelés a gyakorlati munkára is kiterjed, s ez viszont nagy hiba Valójában a hamis adatok és a S (és később Gyarmathi) által javasolt, egyaránt rossz összehasonlítások azok, melyek az uráli/finnugor nyelvcsalád és elmélet alapjait képezik.

A következő szakaszban meglehetős részletességgel tekintem át S híres művét. Vizsgálatomat a nyelvtani alakokra összpontosítom, amelyeket általában, mint említettem, S legértékesebb hozzájárulásának tartanak, míg a lexikális összehasonlításokat is érintem, hogy e téren is rámutassak az elmélet né hány nagyobb gyengéjére.

3. A "nyelvtani" összehasonlítás

Ebben a bekezdésben bemutatom a Demonstratioban javasolt konkrét "nyelvtani összehasonlítások" teljes listáját E részletes vizsgálat eredményeként a következő jellemzők válnak világossá:

a) a javasolt valódi nyelvtani összehasonlítások egészen csekély száma;

b) a javasolt szerkezeti/tipológiai összehasonlítások nagy száma;

c) a helytelen elemzések teljes skálája a tényleges alakok kiválasztásánál és az összehasonlítási folyamatokban;

d) a kevés helyesen felismert hasonlóság nagy részének nem releváns volta az uráli nyelvcsalád felállítása tekintetében

Következésképpen az olvasó nem juthat más megállapításra –legalábbis a Demonstratio alapján ítélve –, mint hogy alaktani szinten nincs alapja uráli nyelvcsalád felállításának. Valóban sem az uráli nyelvcsalád fogalma, sem pedig a finnugor/uráli besorolás nem található meg sehol a szövegben, amint ezt alább megtárgyaljuk

3.1. A nyelvtani "megfelelések"

Nézzük hát meg közelebbről a valódi nyelvtani alakok összehasonlítását, kezdve az Idioma ungarorum, et lapponnm idem esse probalur ex declinatione nominum, comparatione adjectivornm,.fonnatione dimimitivorum, el usu numeralium[27] (84-92 oldal) című fejezet különböző bekezdéseiben felsorolt példákkal. Az ígéretes cím ellenére S határozottan állítja az albekezdésben, amely a terminationem casuumot tárgyalja (87 old), hogy nem talál "megegyezéseket" a finn, észt és "Svecia" lapp dialektusa közölt, mivel az esetragok még az általa ismert lapp dialektusok esetében is különbözőek. Valóban, bár S a magyar nyelv és a különböző lapp nyelvjárások közölt keres alaktani megfeleléseket (azon elméletének megfelelően, mely szerint a magyar a lapp nyelven keresztül rokona a kínainak, lásd lejjebb), csak a következő hasonlóságokat tudja felmutatni a magyar nyelv és "Finmarchia" (86-89 old.) lapp dialektusa között:

1. a többes szám alanyeset -k jele mind a magyarban, mind a lappban (lásd az első pontot Lakó listájában feljebb);

2. a többes szám birtokos eset -é jele a magyarban, és az -i jele lappban, a két hang állítólag megegyezik;

3. a többes szám tárgyeset -t jele a lappban, s az egyes- és többes szám tárgyeset –(V)t jele a magyarban.

Miután S előteqesztette e három hasonlóságot, említ különbségeket is a két nyelv esetragjai közölt, például a részesés tárgyeset között: egyes szám részeseset valóban -i a lappban és -nak -nek a magyarban, az egyes szám tárgyeset "változó" (az alanyesethez hasonlóan) a lappban, de -al -et -ot a magyarban (azaz egy segéd magánhangzó + -1) S többi megjegyzése tipológiai természetű, ezekben helyesen hívja fel a figyelmet a következő hasonlóságokra és különbségekre: a nyelvtani nemek hiánya mind a magyarban, mind a lappban, a kettes számot kifejező végződések jelenléte a lappban, s ezek hiánya a magyarban. Ezen elemzés alapján S megállapítja (87-88 old), hogy

"Finrnarchia lapp dialektusa jobban hasonlít a magyarhoz, mint az észthez, a finnhez, sőt a közeli Svecia lapp nyelvjárásához"

Azt is megállapítja, hogy ezek sokkal számottevőbb egyezések, mint a németek és dánok nyelve közöttiek.

Amint látható, az összehasonlító korpusz csak három "megfelelésből" áll. Ezenfelül, egyik sem igazolja a nekik tulajdonított jelentőséget az uráli nyelvcsalád felállításánál. Az első összehasonlításnál a -k nem egyezik meg a mai rekonstruált máll többes számú '-1 végződéssel;[28] valóban a -t a főnevek többes számának jele a lappban is. Továbbá a magyar -k eredete vitatott (lásd Abondolo 1998b, 439) A második összehasonlítás helytelen, mivel a magyarban valójában nincs birtokos eset végződés, az -é az egyes szám harmadik személy birtokos személyragja (a többes szám harmadik személyé -éi). A harmadik összehasonlítás is helytelen, miután a 1appban a -1 (eredetileg) csak egy többes számot jelző végződés, többnyire alanyesetben[29] (lásd Sammallahti 1998, 63-5, 68-69), míg a magyarban a -t csak közvetlen tárgyat jelöl. Továbbá S (érthetően) nincs tudatában a latin típusú nyelvek esetragjai (ő ezt a modellt követte) és az agglutináló nyelvekre jellemző ragok közötti különbségekkel, s így nem veszi észre, hogy a -k egyáltalán nem foglalja magába a "többes szám alanyeset" fogalmát, hanem csupán a többes számot jelöli, miután az alanyeset jelöletlen az összes uráli nyelvben ugyanez áll a -t végződésre, amely egyszerre csak egy információt hordoz, ami a 'többes szám' a lappban és a 'tárgyeset' a magyarban. Nyilvánvaló, hogy e két -t végződésnek semmi közük sincs egymáshoz, itt csak egy véletlenszerű hasonlóságról van szó.

De nominibus adjedivis című albekezdésben az egyetlen nyelvtani megfelelés a fokozásra[30] szolgáló -b rag a lappban a magyar -bb raggal szemben[31] (lásd a második pontot Lakó listájában). A fennmaradó rész tipológiai természetű megjegyzéseket tartalmaz, mint például az egyeztetés hiánya névszói szerkezetek esetében mind a magyarban, mind a lappban[32]'J (89 old)

A De diminulivis (91 old) című albekezdésben S megjegyzi, hogy mindkét nyelv bőségesen használ kicsinyítő képzőket, de összesen csak egy hasonlóságot említ a lapp -tzh vagy -sh a magyar -cs-vel szemben. Ez az elemzés alapvetően helyes[33] (lásd a harmadik pontot Lakó listájában)

Vizsgáljuk meg az Idioma ungarorum, et lapponum idem esse probatur ex simili usu pronominum, affixorum, et suffixorum, item praepositionum című fejezetben tárgyalt összehasonlító anyagot Érdemes idézni S saját, jó meglátásait a névmások (első idézet 93 old,) és a birtokos ragok természetével kapcsolatban (második idézet 96 old)

"Multiplex[34] usus Pronominum quemadmodum in omni lingua frequens est, […] Discrepant quoque in Pronominibns aliquantum lappones, Fennii, Esthii, Ungari. Non ita tamen, ut varietatem dialecti non facile agnoscas. Lappones Finmarchire Pronomina ego, tu , ille efferunt per mon, ton, i son, mii, tii, sii Ungari vero dicendo én, te, Ő, mi, ti, ők"

"Tanta[35] cum sic apud Ungaros in formandis possessivis particularum suffigendarum varietas, & multitudo, apud Lappones e contra perpaucae, eaedem semper, & invariatae, maneant"

S-nak tehát helyes megérzései vannak azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy a névmások gyakran erősen különböznek egymástól még a közeli rokonságban lévő nyelvek esetében is. S valóban, eléggé különbözőek a lappban és a magyarban. Ugyancsak helyesen hívja fel a figyelmet a magyar birtokos rendszer összetett voltára, a tulajdonos és tulajdon egyes és többes számának gazdag játékára. Manapság széles körben elismerik, hogy az uráli nyelvi térségben a névmások nemigen vezethetők vissza egyetlen, közös eredetre, mivel a rekonstrukciójuk számos nehézségbe ütközik (lásd például Janhunen [1981,232] és Abondolo [1998a, 24]) Ugyanez áll fenn a birtokos- és személyragok rendszerére, amelyek a mai uráli nyelvekben változatosak és összetettek (különösen a többes számmal és a kettes számmal kapcsolatban), s a hagyományosan rekonstruált rendszerhez képest számos eltérést mutatnak (lásd például Raun [1988, 560] és Sinor [1988, 725]). Így ma már széles körben felismert tény, hogy ezen a téren is (mint számos más területen is) a magyar nyelv meglehetősen távol áll a többi uráli nyelvtől (lásd például Kulonen [1993, 72] és Abondolo [1999b, 439]). Ami a birtokos- és személyragokat illeti, melyeket széles körben relevánsnak tartanak az uráli nyelvcsalád megalapításánál – egyes szám első személy -m, az egyes szám második személy -d, és a többes szám első személy -m-e-k (lásd Lakó listájában a 4 pontot) –megfigyelhető, hogy jelentőségüket ismét túlbecsülték. Valójában az egyes szám első személyt jelölő -m Eurázsia nagy részén előfordul (beleértve néhány indoeurópai nyelvet). Az -m + többes szám jele használata a többes szám első személy jelölésére az uráli, a török és a tunguz területeken. Hasonlóképpen az egyes szám második személyének -t-je is megtalálható az uráli területen túl, minthogy' előfordul a tunguzban (viszont nincs jelen a hanti, manysi és a szamojéd nyelvben)

Most vizsgáljuk meg az Idioma ungarorom, et lappanum idem esse probatur ex conjugatione verborum, et verbi, auxiliaribus[36] című bekezdést. Itt S helyesen figyeli meg, hogy az igék végződései (idő, mód és személy) jelentős változatosságot mutatnak a vizsgált nyelvekben, még a lapp különböző nyelvjárásain belül is – összhangban a névmások és birtokos ragok területén megfigyelt változatossággal. Éppen ezért S csak némely strukturális hasonlóságot tud felmutatni, s csak négy igazi nyelvtani megfelelést A tipológiai hasonlóságok a következők: a lappban és a magyarban is a jelen idő harmadik személy általában jelöletlen (vagyis maga a tő), a ragokat közvetlenül az ige tövéhez csatolják, mindkettőben vannak segédigék (lenni[37] illetve lem), számos igeidő és igemód jelen ideje, befejezetlen múlt, befejezett múlt, felszólító mód stb.), és számos képzett igealak (inchoativus, mediativus és diminutivus stb.). A nyelvtani megfelelések (100-104 old) a következők

4. az -an melléknévi igenév mind a magyarban, mind Svecia lapp nyelvjárásában;

5. jelen idő egyes szám első személy: a lappban -(V)m --(V)b --(V)/(különböző dialektusokban)[38] és a magyarban -(V)m --(V)k; bár S önmaga is helyesen felhívja a figyelmünket a két igeragozási rendszer különbségére: a lapptól eltérően a magyar a -(V)m és -(V)k alakokat a tárgyas illetve az alanyi ragozásnál használja (lásd a 4. pontot Lakó listájában);

6. folyamatos múlt: lapp -i-m a magyar -ék --érn -mel szemben (lásd az 5. pontot Lakó listájában);

7. befejezett múlt időt illetve műveltetést jelölő -t a magyarban szemben a lapp -t-vel[39] (Jásd a 6. pontot Lakó listájában).

Ezen összehasonlítások[40] állítólagos fontosságát megint csak semmi sem indokolja különböző okok miatt. Az első összehasonlítás rossz: a magyar melléknévi igenév valójában -ván (-vén), a S által említett -an végződés a magyar szó helytelen elemeire bontásának eredménye: látv-án a helyes lát-ván (103 old.) helyett. A második összehasonlításban az -m (mely az egyedüli megegyező végződés) nem releváns, mivel, mint említettük, Eurázsia-szerte megtalálható. A múlt időt kifejező -i-vel kapcsolatban (mely a finnben és a lappban jelen van) az az állítás, miszerint azonos lenne az ómagyar nyelvben a múlt idő jelölésére használt -é-vel, már akkoriban is egy megalapozatlan feltevés volt, és az is maradt mind a mai napig. Az utolsó megegyezés ismét irreleváns, mivel a török nyelvekben is megtaláljuk a műveltetést jelölő/befejezett igeidőt képző -t ragot (Menges 1995, 126-8).

Végezetül megfigyelhetjük, hogy ha "az uráli nyelvészet egyértelműen a finn, lapp és magyar esetragok összehasonlításával kezdődött" (amint azt Saarikivi állítja, lásd az idézetet fentebb), akkor a valódi megfelelések száma háromra csökken: a többes szám -k (amelynek elterjedése eléggé korlátozott), az egyes szám első személy -m, és az egyes szám második személy -1, amelyek egyike sem lényeges az uráli tanulmányok szempontjából a fentebb kifejtebb okok miatt. Bízom abban, hogy senki sem hozna létre egy nyelvcsaládot a szóképzés területén található néhány megfelelés alapján, melyek ráadásul csupán két nyelvre korlátozódnak.

4. A lexikológiai megegyezések

4. 1. A lexikai megegyezések és azok értékelése a szakirodalomban

Most vizsgáljuk meg a lexikai összehasonlításokat. Mint említettem, a lexikai összehasonlításokat S-nál általában kevésbé tartják pontosnak, mint az alaktaniakat. S összehasonlító vizsgálati anyagán belül fontos területek érvényességét számos szerző több okból kifolyólag kétségbe vonta. Például Lakó (1970, 35) felhívva a figyelmet arra, hogy S sajnálatos módon anyagát csak szótárakból meríti, a következőket állapítja meg

"A legnagyobb nehézség mégis abban áll, hogy Sajnovics a dán helyesírás és kiejtés szabályait nem ismerte, és ezért nem tudta, hogyan olvasandók Leem szótárában a dán helyesírás szabályai szerint írt lapp szavak."

Ezzel kapcsolatban Hendriksen (1937, 57-8) megjegyzi:

".. .fenntartható, hogy [S] foglalta szabályba, legalábbis egy bizonyos mértékben, a hangzó-egyezéseket a két nyelv között, még ha öntudatlanul is, hiszen az ő álláspontja ettől eléggé eltér. Úgy tűnik, hogy S elképzelése a lapp és a magyar nyelv kapcsolatáról olyan természetű, amelyet ma inkább szinkronikusnak mintsem diakronikusnak neveznénk. Úgy látszik, hogy S úgy gondolja, hogy "valahol mélyen" a lapp valóban azonos (vagy majdnem azonos) a magyarral."

Lakó (1970, 38; lásd még szintén Lakó 1937,19-20) továbbá ezt figyeli meg:

"Azonban a valódi etimológiák száma Sajnovicsnál meglehetősen csekély, mivel az általa összehasonlított 150 szó között sok az olyan, melyek már említett tőszavak származék

Domokos (1990, 54) is kritikus, legalábbis S több megfeleltetésével kapcsolatban:

"A Karjel nevet Sajnovics ...a címerben levő karra, mint jelre gondolva Kar+jel-nek értelmezte... Lám, finnugor alapon is bontakozni kezdenek a tetszetős, de hiteltelen etimológiák!"

Hasonlóképpen, Gulya és Szathmári (szerk. 1944, 495) is megjegyzi, hogy:

"Sajnovics szigorú, egyben-másban fonák elvek szerint végezte a kényes munkát"

Végül Zaicz (1970) felhívja a figyelmet arra, hogy a S által felsorolt 150 lexikai megfelelésnek napjainkban csak 22 %-át tartják megalapozottnak

4.2. A lexikai megegyezések alapvető hibája

A fent említett gyenge pontokon túl, S szótári összehasonlításainak van egy nagy hibája, amely, ha ismert lenne az általános nyelvészek előtt, kétségtelenül megváltoztatná véleményüket S-nak az összehasonlító nyelvészet történetében betöltött pozitív szerepéről. Valójában, a hangtörvények, melyeket S (állítólag) megalapozott a magyar és lapp között (bár számos, de érthető és megbocsátható tényszerű hibával) ugyanazok a hangtörvények, melyeken keresztül S "bizonyítani" tudja (és úgy tűnik, hogy még büszke is rá) a magyar és a ...kínai rokonságát is! Valóban, ahelyett, hogy uráli nyelvészetet alapítana, S a De diversitate dialectorum ín genere (46-49 old.) című fejezetben úgy érvel, hogy

-a kínaiból (mely Ázsia legnemesebb és legősibb nyelve) származik minden ázsiai és néhány észak-európai nyelv, ezek a nyelvek nyelvláncot alkotnak, egy nyelvi nyelvjárás kontinuumot;

-a magyar része (és rokona) ennek az eurázsiai nyelvláncolatnak, így végső fokon a magyar a kínaiból származik ezen nyelvlánc közvetítésével, különösen a lappon keresztül, melynek szülőföldje eredetileg egy Kínába benyúló sivatagban volt.

-A török nyelvek, miután ezen eurázsiai nyelvlánc részei, "szintén rokonai a magyarnak".

Ezen állítások részletesebb vizsgálatához érdemes S-t közvetlenül idézni (46-7. old):

"Rectius itaque facerent, si linguam Sclavonicam, ex Illyrica prognatam scriberent, Ungaricam vero refferent ad veterrimuru illud, & per amplissima terrarum spatia diffusum Idioma, quod scilicet hodiedum non solum apud Ungaros floret, sed Lapponíbus quoque, tum Danícis, tum Svecicis, tum Russicís, Fínlandis item, & Carjeliis, atque Esthonibus in usu esse comperi; quin ímo, quod per plerosque Tartariae Populos, Syranos, Morduinos, Scheremissas, Permekios, Wotyackyos, Wogulitzios, Ostiakios, etc. in Asiam, ad ultimos usque Sinas, protendi in consesso est. 1.. .][41]

1...] In ea ergo versatur opinione: Chinenses, aut aborigines esse omnium Asiaticorum Populorum, atque adeo & Ungarorum, aut saltem Idiomatis Asiatici, id est: Ungarici dialectum antiquissimam in dialecto Chinensium qu~rendam esse. Argumenta, quibus ad id credendum inducitur, sequentia habet: 1. Pronunciatio, & sonus verborum Chinensium; eadem videtur esse, qu~ in Idiomate Ungarico. II. Radices in Idiomate Ungarico perinde sunt omnes monosyllab~, ut in Idiomate Chinensi. III. Compositio vocum perinde sit per monosyllaba in utroque Idiomate. ...

V. Denique: Idioma Tartaricurn proxime convenit cum Chinensi, convenit item cum Turcico, & Turcicum cum Ungarico, ergo, & Chinense cum Ungarico."[42]

S ezután azzal érvel, hogy a Samo név, melyet a tatárok egy Kínába benyúló sivatagnak adtak (máskülönben Lop, S szerint Lap) megfelel asaame népnévnek. ("Samo autem, & Same admodum correspondentes voces mihi videbantur"; 47. old). Éppen ezért a lapp nép hazájának a kínai nép közelében kellett lennie, s következésképpen valaha egyazon népnek kellett lenniük. A nyilvánvaló következtetés tehát a következő (48. old.):

"Si eadem fuerunt gens, eandem Lappones oportuit habere linguam cum Sinensibus. Jam vero Lapponum Idioma demonstratum est, esse idem cum Ungarico, ergo & Ungaricum debebit convenire aliquomodo cum Sinico"[43]

S nem elégszik meg azzal, hogy ezeket kijelentse.[44] Ugyanazt a módszert használva, amellyel a magyar és a lapp nép "alapvető azonosságát" demonstrálja lexikális szinten (a korpusza 150 szó), olyan érveket hoz, amelyekről azt gondolja, hogy bizonyítékokként (argumenta) szolgálnak, azon állítás alátámasztására, hogy "a legősibb magyar nyelvjárás eredete a kínai nyelvjárásokban keresendő". Ezen argumentumok segítségével (melyeket a fenti idézetben részleteztük) -a kiejtés és a hangok azonossága/hasonlósága, a szótövek egyszótagúsága, a szóképzés egyszótagú képzők segítségével -5 egy sor "megfelelést" állapít meg a magyar és a kínai között.[45] S figyelmezteti is az olvasót, hogy természetesen némely szó "némileg megváltozott" a két nép idő- és térbeli szétválása miatt, s így tökéletes azonosság nem várható. Ráadásul S a továbbiakban azt állítja, hogy a magyar és a kínai között fennálló különbségek nem nagyobbak, mint azok, melyek az izlandi és modem szász nyelv között vannak, mely két nyelv egyértelműen ugyanazon nyelvcsaládhoz tartozik. Az S által felállított megegyezések a következők (48-9 old.):[46]

1. kínai ye – magyar éj

2. kínai sy – magyar szü -szív

3. kínai ge 'nap (égitest és időszak)' – magyar ég

4. kínai tu – magyar út

5. kínai sem 'élet' - magyar szem-ély "vitam vivens, ex szem +élek", azaz 'életet élő, a szem + élek-ből'. Más szavakkal, S szerint a magyar személy szó részekre bontható, ahol a szem nyilvánvalóan ugyanaz, mint a kínai sem és az -ély az él igéből képzett melléknévi igenév. Azonban a személy valójában 2 részre osztható, a szem-re és a főnév képző -ély-re.[47] Azaz nincs a szem szónak' élet' jelentése, -y-ra végződő melléknévi igenév pedig szintén nem létezik.

6. A kínai sem, melynek második jelentése 'teremt, nemz', megfelel az ómagyar isem 'apa, ős' szónak. Feltehetően S az isem szót a legkorábbi magyar írott szöveg (Halotti beszéd) isemukut szavából merítette, amelyet idézett és részletesen tárgyalt a DemonstratioDan. Viszont az isem szó, mint ilyen ismét nem létezik a magyarban, s az isemukut szó helyes felbontása a következő: ise-muk-ut 'ős-ünk-et'.[48]

7. A kínai tum 'kelet' a magyar tám-adat-al szemben: "quasis Oriens dedit, azaz 'majdnem kelet adta' értelemmel, ahol S a tám- szót nyilvánvalóan 'kelet'-ként értelmezte, s az adat szót az ad ige múlt idejű egyes szám harmadik személyű alakjaként kezeli. Azonban a tám-adat szó, mint ilyen, nem létezik a magyar nyelvben.

8. kínai hay 'tenger' és ham 'hajó' a magyar hajó-val szemben.

E pontnál S világosan kifejti az "argumentumait”, hogy részletesebben illusztrálja, hogyan jutott el ezekhez a megfelelésekhez (49. old.):

(i.) Némely kínai szó "visszafelé" olvasva tökéletesen megegyezik a magyar megfelelőjével ("...seu retrograde legantur, cum Ungaricis prorsus convenire"). Így a kínai yé" 'éjszaka' megegyezik a magyar éj szóval, a kínai ge 'nap (égitest és időszak)' ugyanaz, mint a magyar ég; a kínai tu ugyanaz, mint a magyar út stb.; a betűk ilyenfajta "felcserélése nem ismeretlen más nyelvekben sem" ("Haec litterarum translocatio retrograd a nihil novi est etiam in aliis Idiomatibus").

(ii.) A kínai egyszótagú szótövek a modern magyar nyelv összetett és képzett szavaiban megtalálhatók, bár az eredeti szótő egyszótagú természete többnyire elhomályosult, mint a személy szó esetében.

(iii.) A legtöbb kínai egyszótagú szó magánhangzóra végződik, bár van néhány kivétel, ahol, különböző okok miatt, n, ng, m és 1 került a szó végére. Ha ezeket (a nem lényeges) hangokat elhagyjuk bizonyos kínai szavakból, akkor pontosan ezek magyar megfelelőit kapjuk, mint ahogy ez nyilvánvaló a kínai syn és a magyar szü esetében.[49]

Amint említettük, ezen "kritériumok", melyek abszurditása és együgyű jellege nyilvánvaló, ugyanazok, melyeket S magáévá tett, hogy a magyar és a lapp nyelvet összehasonlítsa és "bizonyítsa" alapvető "azonosságukat"!

A hitetlenkedő olvasó felvetheti azt, hogy ezek a bizarr kritériumok a magyar és a kínai nyelv összehasonlításának lehetetlen voltából adódnak. Pedig ez pontosan úgy van, mint ahogy mi bemutattuk, amint ez könnyen belátható a Demonstratio III. fejezetének elolvasásával, melynek címe önmagáért beszél: Idioma Ungarorum, et Lapponum idem esse evincitur ex simiii apud utramque gentem vocum enunciatione. Valóban, S a hangok és a kiejtés hasonlóságáról/azonosságáról beszél és nem rendszeres megfelelésekről, melyek esetében történetesen előfordulhat, hogy a megfelelő hangok egyáltalán nem hasonlítanak/azonosak. A VI. fejezetben (41-3. old.) S továbbá azt állítja, hogy a lapp és a magyar szavak és kifejezések alapjában véve "egyformán" hangzanak, olyan értelemben, hogy nem sokat mutatnak azokból a "betűmódosulásokból", (". .litterarum additione, transmutatione, omissione, etc."), amelyek oly gyakran előfordulnak még nagyon közelálló nyelvjárások esetében is. Ezen általános módosulásokra hoz néhány példát (44. old.):

"Cum permutatione aliarum litterarum eodem modo se res habet. Loco dat.. tat, loco asse, assie. Loco goim, kolm dicitur. Neque proeteriri debet specialis transpositio consonantium, quoe in quibusdam ialectis reperitur. Sic voces, quas Australiores per tk efferunt, boreales per Tk pronunciant. Unde botkanet, ratket, abro, dabredet, aliis dicitur: borganet, rarket, arWO, tarwe te t. Pariter nihil insoliti est, ut una Dialectus copiam litterarum voci adjungat; Australes certe voci a vo cali incipienti libenter prcemittunt j. Sic Australium ja:no, jenem, jelet, est Borealiorum a'nO, a:nam, a:let"[50]

Miután megállapította a "nyelvváltozás" ezen általános "szabályait", S összeállítja a megfelelések híres 150 szavas listáját (Idioma Ungarorum, et Lapponum idem esse ostenditur ex vocabulis utrique genfi communibus). Az olvasó, aki valamiféle pontosításra vár legalább néhány hangtörvény esetében (olyan pontosításra, amely túlmutatna a betűmódosulások homályos és gyakran önkényes elméletén), csalódni fog. Valójában S éppen ezekkel a fogalmakkal dolgozik, úgymint a betűk "hozzáadása" , "törlése" "helyettesítése" és "felcserélése", valamint a szavak önkényes szegmentálása. Továbbá a kínai-magyar megfeleltetésektől eltérően, S nem mindig veszi a fáradtságot, hogy megvilágítsa az általa használt módszereket oly módon, mint ahogy azt lejjebb a (9), (10), (15) és (16) példák esetében megteszi. Éppen ezért az olvasónak találgatnia kell, hogy a fent felsorolt "módosulások" melyike, vagy milyen más eljárás képzi a megfeleltetés alapját. Általánosan az állapítható meg, hogy az összehasonlított szavak tulajdonképpen egy egyszerű kritérium alapján lettek kiválasztva, amely a hangok felületes hasonlósága. Ez gyakran azzal párosul, hogy a szavak jelentését indokolatlanul kibővíti, valamint, hogy nem képes felismerni bizonyos főnevek vagy igék különféle ragozott és képzett alakjait, illetve a megfelelő szótöveket, amint azt a 6-os példa feljebb és a 11-es példa lejjebb mutatja. Mindezen ad hoc eljárások természetesen hozzájárulnak a kívánt felületes hasonlóságok eléréséhez, s ily módon nő a hamis megfeleltetések kockázata. Valóban, a S listájából találomra kiválasztott következő 8 elem közül egyedül a magyar ár és a lapp arvo közötti megfelelést tartják mind a mai napig megalapozottnak (legalábbis az UEW 16-7 szerint). Néhány példa elegendő a probléma illusztrálásához (a jelentések S-tól származnak):[51]

9. a lapp mieel vs a magyar elme ("mint egy anagramma"; 65. old.)

10. a lapp keresz vs magyar szekér (ismét egy "anagramma"; 65. old.)

11. a lapp gyérmom 'a gondolkodás és következtetés képességének megszerzése, a gyénne ('elme') tőből' vs a magyar gyennek, aki 'a következtetés képességét megszerzi'. A szemantikai kapcsolat bizarr voltától eltekintve, itt azt kell megjegyeznünk, hogy a gyennek a gyerek szó egy alternatív formája (64-5. old.)

12. a lapp adaldak; S szerint ez a szó a magyarban jelenthet 'valamit, amit adtak valakinek' bár tudja, hogy a helyes alak a magyarban ajándék (68. old.). Valóban, az adaldak nem bizonyul magyar szónak.

13. a lapp arvo 'valami árusított dolog ára' vs a magyar ár, áro, árulok. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az ár valóban valaminek az 'árát' jelenti, viszont az áro, mint olyan nem létezik. (5 talán az árú szóra gondolt). (68. old.)

14. a lapp amees 'édes' vs a magyar méz (68. old.)

15. a lapp gaure 'hajlott' S szerint göre-vé válik, ha az au-t ö-re változtatjuk; ez esetben pedig megegyezik a magyar görbe szóval (70. old.)

16. a lapp aagam-ból S szerint a magyar hágom lesz 'felmászom, fellépek' (mindkét nyelvben), ha egy hehezetet elé teszünk. (71. old.)

Érvelhet valaki azzal S védelmében, hogy e módosulások némelyike (ha fonémaváltozásként és nem grafémaváltozásként értelmezzük azokat) valóban egy igazi hangváltozás durva körvonalát, intuitív definícióját támasztja alá. Viszont úgy tűnik, hogy maga S is néha tudatában van annak, hogy a szóban forgó módosulásoknak kell, hogy legyen valamiféle szisztematikus, állandó jellegük, ahhoz, hogy valódi nyelvészeti folyamatoknak és nem tudósok betűkkel való ügyeskedésnek tudjuk be őket ("litterarum quidem constans permutatio, aut omissio"; 42 old.). Más szavakkal, úgy látszik, hogy S helyesen felismeri azt a veszélyt, mely a javasolt eljárásmód rendszertelen vagy helytelen használatából ered: számos hamis megfelelés megállapításának lehetőségét, amint arra már korábban rámutattunk.[52] Mindazonáltal a gyakorlati munka folyamán mindezeket a helyes, átgondolt észrevételeit könnyen elfelejti, miközben azon fáradozik, hogy a lehető legtöbb összefüggést megállapítsa. Így S összehasonlításaiból éppen az a tulajdonság hiányzik, mely a conditio sine qua non ahhoz, hogy egy megfigyelt hangváltozás jól meghatározott és megalapozott hangtörvénnyé váljon (és ne csak egy ad hoc leírás legyen): hogy számszerűleg jelentős legyen, vagyis példák tömege támassza alá.

5. Gyarmathi nyelvtani összehasonlításai

E tanulmánynak nem célja, hogy Gyarmathi munkájával (1799) foglalkozzon (továbbiakban Gy). De miután az Affinitast nagyon gyakran emlegetik a Demonstratióval kapcsolatban és hasonlóképpen dicsérik, különösen a "nyelvtani összehasonlítás" fejlődése terén[53] elért (állítólagos) jelentős szerepéért (lásd a fenti idézeteket), úgy hiszem, hogy helyénvaló és hasznos Gy nyelvtani összehasonlításait, ha röviden is, kommentálni. Ezzel kapcsolatban rögtön meg kell jegyeznünk, hogy "úgy tűnik Gy módszere lényegében nem különbözik elődjétől," ahogy erre Morpurgo Davies helyesen rámutat. Valóban, az Affinitasban előterjesztett összehasonlítások nagy többsége tényleg strukturális, tipológiai természetű, bár Gy sokkal több területet tárgyal, mint S (bár nagy részüket helytelenül kezeli).

Ráadásul, a "gyakorlati munka" minősége itt is sok kívánni valót hagy maga után, és sok esetben semmivel sem jobb, mint S-é. A probléma illusztrálásához elég lesz megvizsgálni az esetrag megfeleléseket a finn és magyar nyelv között; ezt a témát Gy kimerítően tárgyalja. Valóban, valamennyi bemutatott megegyezés rossz (kivéve a jelöletlen alanyesetet), vagy az összehasonlított alaktani anyag hibás kiválasztása, vagy a morfémák helytelen társítása (a hangok és/vagy a funkció tekintetében), vagy mindkettő miatt. Továbbá, amint az r. és II. táblázatokban lejjebb látható, a finn kesi (mai kiisi 'kéz') szó esetében a többes számú és nem az egyes számú ragozási paradigmát használja (kivéve a kesi alanyesetet és a keden birtokos esetet). Vagyis Gy a finn cala (mai kala) szó, a magyar hal és kéz szavak egyes számú ragozását hasonlítja össze a finn kesi szó (többnyire) többes számú ragozásával. Ez két dolgot jelenthet: Gy vagy képtelen megkülönböztetni az egyes és a többes számú ragozást a finnben, vagy (tudatosan vagy öntudatlanul) azért a kesi szó alakjait választja, mert azok a tőhangváltozás miatt hangzásban, felületesen szemlélve jobban hasonlítanak a magyar kéz szó megfelelő alakjaihoz Azért, hogy ezt a problémát az olvasó is világosan lássa, az J. táblázat után, mely az Affinitas 9. oldalán bemutatott esetrag megegyezéseket tartalmazó táblázat, a II. táblázatban bemutattam a kiisi szó teljes, egyes és többes számú ragozását (ld. a következő oldalon).

Az I. táblázattal kapcsolatban a következő figyelhető meg.

A birtokos esetek összehasonlítása[54] rossz, mivel a magyarban nincs valódi birtokos esetrag; Gy ugyanazt a hibát követei el, mint 5, összekeverve a birtokos esetragot ('genitivus') a birtokos személyraggal ('possessivus'). A részeshatározó esetek összehasonlítása (dativus, finn szaknyelven allativus) szintén helytelen. A finn -Ile-nek semmi köze nincs a magyar -nak --nek-hez.!

ESETEK FINN MAGYAR FINN MAGYAR

Nom. cala hal kesi kéz

Gen. calan halé keden kézé

Dat. calalle halnak kesílle kéznek

Acc. calaa halat kesei kezet

Abl./Com. calasta halastol kesist kezestöl

Loc. calasa hal ann kesisan kezenn

Med./Soc. calalla hallal kesilla kézzel

Neg./ Adess. calalta halatlan kesilta kezetlen

Fact./Mut./Trans. calaxi hallá kesixi kézzé

Nonc./Ess. calana halul kesina kézül

Pen. calahan halnak (-ba) kesie kéznek (-be)

Desc./Inst. calain halként kesien kézként

I. táblázat: Gyarmathi esetrag megfelelései

|ESETEK |EGYES SZÁM |TÖBBES SZÁM |

|Nom. |käsi |käde-t |

|Gen. |käde-n |käi-en |

|Part. |kät-tä |käsi-ä |

|Adess. |käde-llä |käsi-llä |

|Abl. |käde-ltä |käsi-ltä |

|Allat. |käde-lle |käsi-lle |

|Iness. |käde-ssä |käsi-ssä |

|Elat. |käde-stä |käsi-stä |

|Illat. |käle-en |käsi-in |

|Trans. |käde-ksi |käsi-ksi |

|Ess. |käte-nä |käsi-nä |

|Inst. |0 |käsi-n |

II. táblázat: A finn käsi ragozása egyes és többes számban

A tárgyesetek összehasonlítása ismét elhibázott: a finn ca/a-a esetében az -a a 'partitivus' ragja, bár a partitivus-t a közvetlen tárgy jelölésére is használják bizonyos körülmények között (ami a kesei-t illeti, Gy itt valószínűleg a kiisiii alakra gondolt, ami viszont többes szám partitivus), ezzel szemben a -1 rag egy valódi és az egyetlen tárgyesetrag a magyarban – említenünk sem kell, hogy az -a-nak nincs semmi köze a -t-hez fonológiai szinten sem. Az ablativus-ok összehasonlítása (vagy Gy szerint comitativus; finn szaknyelven elativus) ismét helytelen, mivel a magyar -st(V)1 rag 'val/vel'-t jelent, míg a finn calasia szó jelentése a magyarban 'haltól'. De még akkor is, ha ez helyes lenne, továbbra is magyarázatra szorul, hogy hogyan és miért tűnt el a comitativ -st(V)1 a -1-je. Ami a helyhatározói esetet illeti (locativus, a finnben inessivus) nyilvánvaló, hogy a magyar -n(n) és a finn -s(s)a nem közös eredetűek, bár talán rendelkeznek egy közös alkotóelemmel.[55] Ezenkívül nem világos a kesisan szóvégi -n-jének eredete és természete.[56] Gy valószínűleg azért választja a kesisan -kezenn alakokat, mert ily módon a magyar egyes számú és a finn többes számú alak hangzásban globálisan jobban hasonlít egymásra. A következő "mediativus" vagy "sociativus" rag (finn szakkifejezéssel adessivus) mutatja, hogy Gy, S-hoz hasonlóan, gyakran nem tudja (nem akarja?) megkülönböztetni a főnév ragozatlan alakját a ragozott (és/vagy az alternatív) alakoktól, különösen, ha hasonulás is történik. Valójában Gy két látszólag hasonló alakot vizsgál anélkül, hogy észrevenné, hogy a finn -lle --lia a cala-llä, vagy a kade-lle/ kesi-llä szóban valódi rag, a hallal-ban a -ll al betűsor (amit Gy feltételezhetően azért így darabolt fel, hogy a hasonlóságot megalapozza) hasonulás eredménye a hal főnév és a -val- (-vel) rag között. Más szóval, a finn -lla –llä-nak nincs semmi köze a magyar -val --vel-hez. A magyar szavak hasonu1ásának a szerző előtt legalább intuitív módon ismertnek kellett volna lennie, tekintve a világosan eltérő eredményeket, amelyeket úgy kapott, hogy a -val- -vel ragokat két olyan főnévhez kapcsolta, melyek különböző mássalhangzóra végződnek: kézzel (< kéz + vel) vs hallal (< hal + val). Utoljára, de nem utolsó sorban, hasonlóan a -st(V)1 ablativus / comitativus-hoz, itt sem tudunk meg semmit a szóvégi -1 sorsáról, mely a magyar szóban jelen van. A következő összehasonlításnál, a "negativus" vagy "adessivus" (Gy szerint; a finnben ablativus) esetében, Gy ismét két teljesen különböző funkciót és esetragot hasonlít össze. A "factitivus" (műveltető) vagy "mutativus"/"translativus" (translativus a finnben is) esetében a funkció ugyanaz a két nyelvben, de az esetragoknak nem közös eredetűek, miután a finn rag -ksi, s a magyar -vá --vé; ahol a hallá és kézzé alakok ugyanannak a hasonulási folyamatnak az eredményei, melyet már megfigyeltünk a hallal és kézzel alakok esetében (lásd fent a "meditativus", vagy "sociativus" ragokat). Hasonlóképpen a finn és a magyar ragok a "noncupativus" vagy "essivus" esetében (Gy használatában és a finn terrninológiában essivus) nem vezethetők vissza egy közös tőre. Ugyanez áll a következő összehasonlításra: a "penetrativus"-ra illetve (a finn terminológiában) illativus-ra: cala-han.[57] és a hal-nak (-ba),[58] melyeknek semmi közük sincs egymáshoz. Ezenkívül a következőket kell megjegyeznünk: a) a valódi magyar illativus rag csak a -ba --be lenne (-nak --nek ehelyett dativus); b) a kesie alak, ha a kdsi-d helyett áll, akkor többes szám partitivus, melynek nincs semmi köze az illativus-hoz, hacsak a kesie alatt Gy nem a többes számú illativus kdsi-in-t érti (lásd II. táblázat). Az utolsó összehasonlításnál a ragok ismét helytelenüllettek kiválasztva, a finn "descriptivus"/"instructivus" -n ragnak nincs semmi köze a magyar -ként-hez. Ezenkívül a finnben ezt a ragot rendszerint csak néhány többes számú állandósult kifejezésben használják,[59] mind a caloi-n mind a kesie-n (azaz kiisi-n; lásd II táblázatot) többes számú alakok.

Nyilvánvaló, hogy ezeknek a ragoknak semmi közük egymáshoz, vagy funkciójukban, vagy fonológiai alakjukban, vagy egyikben sem, s a szerző meg sem kíséreli megmagyarázni, vagy igazolni azt, hogy hogyan és miért, milyen kritériumok alapján soroljuk be a kiválasztott funkciókat és alakokat a "megfelelések" közé Más szavakkal, gyakorlatilag nem készült valódi összehasonlító munka, és ismétlem, az egyedüli vezérelv a hangok nagyon homályos, felületes, globális (tő + rag + fokozás stb.) hasonlósága, mely különösen nyilvánvaló a többes számú kesi-nek az egyes számú kéz-zel történő összehasonlítása esetében. Azonban néha még a hangok hasonlóságának kritériuma is hiányzik, mint például a calahan (- kalaan) a lminak, calan a halé, vagy a calana a halul stb. esetében, s az olvasónak kell találgatnia (leggyakrabban hiába), milyen rejtett kritérium, rejtett megokolás állhatott a felállított megfelelések hátterében.

6. Befejezés

Lass (1997, 6) "hitbéli dolgokról" beszél az általános nyelvészet területén, melyeket a nyelvészek egyik nemzedéke ad át a másiknak, s amelyeket széles körben elhisznek anélkül, hogy valaha is alapos felülvizsgálat tárgyává tennék. Az az állítás, miszerint S és Gy alapította meg az uráli nyelvcsaládot, ezen "hitbéli dolgok" közé tartozik. Ez annál is inkább meglepő, mivel S egy olyan nyelv-nyelvjárásláncban hitt, amely Eurázsia hatalmas területeit foglalja magába egészen Kínáig, s nem javasolt, de még csak el sem képzelt semmiféle finnugor, vagy uráli nyelvcsaládot. A "finnugor" és "uráli" osztályozások az 1800-as évek végéig teljesen ismeretlenek voltak a nyelvészet területén (lásd Marcantonio 2002, 19 kk.).

Egy másik "hitbéli dolog" az a meggyőződés, miszerint S és Gy "világos vizsgálati módszereket" használt, különösen alaktani szinten, hacsak nem foglaljuk bele ebbe a kifejezésbe a hangok és a kiejtés hasonlóságainak és/vagy azonosságainak ködös és homályos fogalmát, párosítva a szavak részekre bontásának és a "betűmódosításoknak" hasonlóan ködös és önkényes eljárásával. A valóság az, hogy S és Gy nem ismerte a fonetika és fonológia alapvető törvényeit, melyre Kísbán helyesen rámutatott (S-csal kapcsolatban; 1942, 46). Hasonlóképpen S és Gy mindketten összekeverik az alapvető alaktani kategóriákat, például az egyes számot és a többes számot; a ragozatlan szótöveket és a ragozott vagy alternatív alakokat stb. Ezenkívül megfigyelhető a jelentés nagyfokú manipulálása és a szótagszerkezet "azonosságának" kihangsúlyozása.[60] Ma az ilyenfajta eljárásokon és fogalmakon alapuló munkákat elutasítanánk.

Az általános nyelvészeknek megbocsátható, ha azt hiszik, hogy ez a két szerző volt "a finnugor összehasonlító nyelvtan alapítója", mivel pontosan ezt tartják és népszerűsítik az uralisztikai szakirodalomban. S és Gy-nak ugyancsak megbocsáthatjuk a sok hibás megfelelést és nyelvészeti fogalmat, hiszen e téren úttörők voltak, s az általános nyelvészeti ismeretek és szaktudás szintje meglehetősen szegényes volt abban az időben. Ahhoz, hogy e hamis nézeteket meg tudják cáfolni, a modern uralisztika szakembereinek vissza kell menniük az eredeti forrásokhoz, és őszinte, pontos leírást kell adniuk azokról[61]

Ilyen őszinte újjáértékelés még inkább szükséges és időszerű lenne a következő, a szakmában ma már általánosan elfogadott tény tükrében: alig akadnak olyan névszó-, igeragok vagy képzők az egész uráli területen, melyek a feltételezett ősnyelvből származnak, mivel ezek a morfémák önálló (s gyakran meglehetősen friss) alkotások és újítások eredményei. Más szavakkal, az uráli nyelveknek nincs közös alaktanuk, néhány olyan egyszerű "elsődleges végződés"[62] kivételével, mint a fent említett -m, -k, -n, -t stb., melyek azonban megtalálhatók egy sokkal kiterjedtebb nyelvi térségben. Még a széles körben említett tipológiai és strukturális hasonlóságok sem találhatók meg következetesen minden uráli nyelvben (lásd pl. Korhonen [1996], Suihkonen [2002], Marcantonio [2002, 203 kk. és 244-8] és az ott idézett bibliográfiát). Így még akkor is, ha kutatási módszereiket megalapozottnak akarnánk tekinteni, mi alapján állíthatnánk, hogy S és Gy létrehozta a "finnugor összehasonlító nyelvtant"?

|Rövidítések | |

|Abl. |Ablativus |

|Adess. |Adessivus |

|Acc. |Accusativus |

|Allat. |Allativus |

|Dat. |Dativus |

|Desc. |Descriptivus |

|Elat. |Elativus |

|Ess. |Essivus |

|Fact. |Factitivus |

|Gen. |Genitivus |

|Illat. |Illativus |

|Illess. |Inessivus |

|Inst. |Instrumentalis |

|Loc. |Locativus |

|Med. |Mediativus |

|Mut. |Mutativus |

|Neg. |Negativus |

|Nom. |Nominativus |

|Nonc. |Noncupativus |

|Part. |Partitivus |

|Pen. |Penetrativus |

|Trans. |Translativus |

Irodalom

Abondolo, D. (szerk.) 1998. The Uralic Languages. Routledge Language Family Descriptions. London, Routledge.

Abondolo, D. 1998a. Introduction. In D. Abondolo (szerk.), 1-42.

Abondolo, D. 1998b. Hungarian. In D. Abondolo (szerk.), 428-456.

Campbell, L. 2001. The history of linguistics. In M. Aronoff &J. Rees-Miller (szerk.): The Handbook of Linguistics. Oxford,

BlackweIl, 81-105. Czuczor, G. & Fogarasi, J.1862-74. A magyar nyelv szótára I- VI. Pest. Décsy, Gy. 1965. Einführung in die Finnisch-Ugrische Sprachwissenschaft. Wiesbaden, Harrassowitz.

Décsy, Gy. & Veenker, W. (szerk.) 1972. Johannes Sajnovics. Beweis, daß die Sprache der Ungarn und Lappen dieselbe ist. Wies baden, Harrassowitz.

Gulya, J. & Szathmári, 1. (szerk.) 1974. Sajnovics János emlékünnepség és tudománytörténet szimpozion (12-14, 1970). Budapest, A Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Gyarmathi, S. 1799. Affinitas linguae hungaricae cum linguis fennicae originis grammatice demonstrata. Göttingen [Indiana University, Bloomington; Ural-Altaic Series; 1968, 95].

Domokos, P. 1990. Szkítiától Lappóniáig. A nyelvrokonság és az őstörténet kérdéskörének visszhangja irodalmunkban. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Hanzeli, V. A. 1983. Grammatical Proof of the Affinity of the Hungarian Language with the Languages ofFennic Origin. By Sámuel Gyarmathi. Amsterdam Studies in the Theory and History of Linguistic Science 15. Amsterdam, Benjamins.

Hendrik"en, H. 1937. Sajnovics and the genetic linguistic relationship. In M. Zsirai (szerk.), 57-9.

Janhunen, J. 1981. Uralilaisen kantakielen sanastosta Journal de la Société Finno-Ougrienne 77, 219-274.

Kísbán, E.1942. Tordasi és Kálózi Sajnovics János. 1733-1785. Budapest.

Korhonen, M. 1996. Typological and Historicai Studies in Language. A memorial Volume. Published on the 60th Anniversary of hís Birth. T. Salminen (szerk.). Helsinki, Mémoires de la Société Finno-Ougrienne 223.

Kulonen, U.-M. 1993. Johdatus unkarin kielen historian. Suomi 170, 1-137. Helsinki, SKS.

Lakó, Gy. 1937. Sajnovics János és Demonstratiója. In M. Zsirai (szerk.), 9-28.

Lakó, Gy. 1970. János Sajnovics und die finnisch-ugrische Sprachvergleichung. Congressus Tertius Internationalis FennoUgristarum, Pars I. Tallinn, 31-40.

Lass, R. 1997. HistoricaI Linguistics and Language Change. Cambridge, Cambridge University Press.

Marácz, L. 2004. De oorsprong van de Hongaarse taal. In A. van Heerikhuizen et al. (szerk.): Het babylonische Europa. Amsterdam University Press, 81-96.

Marcantonio, A. 2002. The Uralic Language Family: Facts, My ths and Statistics. Transactions of the Philological Society 35. Oxford-Boston, Blackwell.

Marcantonio, A. 2006a. Az uráli nyelvcsalád. Tények, mítoszok és statisztika. Budapest, Magyar Ház.

Martorano, N. 2004. Sajnovics: le basi del comparativismo ugro-finnico. Tesi di laurea; Facolta di Lettere e Filosofia. Universita degli Studi di Messina.

Menges, K. 1995. The Turkic Languages and People. An Introduction to Turkic Studies. Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica 42. Wiesbaden, Harrassowitz.

Morpurgo Davies, A.1992. Nineteenth-Century Linguistics. London-New York, Longman.

Raun, A. 1988. Proto-Uralic comparative-historical morphosyntax. In D. Sinor (szerk.), 555-574.

Saarikivi, J. 2004. Review of: The Uralic Language Family: Facts, My ths and Statistics, by A. Marcantonio. Journal of Linguistics 40, 187-191.

Sajnovics, J. 1770. Demonstratio idio ma ungarorum et lapponum idem esse. Copenhagen [Indiana University, Bloomington; Ural-Altaic Series; 1968, 91].

Sammallahti, P. 1998. Saamic. In D. Abondolo (szerk.), 43-95. Sinor, D. (szerk.) 1988. The Uralic Languages. Description, History and Foreign Influences. Handbook of Uralic Studies I. Leiden, Brill.

Sinor, D. 1988. The problem of the Ural-Altaic relationship In D. Sinor (szerk.), 706-741. Suihkonen, P. 2002. The Uralic languages. Fennia 180, 165-176.

Stipa, G. J. 1990. Finnisch-Ugrische Sprachforschung von der Renaissance bis zum Neupositivismus. Helsinki, Mémoires de la Société Finno-Ougrienne 206.

Zaicz, G. 1970. The etymologist Sajnovics. Acta Linguistica Hungarica 20, 323-7.

UEW = Uralisches Etymologisches Wörterbuch, 1-VIII. (K. Rédei [szerk.J; Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986-1991).

Zsirai, M. (szerk.) 1937. Finnugor rokonságunk. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Zsirai, M. 1952. A modern nyelvtudomány magyar úttörői, 1: Sajnovics és Gyarmathi. Budapest, Akadémiai Kiadó.

NYELVÉSZETI PALEONTOLÓGIA: TUDOMÁNY AVAGY FIKCIÓ?(

ESETTANULMÁNY AZ URÁLI NYELVEKRŐL

1. Bevezetés

Nyelvész vagyok, szakterületem az uralisztika. Újabb könyvemben (Marcantonio 2006) tüzetesen megvizsgáltam azokat a bizonyítékokat, melyek az uráli nyelvek genetikai rokonsága mellett szólnak. E tárgy terjedelmes irodaimában nem találtam olyan tudományos bizonyítékot, amely az uráli nyelvek elméletét igazolná. Ehelyett következetesen kifejtett feltevések és ad hoc rekonstrukciók kiterjedt, összefonódó jellegű hálózatát találtam. Az a konklúzióm, hogy az uráli nyelvek nem alkotnak nyelvcsaládot.

Tanulmányomnak az a célja, hogy megvizsgáljam azokat az elemző módszereket, amelyeket a standard uráli nyelvelmélet megalkotására használtak, továbbá hogy e módszerek alkalmazása miképpen téveszthette meg ennyire – nézetem szerint – a kutatókat. Úgy vélem, hogy vizsgálódásomnak lesz relevanciája valamennyi szakág olyan tudósai számára, akik munkájukat az említett rekonstrukciókra alapozzák, amint olyan nyelvészek számára is, akik ezeket létrehozták. Remélem, hogy elkezdődik más nyelvcsaládok kvantitatív felülvizsgálatának folyamata is, talán az indoeurópai nyelvcsaládé is.

Összehasonlítván az igazolhatóan eredeti, egymáshoz kapcsolódónak tételezett nyelveket, továbbá feltételezvén, hogy a múltban a nyelvek evolúciója nagyfokú szabályszerűséggel történt, az a nézet alakult ki, hogy a feltett ősi közösség nyelvének, elhelyezkedésének, kultúrájának és ősrégiségének jórésze rekonstruálható. Ezt a rekonstrukciós folyamatot nevezik 'paleo-lingvisztikának' ('paleo-nyelvészetnek'). Ami a múltat illeti, a paleo-nyelvészetnek oly erős lett a tudományos hitele a szerzők és a hasonlóan gondolkodó társaik körében, hogy számos, e modell ellen érvelő szerző hajlik arra, hogy minimalizálja, vagy "újraértelmezze" amazok adatait, ahelyett, hogy tanulmányt írnának világos cáfolattal. Ilyenformán olvashatók tanulmányok a nyelvészet, a régészet, a történelem és a genetika területén a tárgyalt elméletnek ellentmondó bizonyítékok bemutatására, de konklúzióik hol minimalizálják az elért eredmények fontosságát, hol pedig újraértelmezik az adatokat, úgyhogy ezáltal jobban illeszkednek a modellhez. A minimalizálás, illetőleg az újraértelmezés megerősíti a feltevések és interpretációk összefonódó hálózatát, úgyhogy még az ellenérv is végső soron elősegíteni látszik a modell megszilárdulását.

Az ilyen természetű legvaskosabb torzítások egyikét abban a történelmi textusban találjuk, amely feltehetően messzi utakon járva eljutott a magyarság uráli eredetének állításáig. Láthatjuk majd, hogy Bíborbanszületett Konstantin eredeti szövege türk népre utal, s ez egyértelműen ellentmond a feltett uráli modellnek. A történészek ezt az ellentmondást – mivel elfogadott nyelvészeti modellt cáfol – "nevetségesnek" nevezik, és egyszerűen elkönyvelik, hogy az eredeti feljegyzésben van a hiba. A feljegyzést a legtöbb fordításban "kijavították", vagy "újraértelmezték", így alkalmassá tették az elmélet alátámasztására. A legtöbb szöveggyűjtemény említés nélkül hagyja még azt is, hogy voltak újraértelmezések, és tény, hogy sok szakértői tanulmány beleesik ugyanebbe a csapdába. E tanulmányok szövegét idézik azután a nyelvészeti szöveggyűjtemények az elmélet megtámogatására. Igazi circulus vitiosus.

Fő témaként az a törekvésem, hogy bátorítsam a szerzőket (és a hasonlóan gondolkodó társaikat), számoljanak be bizonyítékaikról minden további nélkül. Amikor a szerző olyan bizonyítékot tár fel, amely különbözik a nyelvészeti modellektől, akkor ezt a bizonyítékot nem szabad "újraértelmezni" , hogy következetesen képviselhesse az elfogadott modellt, hanem inkább világosan ki kell mondani, hogy ez a bizonyíték cáfolja az elfogadott modellt.

2. Mi a baj a standard uráli nyelvelmélettel?

A standard uráli nyelvelmélet szerint a magyarok, a finnek, a " szamojédek, a lappok stb. mindannyian egy ősi közösségből ,,1 származnak, amely valahol az Urál-hegység közelében élt! mintegy 8000/6000 évvel ezelőtt. Az archeológia, az antropológia és genetika újabban bizonyítékokkal szolgált az elmélet ellen. Több szerző erre hívta fel a figyelmet, a többi között Julku (1997, 2000 és 2002 [szerk.]); Dolukhanov (2000a és b); Nunez (1987, 1997a és b, 2000) és Niskanen (1997, 2000a és b). A fő ellenérvek az alábbiak:

-A genetikai elemzés eredményei ütköznek azzal a vélekedéssel, hogy a genetikai örökség domináns tényezője a nyelvátadásnak. A szamojédok és az obi-ugorok mongoloid genetikai karakterűek, miközben a hagyományosan uráli népekhez soroltak fennmaradó része meglehetősen 'europoid'. 'Uráli génre' nincsen tényszerű bizonyíték, csupán afféle nyelvészeti definició jellemző génekről az Urál-hegység közelében.

- Nincsenek régészeti nyomai vándorlás oknak az Urál-hegységtől nyugat felé, ellentétben a standard modell előrejelzéseivel. Valójában a népesség és a technológia (így a nyílhegyek, a jégcsákányok, a keramikus technológia) láthatóan általában délnyugatról északkelet felé terjedt, azaz a konvenciós modell előrejelzésével ellenkező irányban.

-A feltételezett migrációnak az Urál-hegységből Európa lakatlan térségeibe az a nyilvánvaló tény ellentmond, hogy ebben a periódusban Északkelet-Európában megszakítás nélkül élt a helyi népesség.

Ezen evidenciák fölemeltek számos javasolt, egymástól eltérő modellt, így az uráli lingua franca modelljét ahogyan Wiik és Künnap kifejtette (Künnap 1995, 1997a, 1997b, 1998, 2000/01, 2001; Wiik 1995, 1996, 1997a, b, és c, 1999, 2000, 2000/01a, 2000/01b; ld. még Taagepera 1994, 1997, 2000 és Sutrop 2000a és b, 2001); továbbá a 'láncolati' modellt, ahogyan azt Pusztay (1995,1997,2001) javasolta. Mindezekben a modellekben feltűnik egy közös szál. 'Forradalmi' vagy 'revizionista' közelítésük ellenére (ld. Janhunen 2001) sokukban implicit módon még mindig él a vélekedés, hogy bizonyos értelemben létezett egy uráli nyelvi area, mely különbözött például az altáji vagy, a szibériai areától. Tény, hogy a nyelvészek, az antropológusok és a régészek[63] általában úgy vélik, hogy az Északkelet-Európában élt eredeti, helyi népek a kortárs finnugor és/vagy uráli népesség ősei voltak (lásd például Wiik 1996, 1997a, 2000; Künnap 1996, 2001/01; Dolukhanov 1998; Julku 1997; Nunez 1997 a és b; Pusztay 2001; Parpola 1999).

Úgy gondolom, hogy alapvetően téves a nyelvészeti studiumok fő feltevése az uráli nyelvcsalád egyediségéről. Ahelyett, hogy tudományos bizonyítékokra alapozna, az uráli nyelvelmélet következetesen kifejtett feltevések és ad hoc rekonstrukciók kiterjedt, összefonódó jellegű hálózatára támaszkodik

Terjedelmi okokból ebben a tanulmányban e feltevések közül csak néhányat vizsgálunk – további tájékoztatással szolgál Marcantonio (2002 & 2006):

- A kulcsfontosságú ugor csomópontot, mely a nyelvcsalád történelmi alapját képezi, nem rekonstruálták sohasem, és elterjedt annak széleskörű elismerése, hogy a magyar nyelv gyökeresen különbözik alaktani, lexikális és fonológiai vonatkozásban a feltételezett ugor ági testvéreitől.

- Az uráli csomópontot sohasem rekonstruálták valójában. Amit általában az uráli csomópont rekonstrukciójának neveznek, az ténylegesen nélkülözi a kulcsfontosságú ugor; csomópont szisztematikus vizsgálatát.

- Az uráli korpusz elemzése statisztikai szinten arra mutat, hogy itt csupán véletlenszerű hasonlóságokról van szó.

- Az uráli nyelvek között van néhány nyelvészeti összefüggés, de ugyanezek az összefüggések megvannak az uráli nyelvek és altáji nyelvek között is. Tény, hogy megfigyelhetők olyan izoglosszák, amelyek egyértelműen átlépik a hagyományosan felállított nyelvcsaládok határait.

3. Mi a baj a nyelvészet elemző módszerével?

Általánosabb értelemben, súlyos gondok merültek fel azon módszerekkel szemben, amelyeket a nyelvcsaládok, köztük az uráli nyelvcsalád kialakítására használtak. Ebben a passzusban röviden szemügyre veszem a nyelvészeti módszereket. Úgy tűnik azonban, hogy e nyilvánvaló gondok megfertőztek más vizsgálati területeket, így történeti textusok interpretációját is. Fejtegetésem fókuszában a nyelvészet és a történelemtudomány kölcsönös kapcsolatát ismertetem.

Általános az a vélekedés, hogy a nyelvészeti elemzés úgynevezett komparatív módszere olyan eredményekkel szolgál, amelyek statisztikai értelemben jelentékenyek, és ezáltal megbízhatóak a nyelvcsaládok kialakítása szempontjából. Való igaz, ha sok szót lehet találni különféle nyelvekben úgy, hogy ezek a szavak egymással kapcsolatba hozhatók ugyanazon szabályszerű hangmegfelelések révén, akkor valószínű, hogy ezek nem véletlenül hasonlítanak egymáshoz, vagyis az eredmények statisztikailag szignifikánsak. Ezzel együtt az a központi probléma, hogy jómagam nem találtam olyan esetet, amelyben előállt volna efféle korpusz egymással szabályszerű kapcsolatba hozható szavakból. A legtöbb tanulmány az uráli nyelvek tárgyában, így a legfontosabb uráli szótár, az UEW (Rédei szerk. 1986-91) nem állapít meg hangtörvényeket, melyeknek megfeleltethetők volnának az említett összefüggések. Első számú kivétel Janhunen (1981) uráli korpusza, mely egyértelműen felmutatja a beazonosított szavakat összekapcsoló hangtörvényeket (legalábbis a magánhangzókat illetően). Ez a korpusz azonban több hangtörvényt foglal magában, mint szabályszerű megfeleléseket, ilyenformán ennek a korpusznak sincsen statisztikai jelentősége. A komparatív módszerrel kapcsolatos más problémákról, beleértve az alapvető szabályszerűség elvével kapcsolatos kérdéskört is, amelyre maga a komparatív módszer épül, ld. például Fox (1995); Belardi (2002, 1: 147skk.); Weinreich (1953); Weinreich, Labov & Herzog (1968), Labov (1963, 1972, 1980, 1981, 1994); Wang (969, 1979).

A komparatív módszer eredményeinek legfelső szintjén, illetve rétegében találjuk a paleo-lingvisztikai módszerek alkalmazását: ezek révén rekonstruálható a tételezett ősi közösség őshazája és életmódja, a rekonstruált szavak alapján. A rekonstruált szavak csekély statisztikai jelentőségén túlmenően, további gondokat is okozott ez a módszer (ld. például Renfrew [1987, 77]). Idővel megváltozhat a szavak jelentése, bizonyos döntő fontosságú rokonszók eltűnhetnek az egyes nyelvekből, megeshet, hogy a rokonszók nem ugyanazt a tárgyat jelölik, és a technológiai újítások terjedésével új nevek is elterjedhetnek nagyobb térségben. E tényezők annyit jelentenek, hogy ha még bizonyítható is lenne a rekonstrukciók statisztikai jelentősége, felmerül a vitás kérdés, hogy vajon ez a módszer tud-e ablakot nyitni a prehisztorikus múltra, anélkül, hogy puszta spekuláció lenne. A helyzet jellemzésére megvizsgálhatók a flórával és faunával kapcsolatos ősi uráli szavak rekonstrukciói – ezek segédletével jelölték meg az uráli őshaza helyét. Jellemző módon több rekonstruált neve van minden releváns terminusnak, ezeknek pedig sok az alternatív jelentésük, úgyhogy nem világos, az adott szavak közül feltehetően melyiket használták. Például az 1. táblázat feltünteti a 'rénszarvast' jelölő nyolc rekonstruált szó különféle rekonstruált jelentéseit:

1. kutya / here(méh) / hím rénszarvas

2. rénszarvas / jávorszarvas

3. ökör / vezető-rénszarvas

4. rénszarvas

5. hím jávorszarvas / szarvas / rénszarvas / áldozati állat 6. háziasított rénszarvas

7. háziasított rénszarvas / juh / tehén

8. hím jávorszarvas / rénszarvas / teve.

I. táblázat: A 'rénszarvast' jelölő rekonstruált szavak rekonstruált jelentései

Végezetül megállapítható az is, hogy a legtöbb szó a relevánsan rekonstruáltak közül fellelhető a nem uráli nyelvekben, főleg az altáji nyelvekben és a jukagirban. Tény, hogy a testrészek, valamint a flóra és fauna rekonstruált terminusai megtalálhatók több nem-uráli nyelvben is, ellentétben a modell feltevéseivel.

Ha elfogadjuk a fentebb vázolt állapotokat, akkor nyilvánvaló, hogy a paleo-lingvisztikai módszerre hagyatkozás veszélyes általában és az uráli kontextusban különösen. A következő paragrafusban szemléltetni kívánom az uralisztika nyelvi és nyelven kívüli rekonstrukcióinak véleményem szerint leginkább megtévesztő esetét: a magyar szó rekonstruálását, és ebből következően a magyarok történelmi és etnikai eredetének rekonstruálását. A példa jól szemlélteti egyszersmind azon következetesen kijelentett rekonstrukciók és értelmezések összefonódott hálózatainak egyikét, amelyek a standard uráli nyelvelmélet alapját képezik, amint arra utalnak a fentiek és Marcantonio (2006).

4. A magyar szó rekonstrukciója és a kapcsolódó történeti bizonyítékok újraértelmezése

4.1. Bevezetés

A magyar etnoníma rekonstruálása, mely központi szerepet játszott a standard uráli nyelvelmélet történeti kialakulásában, paradigmatikus példája a következetesen kijelentett rekonstrukciók és értelmezések összefonódó jellegű hálózatának, amely láthatóan az uráli nyelvelmélet alapját képezi.

Valamennyi rendelkezésre álló történelmi feljegyzés, mely a magyar szóhoz hasonló neveket említ – beleértve a görög, a latin és az arab forrásokat is a 9-10. századból – világosan és következetesen türk törzsekre hivatkozik. Ilyenformán ezek ellentmondanak az uráli nyelvelméletnek, amelynek alapján nyelvészek kinyilvánítják, hogy a magyar nyelv és a magyar nép nem a türk, hanem az uráli nyelvek csoportjából ered. Ahhoz, hogy ez az evidencia összeférhessen az uralkodó modellel, masszív újraértelmezésre van szükség, amint arról az alábbiakban részletesen szólok. Általában, újraértelmezés fennforgásáról nem tesznek említést, még a szakirodalomban sem (lásd ennek újabb példáját Rédei [1998,57]), úgyhogy e reinterpretáció/korrekció, átkerülvén egyik szöveggyűjteményből a másikba, eljutván egyik tudósnemzedéktől a másikig, elnyeri c a 'tény' státusát. Nyelvészetileg világos türk (főleg baskír) etimológiai megfelelései vannak a magyar terminusnak, korai arab feljegyzésektől keltezhetően. Ezek a megfelelések ugyancsak cáfolják az uralkodó nyelvészeti modellt, ám őket rendszerint említés nélkül hagyják a szöveggyűjtemények. Tény, hogy még a szakirodalomban is úgy hivatkoznak ezekre, mint a megoldatlan "magyar-baskír kérdéskomplexum" alkotóelemeire, mint afféle titokzatos részletkérdésre, semmint az elmélettel szembeni ellenérvek egy igen fontos elemére.

Mint az alábbiakban látni fogjuk, nyelvészek inkább azt az etimológiát fogadják el, amely a magyar szót összekapcsolja egy másik 'uráli' tulajdonnévvel, a manysi-val, a vogulok önmegnevezésével. Sajnos ez az etimológia eltér a történetileg bizonyított alakoktól és nyelvészetileg ad hoc jellegű. Nyelvészek és szótárírók elismerik, hogy a magyar vs manysi etimológiai kapcsolat "problematikus", mégis elfogadják azon az alapon, hogy az efféle kapcsolatot alátámasztják a történelmi adatok, így valóságos circulus vitiosust indítanak el.

4. 2. A magyar szó etimológiája: a történelmi háttér

Már említettem, hogy a magyarság önmegnevezésének (vélelmezett) etimológiája középpontjában állt az egyezményes paradigma felmerülésének és kialakulásának. Tény, hogy amint régóta köztudomású volt, a magyar krónikák[64]2 már jeleztek egy meghatározatlan keleti magyar őshazát. A 15. és 17 század között úgy könyvelték el, hogy ez a keleti őshaza azonosítható az Urál-hegység közelében lévő, Jugria nevű areával (innen ered az 'uráli' és 'ugor' terminus). Ugyanakkor ezt a nézetet erősítette a Jugria helynév (e térséget így jelölték az orosz és a nyugat-európai források) és a hungarus szó közötti látszólagos hasonlóság. Az összekapcsolást igazolta, hogy kimutatták: a térségben élő népek egyike, a vogulok, önmagukat manysi-nak nevezik, ami első hallásra némileg hasonlít a magyar névhez (Kálmán 1988, 395 szavai szerint), azaz a hagyományos paradigma egyik sarokköve – az a nézet, hogy a magyarok legközelebbi rokonai a vogulokj manysik – eredetileg nem annyira tudományos érveken nyugodott, mint inkább a felszínes, véletlenszerű hasonlóságon tulajdonnevek között: magyar vs manysi és hungarus vs Jugria. Időközben nyelvészek és történészek megtalálni vélték a magyar terminus korai előfordulását a De Administrando Imperio textusában, amelyet Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár írt görög nyelven 947 és 952 között. A történelmi textus bizonyságát felhasználták arra, hogy megtámogassa a magyarság uráli eredetét, amit nyelvészek állítottak.

Ma már széleskörűen elismeri a szakirodalom, hogy a magyar nyelv gyökeresen különbözik – fonológiai, morfológiai, lexikai, szintaktikai szinten egyaránt – az obi-ugor nyelvektől (lásd például Abondolo[65] [1987, 185] és [1998, 428]; Sammalahti [1988,500]; Salminen [1997, 86]). Emiatt nem okozott meglepetést az az észrevétel, hogy az ugor ág (a magyar és az obi-ugor nyelvek) következetesen ellenáll a számos rekonstrukciós kísérletnek (lásd például Hajdú [1987, 306], Sammalahti [1988, 484] és Abondolo3 [1998, 428]). Mindemellett az egyezményes paradigma kialakulása idején úgy vélték, hogy a magyar nyelv kiváltképp az obi-ugor nyelvekkel áll rokoni kapcsolatban, és ez a vélekedés mindmáig elég elterjedt.[66] Ez annyit jelent, hogy a magyar vs manysi etimológiai kapcsolat lényegében az 'evidencia' egyetlen tétele volt és maradt mindmáig a magyar és az obi-ugor nép feltételezett szoros rokoni kapcsolatának alátámasztására. Hasonlóképpen a bizánci császár (vélt) bizonysága is egyedüli tétele volt és maradt a "történelmi evidenciának" a magyarság uráli eredetének alátámasztására. Ilyen helyzetben érdemes tüzetesen megvizsgálni a szóban forgó terminusokat, valamint nyelvészeti és történeti összefüggéseiket.

4. 3. A magyar szó etimológiája: kronológiai és nyelvi fejlődés

Az uralisztika magáévá tette azt a megítélést, hogy Bíborbanszületett Konstantin (De Administrando Imperio, 38-40. fejezet) a magyar szót említi, és hogy ezzel a szóval a magyarok őseire utal. Széleskörűen hivatkoznak arra is, hogy a császár textusában található egy másik döntő fontosságú közlés a kortárs magyarok elődeiről, miszerint együtt éltek a türk törzsekkel mintegy 300 évig. Ez a hír valóban döntő, mivel megmagyarázná, hogy a magyar nyelv, mint uráli nyelv miért áll közelebb a törökhöz, mint bármelyik uráli nyelvhez: a türk törzsekkel való szoros és huzamos együttélésnek könnyen betudható a magyarra gyakorolt erős türk hatás, amely elsősorban kiterjedt lexikális és fonológiai átvételekben nyilvánult meg. Lásd e vonatkozásban Ligeti átfogó művét (1986). Ennél fogva érvényben maradhatott az a tézis, hogy a magyar nyelv eredetileg uráli volt – noha ezzel ellentétesek a "felszíni" bizonyítékok.

A történet azonban így nem teljesen igaz. Valójában a császár sohasem említi ténylegesen a magyar nevet, és a szövegében olyan jel nincs, amely szerint a kortárs magyarok elődei lehetnének azok, akikre a császár hivatkozik, és nincsen kifejezett utalás "a 300 éves" együttélésre a türk törzsekkel. A császár említ egy, a magyar-hoz némileg hasonló nevet, azaz a Μεγερη (mely megyer(i)-ként értelmezhető), s ezzel világosan egy türk törzs vezérére utal. Ami a 300 éves együttélést illeti, egy ponton[67] a császár elbeszéli, hogy a türkök (nem a magyarok!) együtt éltek a (türk) kazárokkal "három" évig. Pontosabban szólva az eredeti szöveg megállapítja az alábbiakat:

1. A türkök nemzetét hét (később nyolc) törzs[68]/ klán alkotja, s ezek egyikének vezére volt Μεγερη

2. A türkök együtt éltek a kazárokkal három évig, és a kazárokkal szövetségben vívták a háborúikat.

A Μεγερη nevet láthatóan tükrözik a mai magyar nyelv olyan helynevei, mint Pusztamegyer, Tótmegyer, Békásmegyer, Káposztásmegyer stb.

Az 1. pontban közölt eredeti szöveget átértelmezték oly módon, hogy a császár itt a kortárs magyarok elődeire utal. Az új értelmezést a következő két feltevésre alapozták: a) a törzs vezérének neve törzsnév, majd nemzetnév lett; b) a Μεγερη és a magyar név szabályos variánsai egyugyanazon névnek, mely összekapcsolja őket szabályos hangegyezésekkel (az összehasonlító módszer követelményeinek megfelelően). Ám a Μεγερη név valójában nem egyezik a magyar-ral, a magánhangzók minőségi eltérése miatt; továbbá a Μεγερη véghangzója miatt, amely a magyar-ban hiányzik? (ld. lentebb).[69] Ilyen helyzetben a komparatív módszer szigorú alkalmazása esetén azt a következtetést kellene levonnunk, hogy: e nevek között nincs kapcsolat, hogy a Μεγερη / megyer(i) névnek semmi köze a mai magyar szóhoz. Következésképpen ahhoz, hogy a kívánt kapcsolat létrejöhessen, szükség van egyfajta magyarázatra, mely rámutat arra, hogy ekét szóalakot valóban ugyanazon név szabályos variánsainak lehet tekinteni. Ezt úgy érték el, hogy nyelvészetileg átértelmezték a történetileg kimutatott szóalakokat, azaz a Μεγερη és a későbbi Mogerii[70]8 alakot (ezt magyeri-nek értelmezték), valamint a mai magyar szót. A II. és III. táblázatban szemléltetjük (Marcantonio [2006, 367-8 alapján]) az átértelmezést, amelyről alig szól a szakirodalom, sőt alig említi:

Konstantin szövegében a Μεγερη/megyer(i) klán/vezér neve 950 körül

↓

Anonymus Gesta Hungarorum szövegében a mogerii -magyeri nemzetnév 1200 körül

↓

magyar jelenkori

II. táblázat: A magyar szó kronológiai fejlődése: a "kimutatott" alakok

*mogyër → Μεγερη /megyer(i) (hátraható hasonulás)

950 körül ("magyeri másodlagos párja")

↓

Mogerii -magyeri 1200 körül

↓

magyar (előreható hasonulás) jelenkori

III. táblázat A magyar szó kronológiai fejlődése: a nyelvészeti "újraértelmezés"

Amint a táblázatok mutatják, a magánhangzók minőségi eltérését azzal magyarázták hogy az eredeti kimutatott alak 950-ből (azaz Μεγερη) feltehetően csak a "magyeri másodlagos párja" (Ligeti 1986,400), annak ellenére, hogy mai magyar helynevek (vélhetően) ezt a másodlagos alakot tükrözik. Ezt a másodlagos variánst nem kívánták megjeleníteni a nyelvi családfán. A magyar szó legelső alakja ezzel szemben feltehetően a proto-magyar *mogyer[71] volt (lásd például Németh [1930/1991, 246]; Gheno & Hajdú [1992, 15]; UEW 866-67; Ligeti [1986, 400]), azaz Μεγερη-megyer(i), Mogeerii-magyeri és magyar alapján rekonstruált alak. ilyen módon e név különböző változatai szabályosabbnak tűnnek. Tény, hogy feltéve egy eredeti *mogyer alakot, a magánhangzók eltérése megmagyarázható két asszimilációs folyamattal: a magyar szó a proto-magyar *mogyer alakból keletkezhetett előreható hasonulással, míg a Μεγερη-megyer(i) ugyanebből a rekonstruált *mogyer alakból keletkezhetett hátraható hasonulással. Másfelől megállapították, hogy ezeket a hasonulásokat segítette a hangrendi harmónia elvének érvényesülése, mely mint a mai magyar jellemző jegye azt jelenti, hogy egy szón belül minden magánhangzónak ugyanolyan minőségűnek kell lennie A *mogyer átalakulása szabályos variánsokká (magyar-megyer[I]) feltehetően a késői proto-magyar periódusban történt, a honfoglalás előtt, azaz mielőtt a jelenkori magyar terület hivatalosan 896-ban befejezett elfoglalása megtörtént.

Noha teljesen szabályszerűnek, általános érvényű nyelvi jelenségnek tekinthetők a fentebb leírt asszimilációs folyamatok, e magyarázat kapcsán két gond is felmerül. Egyfelől a Μεγερη-megyer(í) mint először bizonyított alak elvetése, majd ennek helyettesítése olyan rekonstruált változattal, amely kevésbé tér el hangtanilag a mai formától, egyértelműen ad-hoc jellegű, a történeti feljegyzésekkel közvetlenül nem kapcsolódik, a helyneveknek is ellentmond. Másfelől nem kielégítő az asszimilációs folyamatok igazolása a hangrendi harmónia által, tekintve, hogy a Halotti beszéd, mint az első magyar textus, mely 1192-1195 között íródott, azt mutatja, hogy a hangrendi harmónia épp akkor kezdett kialakulni.[72] Következésképpen ez nem volt olyan kifejlődött nyelvi jegy, amely az asszimilációs folyamatokra egy lehetséges magyarázatot adott volna 896 körül Végül, de nem utolsó sorban ez a magyarázat figyelmen kívül hagyja a görög és a latin szóalakban meglévő, de a rekonstruált alakból hiányzó szóvégi magánhangzó kérdését

Azaz e magyarázattal nehezen igazolható, hogy a *mogyer fejlődése folytán keletkezett a magyar variáns egyfelől, és a hozzáadódó (hosszú)[73] magánhangzóval a megyer-i variáns, másfelől. Minthogy alkalmasint inkább a véghangzó elvesztése, nem pedig a felvétele jellemző. A magyarázat e vonatkozása még nehezebbnek látszik a magyar "standard" etimológiájának tárgyalásakor (lásd a következő fejezetrészt).

Vegyük szemügyre mármost Konstantin textusának azt a tételét, amelyet a 2. pontban jeleztünk. Mint már említettük, jóllehet az eredeti szöveg meglehetősen világos a tekintetben, hogy a császár "türkökről" beszél, ezt "újraértelmezték" és a kortárs magyarok elődeire vonatkoztatták. Továbbá, noha a császár egyértelműen "három" évet ír (τρεις), ezt is "újraértelmezték" úgy, mintha "háromszáz" évet jelentene, vagy "kétszáz" évet, vagy bármilyen huzamosabb időszakot. Ez okszerű, hiszen három év nem elég hosszú idő ahhoz, hogy igazolja a török nyelv ilyen kiterjedt és mély hatását a magyar nyelvre, ha feltételezik, hogy a magyar minden további nélkül uráli nyelv. Minthogy Konstantin szövegében elismerten vannak pontatlanságok a narráció egyéb részeiben is, közleményének ezt a különös részletét általában tévesnek tekintették, néha még "nevetségesnek" is. (Grégoire [1937,636,1952,280]; valamint Deér [1952, 108]). Következésképpen "korrekcióra" van szükség: a ‘τρεις' szó helyett csak a kezdő betűt, azaz pontosabban csak a''t' betűt kell olvasni, ami a 'háromszáz' általánosan elfogadott írásmódja volt a bizánci görögben[74] (ld. például Deér [1952]; Moravcsik [1930, 107, 1984/1988,42-43]; viszont ld. Shepard[75] [1998,25] eltérő értelmezését). Ilyenformán a történészek átértelmezték a szöveget, hogy összeférhessen a nyelvészeti modellel, amely szerint a magyar nyelv és a magyar nép a törököktől teljesen elkülöníthető nyelvi és etnikai csoport. Ugyanakkor nyelvészek általában azt is megállapítják, hogy a magyar nyelv azért különült el oly gyökeresen a többi uráli nyelvtől, mert a magyarok és a törökök több évszázadon át szimbiózisban éltek. Ezt úgy idézik rendszerint, mint okirattal igazolható "tényt", mint egy "történeti bizonyítékot", pedig itt valójában inkább értelmezik, pontosabban szólva újraértelmezik az egyébként teljesen világos történeti szöveget.

4. 4. A magyar szó etimológiája: az uráli etimológiája

Miután megállapították, hogy a magyar azonosítható a megyer(i)-vel az iménti "magyarázat" által, továbbra is magyarázatra várt a magyar és a manysi közötti kapcsolat, hiszen a pusztán felületes hasonlóság a két név között nem tekinthető tudományosnak a történeti nyelvészet berkein belül. Ezért alkalmas etimológiát alkottak a feltételezett kapcsolat igazolására. Azonban, amint alább is láthatjuk, ez az etimológia teljesen ad-hoc jellegű, ennél fogva nem tudja elősegíteni az említett felszíni hasonlóság tudományos hitelének felépítését. Mégis a szöveggyűjtemények rendszerint úgy idézik ezt az etimológiát, mint "bizonyságot" a magyarok uráli eredetére (és természetesen az ugor ág/csomópont érvényességére) nézve, így érvelésük körkörös. A magyar standard etimológiája – az UEW 866, valamint az egyéb jelentősebb magyar etimológiai szótárak szerint:

- magy-ar kételemű összetétel. Az első eleme, magy-, az ugor *maʼnć3 'férfi, emberi lény' származéka; ebből ered a vogulok önmegnevezése, manysi, és az osztják törzsek egyikének önmegnevezése is (mant' -mmít' -mas; UEW 866). A magyar -gy-/ d' / szabályos előzménye a proto-uráli *-nc.[76] A magy-ar második eleme, az -ar (- -ér --er) 'férfi' ugyan az a komponens, mint például a magyar emb-er szóban. Ez a tő viszont összekapcsolható a finn yrkä-vel 'legény' « finnugor *irka -*ürka; UEW 84).

E szófejtést igen nehéz elfogadni. A magy-ar két része külön-külön nem igazolható, mivel egyikük sem fordult elő különálló elemként. Ugyanez érvényes az ember-re is, tekintet nélkül a hiányzó -í véghangzó kérdésére, amint azt előbb tárgyaltuk[77] Tény az is, hogy e szófejtést elfogadó források belátják, a szófejtés több ponton vitatható (ld. Ligeti [1986,400] és Németh [1972, 156]). Például az UEW (84 & 866) azt írja, hogy a név összetétel-természete már nem elemezhető, e jellege mára "áttekinthetetlenné", homályossá vált.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni – mellőzve a részleteket – hogy létezik a szakirodalomban egy alternatív szófejtés is a magyar névre, bár ezt alig idézik a szöveggyűjteményekben. A 10. századi arab forrásokban (így A drágakövek könyvében, amelyet Ibn Rusta arab geográfus írt 930 körül), előfordulnak a majygir(i)-bajyir(d) alakok, mint szabályos variánsok. Több szerző azt állítja, hogy ezek a terminusok azonosítandók a magyar névvel (ld. például Imre [1972, 328] és Ligeti [1986]). Pontosabban szólva, Ligeti szerint (1986, 376-7, 396, 400) a majγir(i) változatból keletkezett magyar, míg a bajγir(d) változatból keletkezett bašgir(d) ~ bašγir, azaz a baskír törökök megnevezése. A komparatív módszer keretei között ez a szófejtés bizonyosan "tudományosabb", mint a standard magy-ar etimológia, mint azt fentebb jeleztük. Tény, hogy nem szükséges a szót szegmensekre bontani, nincsenek minőségi eltérések a magánhangzók között és egyeznek a mássalhangzók is[78] (ld. a 16. lábjegyzetet); a szóvégi magánhangzó sem jelent igazából problémát, mivel jelenléte az említett alakban nem kötelező. Ennek az alternatív etimológiának az a sugallata, hogy, legalábbis az arab történészek és geográfusok szemszögéből, a korabeli "magyarok" törzse valamennyire kapcsolódott a korabeli "baskírok" törzséhez (hacsak nem volt azonos vele).

Túllépném e tanulmányom kereteit, ha fejtegetném a magyar-baskír kapcsolat kérdéskörét is[79] E tárgynak már terjedelmes a szakirodalma. Elég itt annyit megjegyezni, hogy a majygir(i)-bajyir(d) megjelöléssel a források kifejezetten és következetesen utaltak tényszerűen egy török népességre, valamint, hogy a "baskír-magyar kérdéskomplexum" (Vásáry [1985/7]) még mindig "a magyar őstörténet nyitott kérdései közé tartozik" (Ligeti 1986, 375).

Irodalom

Abondolo, D. 1987. Hungarian. In B. Cornrie (szerk.): The Major Languages of Eastern Europe. London, Croom Helm, 185-200.

Abondolo, D. 1998. Hungarian. In D. Abondolo (szerk.): The Uralic languages. Routledge Language Family Descriptions. London, Routledge, 428-456.

Belardi, W. 2002. L 'Etimologia nella Storia della Cultura Occidentale, I. Roma, Il Calamo.

Deér, J.1952. Le problème du chapitre 38 du De Administrando Imperio. Annuaire de l'Institut de Philologie et d'Histoire Orien tales et Slaves 12, 93-121. Bruxelle.

Di Cave, C. 1995. L 'Arrivo degli Ungheresi in Europa e la Conquis ta della Patria: Fonti e Letteratura Critica. Spoleto, Centro Italiano di Studi sulf Alto Medioevo.

Dolukhanov, P. M. 1998. The most ancient North Europeans: consensus in sight? In K. Julku & K. Wiik (szerk.): The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia, I. Turku, Societas Historiae Fenno-Ugricae, 3-41.

Dolukhanov, P. M. 2000a. Archaeology and language in prehistoric Europe. In A. Künnap (szerk.), 11-22.

Dolukhanov, P. M. 2000b. "Prehistoric Revolutions" and languages in Europe In A. Künnap (szerk.), 71-84.

Fodor, 1. 1975. Suomalais-ugrilaisen arkeologian paaongelmia In P. Hajdú (szerk.): Suomalais-uxrilaiset. Pieksamaki: Suomentanut Outi Karanko-Pap, 45-74.

Fodor, I. 1982. In search of a new Homeland 1ne Prehistory of the Hungarian People and the Conquest. Budapest, Corvina

Fogelberg, P. (szerk.) 1999. Pohjan poluilla. Suomalaisten juuret nykytutkimuksen mukaan. Bidrag tili kiinnedom av Finlands natur och folk 153. Helsinki: Finnish Society of Science and Letters.

Fox, A. 1995. Linguistic Reconstruction: an Introduction to the Theory and Method. Oxford University Press

Gheno, D. & Hajdú, P. 1992. Introduzione alle Lingue Uraliche Torino, Rosemberg & Sellier.

Golden, P. B. 199Oa. 'The peoples of the South Russian steppes. In D. Sinor (szerk.), 256-277.

Golden, P. B. 1990b. The peoples of the Russian forest belt In D. Sinor (szerk.), 229-253

Grégoire, H. 1937. Le nom et l'origine des hongrois. Zeitschrift der Deutschen Morgenliindischen Gesellschaft B. 91, 630-642.

Grégoire, H. 1952. Le nom grec de Novgorod. La Nouvelle Clio 4, 279-280.

Györfiy, Gy. 1948. Krónikáink és a magyar őstörténet Budapest, Néptudományi Intézet.

Hajdú, P.1987. Die uralischen Sprachen. In P. Hajdú & P. Domokos: Die uralischen Sprachen und Literaturen. Hamburg, H. Buske, 21-450 [Budapest, Akadémiai Kiadó].

Helimski, E. 1984. Problems of phonological reconstruction in modern Uralic linguistics. Linguistica Uralica 4, 241-257.

Imre, S. 1972. Early Hungarian Texts. In L. Benkő & S. Imre (szerk): The Hungarian Language. Janua linguarum. Series practica 134. Budapest, Akadémiai Kiadó, 327-347.

Janhunen, J. 1981. Uralilaisen kantakielen sanastosta. Journal de la Société Finno-Ougrienne (= Suomalais-Ugrilaisen Seuran Aikakauskirja) 77, 219-274.

Janhunen, J. 2001. On the paradigms of comparative Uralic studies. Finnisch-Ugrische Forschungen 56, 29-41.

Julku, K. (szerk.) 2002. The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia, IV. Societas Historiae Fenno-Ugricae. Oulu.

Julku, K.1997. Eurooppa-Suomalais-ugrilaisten ja Indoeuroop palaisten pelikentta. In K. Julku & M. Aarela (szerk.), 249-266,

Julku, K. & Aarela, M. (szerk.) 1997. Itiimerensuomi-eurooppalainen maa. Studia Historica Fenno-Ugrica ll. Jyvaskyla, Atena.

Julku, K. 2000. Die altesten Wurzeln der finno-ugrischen Völker im Lichte der heutigen Forschung. In A. Künnap (szerk.), 125-130.

Kálmán, B. 1988. The history of the Ob-Ugric languages. In D Sinor (szerk.), 394-412.

Kézai, S. 1937-1938. = Simonis de Keza Gesta Hungarorum. In E. Szentpétery et al (szerk.), J.

Künnap, A. 1995. What does a "Uralic language" mean? Conressus Octavus Internationalis Fenno-Ugristarum IV, 209-212.

Künnap, A. 1996. Mea culpa, aga omakeelsed Eesti pölisasukad oleme olnud ehk juba 12 000 aastat. Keel ja Kirjandus 8, 505-513.

Künnap, A. 1997a. On the origin of the Uralic languages. In A. Künnap (szerk,): Western and Eastern Contact Areas of Uralic Languages. Fenno-Ugristica 21, 65-68.

Künnap, A. 1997b. Uralilaisten kielten lantinen kontaktikentta. In K. Julku & M. Aarela (szerk.), 63-72.

Künnap, A. 1998. Breakthroughs in present-day Uralistics. University of Tartu.

Künnap, A. (szerk.) 2000. The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia II and III. Fenno-Ugristica 23.

Künnap, A. 2000/01. Comparativistics and uralistics. Congressus Nonus Internationalis Fenno-Ugristarum V, 183-187.

Labov, W. 1963. The social motivation of a sound change. Word 19,273-309.

Labov, W. 1972. Sociolinguistic Patterns. Philadelphia, University of Pennsylvania Press.

Labov, W. 1980. The socialorigin of sound change. In W. La bov (szerk.): Locating Language in Time and Space. New-York, Academic Press, 251-266.

Labov, W. 1981. Resolving the Neogrammarian controversy Langirage 57,267-309.

Labov, W. 1994. Principle of Historicai Linguistics: Internal Factors. Oxford, BlackweIl.

Ligeti, L. 1963. Gyarmat és Jenő. In L. Benkő (szerk.): Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből. Nyelvtudományi Értekezések 40, 230-239.

Ligeti, L. 1964. A magyar nép mongol kori nevei (magyar, baskír, király). Magyar Nyelv 60, 385-404.

Ligeti, L 1978. Régi török eredetű neveink. Magyar Nyelv 74, 257-274.

Ligeti, L. 1986. A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest, Akadémiai Kiadó

Marcantonio, A. 2002. Comment: 'On the paradigms of Comparative Uralic studies' by Juha Janhunen (FUF 2001, Vol. 56,29-41). Finnism-Ugrische Forschungen 57, 466-470.

Marcantonio, A. 2006. Az uráli nyelvcsalád. Tények, mítoszok és statisztika. Budapest, Magyar Ház.

Molnár, J. & Simon, Gy. 1977. Magyar nyelvemlékek. Budapest, Tankönyvkiadó.

Moravcsik, Gy. 1930. Az onogurok történetéhez. Magyar Nyelv 26,4-18 és 89-109.

Moravcsik, Gy. 1984/1988. Az Álpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Fontes Byzantini historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stilpe Árpád descendentium. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Moravcsik, Gy. & Jenkins, R. J. H. (szerk) 1949. Constantine Porphyrogenitus. De Administrando Imperio. Budapest, Pázmány Péter Tudományegyetemi Görög Filológiai Intézet.

Németh, Gy. 1930/1991. A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Németh, Gy. 1966a. Ungarische Stammesnamen bei den Baschkiren. Acta Linguistica Academiae Scientiarum Hungaricae 16,1-21.

Németh, Gy. 1966b. A baskír földi magyar őshazáról. Élet és Tudomány 13, 96-599. Budapest.

Németh, Gy. 1972. Magyar und Miser. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 25, 293-299.

Niskanen, M. 1997. Itamerensuomalaisten alkupera íyysisen antropologian nakökulmasta. In K. Julku & M. Aarela (szerk.),104-118.

Niskanen, M. 200Oa. Somatological variations and the population history of northern Eurasia. In A. Künnap (szerk.), 349-371.

Niskanen, M. 200Db. The origins of Europeans: population movements, genetic relationships and linguistic distribution. In A. Künnap (szerk.), 33-59.

Nufiez, M. 1987. A model for the early settiement of Finland. Fennoscandia Archaeologica 4, 3-18. Helsinki

Nufiez, M. 1997a. Uusi katsaus Suomen asuttarnismalliin. In K. Julku & M. Aarela (szerk.), 47-63.

Nufiez, M. 1997b. Finland's settling model revisited. Helsinki Papers in Archaeology 10,93-102.

Nufíez, M. 2000. Problems with the search for the ancestral Finns. In A. Künnap (szerk.), 60-68.

Parpola, A.1999. Varhaisten indoeurooppalaiskontaktien ajoi tusja paikannus kielellisen ja arkeologisen aineston perustella. In P. Fogelberg (szerk.), 180-206.

Pusztay, J. 1995. Diskussionsbeitriige zur Grundsprachenforschung (Beispiel: das Protouralische).Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica 43. Wiesbaden, O. Harrassowitz.

Pusztay, J. 1997. Ajatus uralilaisten kansojen ketjumaisesta alkukodista. In K. Julku & M. Aarela (szerk.), 9-19.

Pusztay, J. 2001. The so-called Uralic original home (Urheimat) and the so-called Proto-Uralic. TRAMES 1/5,75-91.

Rédei, K. (szerk.) 1986-91. UEW: Uralisches Etymologisches Wörterbuch, I-VIII. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Rédei, K. 1998. Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája. Budapest, Balassi Kiadó.

Renfrew, C. 1987. Archaeology and Language. The puzzle of lndo European Origins. London, J. Care.

Róna-Tas, A. 1978. Julius Németh: life and work. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 32, 261-236.

Sallinen, T. 1997. Facts and my ths about Uralic studies. A review article of Jazyki mira: Ural'skie jazyki. Otvetstvennye redaktory: Ju. S. Eliseev, K. E. Majtinskaja. [Languages of the World: Uralic Languages]. Sprachtypologie und Universalienforschung 50, 85-95.

Sammallahti, P. 1988. Historical phonology of the Uralic languages (with special reference to Samoyed, Ugric and Permic). In D. SinaI (szerk.), 478-554.

Shepard, J.1998. The Khazars formal adoption of Judaism and Byzantiums' northern policy. Oxford Slavonic Papers, 11-34.

Sinor, D. (szerk.) 1988. The Uralic Languages. Description, History and Foreign Influences. Handbook of Uralic Studies 1. Leiden, E. J. Brill.

Sinor, D. (szerk.) 1990. The Cambridge History of Early Inner Asia. Cambridge University Press.

Stephenson, P. 2001. Review article: early medieval Hungary in English. Early Medieval Europe 10, 95-112.

Sutrop, U. 200Oa. The forest of Finno-Ugric languages. In A. Künnap (szerk.), 165-197.

Sutrop, U. 2000b. From the 'Language Family Tree' to the 'Tangled Web of Languages'. Congressus Nonus Internationalis Fenno--Ugristarum I, 197-291.

Sutrop, U. (szerk.) 2001. Preface. TRAMES 1/5, 3-6.

Szentpétery, 1. et al. (szerk.) 1937-1938. Scriptores Rerum Hungaricarum Tempore Ducum Regumque Stirpis Arpadianae Gestarum, 1-II. Budapest, Academia Litterarum Hungarica.

Taagepera, R. 1994. The linguistic distances between Uralic languages. Linguistica Uralica 30, 161-167.

Taagepera, R.1997. The roots and branches of the Finno-Ugric language free [kézirat].

Taagepera, R. 2000. Uralic as a lingua franca with roots. In A. Künnap (szerk.), 381-395.

Vásáry,1. 1975. The Hungarians or Moiars and the Mescersj Misers of the MiddIe Volga region. Archivum Eurasiae Medii Aevi 1, 237-75

Vásáry, 1. 1985/7. The linguistic aspect of the "Bashkiro-Hungarian complex". Archivum Eurasiae Medii Aevi 5, 205-232.

Viitso, T.-R. 1995. On classifying the Finno-Ugric languages Congressus Octavus Internationalis Fenno-Ugristarum IV, 261-266.

Viitso, T.-R. 1997a. Keelesugulus ja soome-ugri keelepuu. Akadeemia 9, 899-929. Tartu.

Viitso, T.-R.1997b. The prosodic system of Estonian in the Finnic space. In 1. Lehiste & J. Ross (szerk.): Estonian Prosody: Papers from a Symposium. Tallin, Institute of Estonian language, 222-234.

Wang, W. 5.- Y. 1969. Competing sound change as a cause of residue. Language 45, 9-25.

Wang, W. S.-Y. 1979. Language change: a lexical perspective. Annual Review of Anthropology 25,1-34.

Weinreich, U.1953. Languages in Contact: Findings and Problems. Linguistic Circle of New-York [The Hague, Mouton, 1968].

Weinreich, U., Labov, W. & Herzog, M. 1968. Empirical foundation for a theory of language change. In W P. Lehmann & Y. Malkiel (szerk.): Directions for Historicai Linguistics A Symposium. Austin, University of Texas Press, 95-196.

Wiik, K 1995. Itiimerensuomalaisten kansojen ja kielten syntykysymyksiii B. Uusia kontaktiteoriaan perustuvia ratkaisuja. University of Turku.

Wiik, K. 1996. Pöhja-Euroopa rahvaste ja keelte piiritolu küsimusi. Keel ja Kirjandus 9, 581-589.

Wiik, K. 1997a. The Uralic and Finno-Ugric phonetic substratum in Proto-Germanico Linguistica Uralica 33, 258-280.

Wiik, K. 1997b. Suomalaistyyppistii iiiintiimistii germaanisissa kielissii. In K. Julku & M. Aiirelii (szerk.), 75-101.

Wiik, K. 1997c. How far to the South in Eastern Europe did the Finno-Ugrians live? Fennoscandia Archaeologica 14, 23-30.

Wiik, K. 1999. Pohjois-Euroopan indoeurooppalaisten kielten suomalais-ugrilainen substraatti. In P. Fogelberg (szerk.), 37-52.

Wiik, K. 2000. European lingua francas. In A. Künnap (szerk.), 202-236.

Wiik, K. 2000/01a. On the interaction between the Uralic and Indo-European peoples and languages through lingua franca. Congressus Nonus Internationalis Fenno-Ugristarum VI, 391-408.

Wiik, K. 2000/01b. Five issues in five minutes as a reaction against the traditionalists. Comments on the plenary presentation "Urheimat und Grundsprache (Wissenschaftliche Hypothesen und unwissenschaftliche Fehlgriffe)". Congressus Nonus Internationalis Fenno-Ugristarum VI, 465-469.

Zvelebil, M. 2001. Revisiting Indreko's culture historical model: "Origin and area of settlement of the Finno-Ugrian peoples". TRAMES 1/5,26-47.

A TÖRTÉNETI NYELVÉSZET ÉS A FINNEK EREDETE:

A TRADICIONALISTÁK ÉS A FORRADALMÁROK VITÁJA(

1. A hagyományos uráli nyelvelmélet és a jelenkori kutatás

Az elmúlt néhány évtizedben Finnországban, valamint külföldön számos publikáció született a tudomány több területén, így a nyelvészeti, antropológiai, régészeti, genetikai szakágban, amelyek így vagy úgy megkérdőjelezik az úgynevezett "standard" hagyományos uráli nyelvelméletet a finnek és nyelvük eredetéről. Vö. például a következő műveket a nyelvészeten kívül: Dolukhanov (200oa & b); Julku és Aarela (szerk. 1997); Julku (2000); Niskanen (2000) és Nunez (1987); ld. ugyancsak e kötetben a Nyelvészeti paleontológia: tudomány avagy fikció című cikket további hivatkozásokkal.

A standard uráli nyelvelméletnek megfelelően a finneket és nyelvüket rokonsági, azaz genetikai kapcsolat fűzi más népekhez/nyelvekhez, így a számihoz, a marihoz, a mordvinhoz, a hantihoz stb., melyek Északkelet-Európa és Nyugat-Szibéria között helyezkednek el, valamint az indoeurópai nyelvek és népek között elszigetelten élő magyarokhoz.

Mindezekről a nyelvekről kinyilvánították, hogy nyelvcsaládot alkotnak (a finn-ugor/uráli nyelvcsaládot), ami annyit jelent, hogy ezek a nyelvek a proto-urálinak (PU) nevezett, egyetlen, genetikailag rokon nyelvből, vagy proto-nyelvből származnak. Úgy vélték, hogy a proto-urálit az Urál-hegység és a Volga-kanyar között elterülő areában (az ős-hazában) beszélték legalább 6-8 ezer évvel ezelőtt. Ebből az areából az eredetileg kicsi, zárt ősi közösség az évek folyamán több ágra oszlott, akár a faágak, és ezek elvándoroltak azon térségekbe, ahol napjainkban a különböző uráli népességeket találjuk. Így például a finnek és a finnséghez tartozó népek, mint az észtek is, a Balti-tenger partvidékére vándoroltak, amelyről feltételezték, hogy lakatlan térség volt e vándor népek érkezése előtt.

Ezt az elméletet még mindig széleskörűen tanítják iskolában és egyetemen egyaránt, nem csak Finnországban vagy Magyarországon, hanem máshol is, például Olaszországban. Azonban, mint már említettük, egy tudóscsoport, amely különböző kutatási területeket képvisel, újabban hangoztatja, hogy mindez nem helyes, nem igaz. Ez az akadémikus vita ellentétes nézetű tudósok – "forradalmárok" és "tradicionalisták" Ganhunen 2001) – között úgyszólván erőteljesebb lett az elmúlt néhány év alatt annak következményeként, hogy megjelent két mű a forradalmár nyelvészek részérő1, Kalevi Wiik professzor emeritus könyve (Eurooppalaisten juuret, 2002) és az enyém (The Uralic Language Family, 2002a). Jóllehet e vita első pillantásra világos, finn és nem finn barátaim, illetve olyan nyelvészek, akik nem szakértői az uralisztikának, gyakran kérdezik tőlem: miről szól a vita? Végül is általában mind a tradicionalisták, (majdnem) mind pedig a forradalmárok kinyilvánítják, hogy létezett egy finnugor/uráli nyelvcsoport, és a finnek igenis épp ehhez a nyelvcsoporthoz tartoznak. Ha így áll a dolog, akkor miről is vitázik a két ellentétes iskola? Tanulmányomban pontosan ezt a kérdést kívánom tárgyalni. Mint a történeti nyelvészet és az uralisztika szakembere, és mint olasz ember, aki Olaszországban élek és dolgozom, így meglehetősen távol azoktól az érzelmektől, amelyek gyakran együtt járnak az efféle vitákkal, megkísérlem szemléltetni oly tárgyilagosan és világosan, amennyire tőlem telik a két ellentétes felfogás tételeit, figyelemmel azokra az evidenciákra, amelyeken e nézetek (feltehetően) alapulnak, valamint az ellenevidenciákra, amelyekkel szembe kell nézniük Megkísérlem továbbá elválasztani az evidenciákat, azaz a valós nyelvi és nyelven kívüli tényeket a sok feltevéstől és értelmezéstől, valamint a spekulációktól, amelyek lényegi részei mindkét nézetnek, akár kimondottan, akár burkoltan.

2. A történeti nyelvészet módszerei

Ezen a ponton vissza kell tekintenünk valamelyest azért, hogy szemléltessük a nyelvészek által általában elfogadott elemzési módszereket a nyelvcsaládok egyénítésére, osztályozására és működési módjára. Azaz felmerül az a kérdés, hogy miért, milyen analízis és milyen adatok alapján tekinthető a finn és a magyar egymáshoz kapcsolódónak és az uráli nyelvcsaládhoz tartozónak, míg mondjuk az ógörög, a szanszkrit, az angol és az olasz úgyszintén egymáshoz kapcsolódónak tekinthető, ám osztályozásuk szerint az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak. Továbbá megbízhatók-e mindezen módszerek, azaz valódi tudományos bizonyítást nyertek-e az ismert nyelvcsaládok a "tudományos" terminusnak abban az értelmében is, ahogyan ma használjuk.

Kezdjük az első kérdéssel, amely két alkérdésre bontható:

1. a) a nyelvészeti analízis mely módszerét vagy módszereit fogadták el?

1. b) mely adatot tekintik bizonyítéknak egy feltételezett nyelvcsalád mellett, és melyet tekintik bizonyítéknak ellene?

Az 1. a) kérdésre a válasz ez: az elfogadott módszerek (főként) az úgynevezett történeti-összehasonlító nyelvészet módszerei, melyek a következő módon működnek. Rendszerint a nyelvészek pusztán azon ténynél fogva, hogy állandó jelleggel foglalkoznak nyelvekkel, közöttük hasonlóságokat észlelnek, ahogyan azt bármely beszélő vagy olvasó megteheti (és ahogyan mi magunk is tesszük állandóan). Aztán bizonyosságra törekszenek atekintetben, hogy az észlelt hasonlóságok eredeti, valós hasonlóságok-e, jeleznek valamilyen kapcsolatot a vizsgált nyelvek között, és nem csak pusztán a véletlennek köszönhetők. Más szavakkal, nyelvészek megpróbáltak biztosra menni abban, hogy (a kérdéses nyelvek hangjait, szavait vagy nyelvtanát illető) megfelelésekről van szó, nem pedig hamis egybeesésekről/véletlenszerű, látszólagos hasonlóságról. Teljesen eltérő nyelvek hasonló vagy azonos hangjai, szavai vagy nyelvtani jelei között ténylegesen sokkal több a véletlenszerű, látszólagos hasonlóság, mintsem feltételeznénk, ahogyan a következő szópárok is mutatják: olasz villa 'vidéki udvarház' vs finn villa 'gyapjú'; olasz (Rocca-) Ravindola, egy kis falu neve Közép-Olaszországban és a finn ravintola 'étterem’. Ebben az esetben legalábbis a két szópár igen különböző jelentései arra intenek bennünket, hogy nagy valószínűséggel véletlenszerű hasonlóságokkal van dolgunk. Azonban mind hangzásában, mind pedig jelentésében meglepően hasonló vagy azonos szavakat is találhatunk, amint a következő szópárok mutatják (ezekre Alinei 2003, 23, 304 mutatott rá): etruszk maru vs magyar mérő, mindkettőnek ugyanaz a jelentése: '(föld)mérő'; etruszk parliu vs magyar párol, mindkettőnek ugyanaz a jelentése: 'főzni, párolni'. Egy másik meglepő hasonlóság, már a nyelvtan síkján, megfigyelhető a magyar és a szanszkrit között: vö. a szanszkrit -van végződést, amely határozói igeneves alakok képzésére szolgál és a magyar -va (-ván) végződést ugyanabban a funkcióban, ahogyan a következő példák mutatják: szanszkrit dá-van 'adva' vs magyar várván.

Ennek ismeretében hogyan tesznek különbséget nyelvészek e két eset, vagyis az egyezések és a véletlenszerű hasonlóságok között? Általában először megfigyelik, hogy vajon a vizsgált nyelvek között mennyire kiterjedtek a nyelvtani hasonlóságok, például olyan elemek esetén, mint az esetragok vagy deklinációs végződések, igeragok vagy konjugációs végződések, birtokjelek stb., hiszen a nyelvtani hasonlóságokat széleskörűen az eredeti korreláció legbiztosabb jelének tekintik Ha a nyelvtani korrelációk megmaradnak, akkor a nyelvészek fel teszik, hogy a többi megfigyelt hasonlóság a hangállományban és a szókincs ben szintén valóságos. Aztán a későbbiek során feltételezik, hogy valamennyi hasonlóság azért áll fenn, mert a szóban forgó nyelvek ugyanabból a rokon (alap) nyelvből származnak.

Ilyen módon posztulálva egy adott nyelvcsaládot, bár még meglehetősen intuitív alapon, a nyelvészek most már elkezdhetik elemezni a megfigyelt hasonlóságokat szigorúbb, szisztematikusabb módon, hogy bizonyosak legyenek: eredeti feltevésük e rokonságról (fenn)tartható. Ezen a ponton már megválaszolhatjuk a kérdés második részét, az 1. b-t: mely adatot tekintik bizonyítéknak a nyelvcsalád mellett, és melyet tekintik bizonyítéknak ellene? Röviden szólva, hogyan ellenőrzik hipotéziseiket tudományosan a nyelvészek? Általában (történeti nyelvészeti) összehasonlító módszer alkalmazásával a nyelvészek összehasonlítják a hangzásban és lehetőleg jelentésben hasonló (vagy azonos) szavak jegyzékeit, hogy igazolhassák: ezek az (intuitív módon) észlelt hasonlóságok "szabályszerűek és szisztematikusak", nem véletlenszerűek. Ha ilyen eset áll fenn, akkor a hasonlóságokat eredetinek tekintik, azaz "egyezéseknek", "megfeleléseknek". Ugyanakkor, ha bebizonyosodik, hogy a feltételezett rokon nyelvek nagy számban tartalmaznak szabályszerű és rendszeres egyezéseket, akkor a nyelvrokonság hipotézise, azaz a feltételezett protonyelv megléte tudományosan bizonyítottnak tekinthető (legalábbis a történeti nyelvészet hagyományos módszerein belül). A második kérdéssel kapcsolatban felmerül az a további kérdés, hogy vajon, a létrehozott nyelvcsaládok nyertek-e tudományos bizonyítást abban az értelemben is, ahogyan ma használjuk a "tudományos" terminust (lásd lejjebb a 4.2. alfejezetet).

Visszatérve mármost az uráli nyelvcsalád tárgyköréhez, kifejtem, hogy mi értendő szabályszerű és rendszeres egyezéseken (megfeleléseken) bemutatva néhány példát a magyarból és a finnből:

FINN

1) pesii

2) puu

3) pelkiiii

4) piiiisky

MAGYAR

fészek

fa

fél

fecske

REKONSTRUÁLT ALAK

................
................

In order to avoid copyright disputes, this page is only a partial summary.

Google Online Preview   Download