Kárpátaljai Krónika, 2001



[pic]

Kárpátaljai Krónika

(2001. július 31.-augusztus 5.)

Fôszereplôk:

Bánhidi Attila, aki az egészet kitalálta és „megszervezte”;

Vámos László, aki a gerinctúrát levezette,

Mérai Róbert, Reszegey Ágnes és Vámos Hanna, akik mindezt elszenvedték és

Victor Mónika, aki a viszontagságok történetét az utókor számára lejegyezte.

Július 31, kedd

Reggel fél hétre, a Lipót városi önkormányzat épülete elé volt megbeszélve a találkozó. Háromnegyed hétkor, amikor két hátizsákkal megpakolva átvonszoltam magam az Erzsébet téren, Robiék voltak az elsők, akiket megpillantottam, és rögtön tudtam, hogy jó helyen vagyok. Bár a későbbiekben ezt a meggyőződésemet többször megkérdőjeleztem.

Fél óra sem telt bele, és már Bánhidi Attila is megjelent a színen. Sietve üdvözölte a hátizsákos tömeget, majd szélsebes szervezési munkálatokba fogott. Nyolc óra tájban az önkormányzat dolgozói kezdtek egyre zajosabb hangot adni nemtetszésüknek, amiért privát parkolóhelyüket teljes hosszúságban elfoglalta a mi ötvenszemélyes Ikarus buszunk. Hamarosan egy rendőr is segítségükre sietett. Így kénytelenek voltunk odébbállni a Hold utcába, az Ifjúsági és Sport Minisztérium székháza elé, ugyanis Attilának ott még jelentős mennyiségű pakolnivalója akadt: két öltöny, több száz térkép, és pár láda barackpálinka került a fedélzetre.

Fél kilenckor végre útra készen álltunk. Az első állomás mindjárt a Mexikói úti parkoló volt, öt percre onnan, ahol lakom. Itt Attila bejelentette, hogy félórát várakozunk, mert valaki elaludt, és szeretne még csatlakozni a csoporthoz. Enyhe zúgolódás fogadta a hírt, de én kihasználva az alkalmat, hazaszaladtam a félárú igazolványomért, meg pár könyvért, mert úgy gondoltam, hogy ha ilyen tempóban haladunk, szükség lesz némi szellemi táplálékra is az úton.

Fél tízkor sikerült elhagyni Budapestet. A busz hamarosan egy guruló szaunához kezdett hasonlítani, ahol az oxigént meglehetősen kiporciózva adagolták. A légkondicionáló csak alapjáraton volt hajlandó működni, nyitható ablak pedig mindössze kettő létezett, mégpedig a tetőn, és ezek vajmi keveset enyhített a helyzeten.

Nyékládházán egy benzinkútnál kis pihenőt tartottunk: ki fagyit, ki sört, ki ásványvizet vett magához. Attila eltűnt az országút túloldalán lévő vendéglőben. Közben megérkezett Ádám, aki már aznap elkezdte ünnepelni csak másnap esedékes harminchetedik születésnapját. Ennek megfelelően, igen feldobott hangulatban találtuk.

Az utolsó magyarországi pihenőhely Vásárosnamény volt, ahol a Vámos család csatlakozott hozzánk: Laci, Ági és Hanna. Így a busz már teljes létszámmal (33 fő) indult a határ felé. A Kárpát Egyesület tagjai törpe kisebbséget alkottak, a csoport jelentősebb hányadát az OGyIP-os (Országos Gyermek- és Ifjúsági Parlament) küldöttei tették ki, közöttük szép számmal voltak szabadkai magyar illetve szerb fiatalok. Először kopasz maffiózóknak neveztük el őket, mert a fiúk többsége kopaszra borotválta a fejét és sötét napszemüveget viselt, de később rájöttünk, hogy a látszat ellenére egészen jóravaló, rendes gyerekek.

Fél négyre érkeztünk a beregsurányi határátkelőhöz, és Attila, hogy lelket öntsön a kitikkadt csapatba, azt ígérte, hogy soron kívüli elbánásra számíthatunk, mert meghívólevelünk, minisztériumi külön engedélyünk és megannyi pecsétes papírunk van, ami az átkelést jelentős mértékben fel fogja gyorsítani. Ehhez képest már a magyar oldalon összeszedték az összes útlevelet, és aprólékos számítógépes ellenőrzésbe fogtak, majd kinyittatták a busz WC-jét is, hogy meggyőződjenek róla, tényleg nem akarunk senkit sem Ukrajnába kicsempészni.

Ezen munkálatok közben a busz állt és vele együtt az amúgy is gyatra légkondicionáló kimúlt, így hamarosan partra vetett halak módjára tátogtunk az utolsó oxigénmolekulák után kapkodva. Attila először ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki maradjon ülve, és az ajtók is legyenek csukva, de a leghátsó sorokban ülő szabadkaiak, akik leginkább ki voltak téve a fulladásos halálnak, utolsó leheletükkel az emberi jogokra hivatkozva ajtót nyittattak, és határ ide, határ oda, kiözönlöttek a 40 fokos kánikulába. Árnyék persze egy szál sem volt, csak a busz előtt, mert pont hátba kaptuk a napot. Perceken belül az egész csoport lent kuporgott abban a zsebkendőnyi árnyékzónában, csak Attila maradt fent konokul dacolva a hőgutával.

Az ukrán oldalon még háromszor olyan hosszú várakozásra ítéltettünk, mert a sok igazolás és hétpecsétes levél mellett egy döntő fontosságú fax eltévedt, ami nélkül az áthaladásunk bizonytalan időre elhalasztódott. Attila ismételten ragaszkodott az ajtók bezárásához, és a buszban való várakozáshoz, mondván: - Ez már Ukrajna, itt nem lehet packázni a határőrökkel. Azonban az emberi jogok ismét győztek, és megint sikerült lekönyörögnünk magunkat egy kis forró levegőért. Közben József Attila Levegőt című versét szavaltuk és megemlékeztünk a náci haláltáborokba és a gulágra bevagonírozott emberek nagy utazásairól.

Fél hatra sikerült fellelni a megtévedt faxot, és végre zöld utat kaptunk. Ukrán idő szerint ekkor már fél hét volt. Attila rögtön szavazásra bocsátotta, hogy ezután az ukrán időszámítást vegyük-e alapul, vagy továbbra is a magyar időhöz tartsuk magunkat. A szavazás eredménye döntetlen lett, és Attila nem akarván kihasználni vezetői autoritását, ennyiben is hagyta a dolgot, ami persze a későbbiekben némi bonyodalom és többszöri félreértések forrásává vált.

Munkács felé vettük az utat, mert ott valaki ismerősének a szomszédjánál kedvező árfolyamon lehetett pénzt váltani, ráadásul az illető a csoport nőtagjainak még az ingyenes WC használatot is engedélyezte. Nemsokára felszálltak helyi vezetőink, többek között Béla, aki érdekes történelem- és irodalomórával ébresztette fel a már félálomban szunnyadó, sörtől, pálinkától bódult csapatot.

Falvakon és városokon mentünk keresztül. Mindenütt szőlőlugasok takarták el a két méter magasságban futó gázvezetéket, és a megkopott vakolatú vagy vakolatlan házakat. Az utcákon a kertkapuk mellett padok álltak, és rajtuk szedett-vedett ruhákba öltözött kerekarcú, szőke gyerekek bámultak és integettek utánunk.

Láttuk távolról a munkácsi várat, Husznak romvárát odaképzeltük a fák mögé, valamint Nagyszőlőst, ahol a Perényiek építettek kastélyt, és ahol a gyermek Bartók Béla tanult, meg az ukrán-román határt. Azután besötétedett, és egyre rosszabbul és egyre kevesebbet láttunk. Ekkor Robi felfedezett egy furcsa sorházat, amelyen valamennyi ablak világított, és azt mondta: - Jé, ez szakasztott úgy néz ki, mint egy vonat! Majd kisvártatva: - De röhögnék, ha tényleg vonat lenne! Azután hatalmas röhögés: - De hiszen ez valóban vonat!

Az igazinak bizonyult fantom-vonat után elhaladtunk az Európa földrajzi középpontját jelző emlékművek mellett: hajdanán készült egy szerény magyar, később pegig egy nagyratörő szovjet variáció is erra témára. Az út egyre döcögősebb lett, az aszfalt repedései és bukkanói minduntalan felébresztettek félálmunkból. Közben Attila egyfolytában telefonált, és a szakaszosan megújuló és eltűnő térerőben megpróbálta megtudakolni, hogy valóban lesz-e szállásunk és hogy kapunk-e vacsorát vagy sem. Hamarosan kiderült, hogy az eredeti tervektől eltérően nem Rahón, hanem Kőrösmezőn fogunk megszállni, viszont a vacsoráról le kellett mondanunk, mert csőtörés miatt aznap a konyhán szünetelt a főzés.

Helyi idő szerint hajnali egy órakor állt be a busz a volt KGB szálloda parkolójába, amit jelenleg gyermeküdültetésre használnak. Robi szerint a csernobili gyerekek szanatóriumaként szolgált a hely. A fele csoport, ötünket is beleértve, itt kapott szállást, a másik fele pedig a Tisza túloldalán, ahova egy függőhídon keresztül vezetett az út. Magashegyi túrázókról lévén szó, rögtön a legfelső, vagyis az ötödik emeletre osztottak be minket. Lift természetesen nem volt az épületben. Még szerencse, hogy orosz rendszer szerint a földszinttől kezdődött a számozás, így tulajdonképpen csak négy emeletet kellett megmászni, hogy a szobánkhoz eljussunk.

Egy négyágyas lakosztályt kaptunk, ahol testvériesen ötfelé osztottuk az ágyakat. Az asztalt ki kellett vinni az erkélyre, hogy beférjünk a hátizsákokkal. A négy ágy teljesen körbevette a szoba rózsaszínűre festett négy falát. Az ablakon a fallal megegyező árnyalatú rózsaszín mintás függöny lógott. A falakat egy ovális tükör, egy fém dombormű, illetve hat darab konnektor díszítette. Lacinak egész ott-tartózkodásunk alatt sem sikerült megfejtenie, hogy mi végre e bőség a konnektorok terén.

Saját fürdőszobánk volt, és a WC-t még le is lehetett húzni! Igaz, a deszkát már lelopták az ülésről, és kagylóból áradó illatok arról tanúskodtak, hogy itt a környezetszennyező fertőtlenítő- és tisztítószerekkel csínján bánnak. A WC mellett lábakon álló, úgy másfél méter magas, piszkosszürke ülőkád állt. Létrát elfelejtettek mellékelni hozzá. Azonban csak a hideg vizes csap működött, és abból is csak szerényen csordogált a víz.

Gyors hideg vizes mosakodás után mindannyian lefeküdtünk. Hanna még morgolódott egy kicsit, hogy miért rózsaszínűek a falak és miért nem építették be a kádat. Megmagyaráztuk neki, hogy a rózsaszín megnyugtat, és a legújabb lakberendezési magazinok szerint a lábakon álló kád újfent divatba jött. Erre a walkmanjét fülére húzta, és több panasz szót aznap nem hallottunk tőle.

Nem sok időnk volt pihenésre, hiszen Attila másnapra közepesen hosszú túrát ígért. Reggel hétre jön értünk egy busz, mondta, ami kivisz a városból a túraösvényig és először megmásszuk egész Ukrajna legmagasabb hegyét, a Hoverlát (2061m), majd a Pietroszt (2020m), végül a gerincen keresztül visszaereszkedünk Kőrösmezőre. Laci kicsit hüledezve vizsgálta a térképen az említett útvonalat, majd beállította az órát hatra. Valószínűleg ő volt az egyetlen ember az egész csoportban, aki komolyan vette Attila bejelentését.

[pic]

Augusztus 1, szerda

Reggel hatkor, alig négy óra alvás után, kellemes zacskócsörgésre ébredtünk. Laci már felöltözve, túrakész állapotban melegítette a forró vizet a reggeli kávéhoz és teához. Reggeli közben le-letekingettünk az erkélyről, hogy vajon gyülekeznek-e már a többiek, de egy teremtett lelket sem láttunk, mi több, a folyosón is néma csend uralkodott. Mindenesetre fél nyolc tájékában már lemerészkedtünk a gyülekezőhelyre, és addigra vagy tíz álomittas ember őgyelgett a szálloda előtt a beígért buszra várakozva.

Fél kilenckor már kezdtünk a Blaha Lujza téri hajléktalanokhoz hasonlítani, amint dagadt szemekkel, hátizsákkal a fejünk alatt hevertünk a környék padjain. Időközben a szálloda központi ébresztője is beindult – orosz fordításban népszerű slágereket harsogtak a térre szerelt hangszórók. Nemsokára végignézhettük, ahogy a csernobili gyerekeket egy hatalmas teherautóra pakolják. Attila azonban még mindig nem volt sehol, és Ádám, akinek az aznapi túrát kellett volna vezetni, valószínűleg elő-születésnapi másnaposságából lábadozott.

Kis idő múlva előkerült az egyik helyi kísérőnk, aki végre kézbe vette a dolgokat, és buszért telefonált. Tízre Attilát, Ádámot és Zsuzsát kivéve az egész csapat összeverődött, és végül a már nem is remélt ’busz’ is megérkezett. Amikor buszról beszélek, tulajdonképpen egy nyitott tetejű panorámabuszt kell elképzelni, amit tréfásan csak kabrionak becéztük, de formára kísértetiesen hasonlított egy teherautóhoz. Azonban helyi vezetőink mondták, hogy a látszat csal, ez tulajdonképpen egy dzsipből átalakított négykerék-meghajtásos teherautó-formájú terepjáró busz. Hátul létra segítette a felszállást. Fent keresztirányban négy, hosszanti irányban, az oldalfalak mellett pedig két fapad húzódott. Ez utóbbiak egyáltalán nem voltak rögzítve. A két oldalfalat középen vastag lánc fogta össze, hogy a bent ülők ki ne potyogjanak, ha véletlenül nekidőlnek.

A körülbelül huszonnégy helyre harmincketten szálltunk fel, sokaknak már csak állóhely jutott. Azután felbúgott a motor, és zötykölődve-hullámozva beindult a kabrio. A város szélén egy élelmiszerboltnál rövid szünetet tartottunk. Vettünk kenyeret, sört, ásványvizet, bulocskát. Közben mindenki felelevenítette porlepte orosz tudását, és megcsodáltuk az eladó virtuóz golyós számológép-kezelési technikáját.

Élelmiszerekkel bőven feltankolva visszamásztunk a kabrioba. A hely így természetesen még szűkösebbnek bizonyult. Lassan a repedt aszfalt út elfogyott alólunk. Amikor a kabrio kerekei rágördültek a fakitermelő dózerútra, azonnal a vidámparki hullámvasút jutott eszünkbe. Akik álltak, és előre kiláttak folyamatosan kommentálták az eseményeket: - Úristen, fahíd következik. Ez tuti, hogy beszakad alattunk! Jó ég, sártenger, itt biztos megfeneklünk! Kapaszkodjatok, óriási bucka! Korlát nélküli fahíd, be fogunk borulni a patakba! Fejeket behúzni, alacsony ágak! Azonban a kabrio egy igavontató ökör nyugalmával törte a sártengerben az utat. Időnként meg-megállt, kicsit hátratolatott, hogy nagyobb lendületet vegyen egy-egy legyőzhetetlennek hitt sárdomb előtt, de végül óriási motorbúgással minden hajmeresztő akadályt leküzdött.

Félúton jártunk, amikor egy díszes fakapuhoz értünk. Az út baloldalán fából készült őrtorony és házikó állt. Ez itt az első ellenőrzési pont – mondták a vezetőink. – Ukrajnában senki sem mehet a hegyekbe engedély nélkül. Nekünk is hivatalosan kiállított papírunk volt, és útlevelet is kellett vinni, ha netán valakinek kedve szottyanna ellenőrizni. Míg az áthaladásra vártunk, négy lengyel fiatal óriási hátizsákokkal megpakolva felkéredzkedett az amúgy is többszörösen telített kabriora. Így ettől kezdve fél fenéken, illetve aki állt, az fél lábon rugózott tovább. Most már valóban nem kellett sok, hogy valaki kiperdüljön egy nagyobb zökkenésnél.

Majdnem dél volt, mire elértük a túraösvény elejét. Fellélegezve leugráltunk a kabrioról és megmasszíroztuk elgémberedett végtagjainkat, hogy elindulhassunk a hegyek meghágására. (Csak úgy szimplán, ahogy Robi szokta, hágóvas és kefe nélkül.) Előbb azonban megbeszéltük a sofőrrel, hogy nyolcra jöjjön értünk, mert attól tartottunk, hogy ha gyalog kell egészen Kőrösmezőig menni, másnap reggelre sem érkezünk meg.

Melegen sütött a nap és azonnal meredeken felfelé vezetett az út. Igen hamar kifulladtunk, és az első tisztásnál megállapítottuk, hogy ebédidő van, és sorban letelepedtünk az út két oldalára, hogy megkóstoljuk az imént vásárolt kenyeret, illetve bulocskákat.

Ebéd után egy esztena mellett mentünk. A hegyi pásztorok szállását itt asszony gondozta, úgyhogy összehasonlíthatatlanul takarosabb és tisztább volt mint a bihari mócoké: piros mintás hímzett takaró a priccseken, felsepert padló, elmosogatott fa- és bádogedények a polcokon. Egy csorba cserépben csokor vadvirág az ablakpárkányon. Sehol semmi légyzümmögés vagy korom. A szállás körül hatalmas lapulevelek ültetvénye takarta be a domboldalt. Mint megtudtam, a birka- és tehéntrágya nyomában sarjad mindenütt ez a húsos levelű növény. Az állatok itatójában megmosakodtunk, voltak akik ivóvizet is innen merítettek.

Innen fenyőerdős szakaszon mentünk egyre feljebb és feljebb, amíg végül elfogytak a fák körülöttünk. A távolban feltűnt a Hoverla kúpszerű, hegyes csúcsa. Kiderült, hogy addig még egy másik hegyen kell keresztülmászni, azután egy jókora darab gerinc következik. Közben Hannának alaposan feltörte a bakancs a lábát, és senkinél sem volt igazán alkalmas ragtapasz.

Akkor vált izgalmassá az utunk, amikor kiértünk a gerincre. Itt már nem nagyon volt növényzet, csak fű és kövek. A nap továbbra is tűzött, de a hideg szél hamar feledtette a hőséget. Előttünk a Hoverla magasodott méltóságteljesen. A csúcsán gomolygó felhőréteggel úgy nézett ki, mint egy éppen kitörni készülő vulkán. Már látni lehetett a csúcs oldalában kapaszkodó hangyányi embereket.

Közben lépten nyomon a hegyről lefelé igyekvő turistákkal találkoztunk. Ékes orosz, illetve ukrán nyelven köszöntöttek minket, és nevetve biztattak, hogy még rengeteg út van hátra. Csapatunk teljesen elnyúlt. Az elsők már a csúcs felé tartottak, a vége meg még csak most ért ki a gerincre. Gyula, aki teljesítménytúrákon szereti a seprű szerepét felvállalni, most nem akarta, hogy rá várjunk, úgyhogy pihenő nélkül vágott neki az utolsó szakasznak. Mindenkit megelőzve baktatott bordópiros kertésznadrágja a Hoverla oldalán.

Ahogy feljebb és feljebb haladtunk, úgy kellett egyre újabb és újabb ingeket, pulóvereket, széldzsekiket magunkra venni. Zuzmótól foltos köveken és sziklákon másztunk reménykedve, hogy mire felérünk, kitisztul felettünk az ég. Ehelyett a köd csak sűrűbb lett, és hamarosan eltűntek a körülöttünk lévő hegyláncok. Ahogy beértünk a tejfehér masszába, csak a csúcsot láttuk. Több fa és vaskereszt és megannyi felirat jelezte, hogy itt van Ukrajna teteje. A legnagyobb kereszten színes nylonzacskó darabkákat és kipukkadt lufikat cibált a szél.

Vacogva fényképezkedtünk. Megpróbáltuk kisilabizálni az ukrán nacionalista szövegeket. Közben turisták hada lepte el a terepet. Volt köztük olyan is, aki bőröndnyi rádiós magnót bömböltetve érkezett fel a tetőre. Hamarosan annyira fáztunk, hogy a Robi, aki csak rövidnadrágot hozott, kétségbeesve bejelentette, hogy azonnal menjünk, mert ő máris lánnyá változott.

Most nem sikerült Gyulának az élre törni. Már mindannyian lent sütkéreztünk a gerincen, amikor ő még félúton sem volt felénk. Komótosan, megfontolva lépkedett a csúszós és labilis köveken. Laci már kárörömmel telve fente a fényképezőgép lencséjét, hogy elkapja Gyula legújabb hátasát, de az ezúttal elmaradt.

Amikor mindannyian megvoltunk, elindultunk tovább a Pietrosz felé. Törpefenyőktől övezett terepen, szinte vízszintes úton mentünk végig egy hegyoldalon. Közben egyre jobban beborult, mintha a Hoverla csúcsáról ránk telepedett volna a felhő. Az első esőcsepp már ott koppant az orromon. Kezdtem örülni, hogy hátha kipróbálhatom a vadonatúj, zöld esőkabátomat, ami szakasztott úgy néz ki, mint a Robié. A többiek még bíztak, hogy nem kell esőgúnyába öltözni, de csalódniuk kellett, mert néhány perc múlva teljes erőből zuhogott és azonnal sártengerré változott az út a lábunk alatt. Így nemcsak az esőkabátot, hanem a kamáslit is kipróbálhattam. Igaz, míg ez utóbbit sikerült magamra eszkábálni, a hátizsákom teljesen elázott. Ráadásul fordítva vettem fel a kamáslikat: a jobblábast a balra, és a ballábast a jobbra, és így folyton el akartam bukni a lelógó szíjvégekben.

Majd egy órán keresztül esett, egészen addig, amíg el nem érkeztünk a Pietrosz lábához. Már hat óra volt, és a többség úgy döntött, hogy köszöni, de ezt az újabb hat-hétszáz méter szintet kihagyja és inkább kényelmesen lesétál oda, ahol a kabrio majd vár minket. Csak heten maradtunk elég őrültek ahhoz, hogy nekivágjunk a hegynek. Robival előre siettem, de hamarosan lemaradtam a többiek mögött. Akárhova léptem, minden csúszott: a sár, a kő, még a fű is. Nemegyszer nagy lendületet vettem, de ahelyett, hogy feljebb jutottam volna, csak lejjebb csúsztam. Már kezdtem feladni, de Laci biztatott: - Nincs sok hátra. Csak 140 méter szint. Nekivágtam hát, de mindig újabb és újabb bukkanók tűntek fel, és egyre távolabb került az igazi csúcs. Közben sűrű köd ereszkedett ránk, három méternél messzebb már nem is lehetett látni. Egyszer csak felsejlett egy kőhalom, és ott állt Robi a tetején élvezkedve. Ebből tudtam, hogy mégis eljutottam a csúcsra. Egy kicsit pihentünk. A ködben készítettünk néhány képet, majd hét órakor elindultunk lefelé.

Az ereszkedés még fájdalmasabbra sikerült mint a felmászás. Eleinte Robi számolta, hogy hányszor ültem le. Elszégyelltem magam, és inkább fogamat összeszorítva hang nélkül próbáltam esni-kelni, reménykedve, hogy hátha nem veszi észre. Persze azt már nem tudtam titokban tartani, amikor vagy három métert szánkáztam lefelé egy ferde sziklán.

Azt hittük vége a megpróbáltatásoknak, mikor végre lent voltunk. Hiszen onnan már csak tíz kilométert kellett megtenni a dózerúton. Persze először meg kellett találni a dózerutat. Laci kezébe vette a térképet és a vezetést, és árkon-bokron, hegyen-völgyön, vízen-réten keresztülhajtott minket. Észvesztő tempóba kezdtünk, mert abban állapodtunk meg, hogy fél kilencig vár a kabrio, ha addig nem érkezünk meg, mehetünk gyalog. Márpedig egyikünknek sem volt kedve a majd 30 kilométeres túrát két kétezres csúcs után még vagy 25 kilométerrel megfejelni.

Azonban a dózerút cseppet sem jelentett felüdülést. Helyenként térdig ért a sár, és úgy süllyedtünk belé, mint Robi a Mohosba. Ha le akartuk vágni a szerpentineket, akkor a száraz fenyőgallyak halmaival kellett megverekednünk. Ráadásul rendesen besötétedett, és már egyáltalán nem lehetett látni merre találhatók a kevésbé vizenyős szegélyek. Minden kanyar után a kabrio feltűnését reméltük, de csak újabb és egyre sárosabb szakaszok következtek. Közben a fenyőkről folyamatosan hullott ránk a víz.

Pontosan fél kilenc volt mire beérkeztünk. A csoport többi tagja már fent ült a teherautón. Elcsigázva, sárosan mi is felkapaszkodtunk, és a hullámvasút elindult hazafelé. Most csak az volt a különbség, hogy a sötétben nem nagyon láttuk, hogy hol is megyünk és mi fog következni, így időnként átható sikolyok törtek fel a váratlan ugratások és dülöngélések hatására.

Már bent jártunk Kőrösmezőn, amikor csodák-csodája, megláttuk, hogy a városszéli kocsma mellé került az Ikarusz buszunk. Azonnal megálljt kiáltottunk a kabrio sofőrjének, hogy fényt derítsünk a rejtélyre. A hatalmas kiabálásra az otthon maradottak elő is kúsztak a kocsmából, és egyből minden világos lett. Folytattuk az utat a szálloda felé. Persze, az Ikarusz sem volt rest, a kabriot fölényesen leelőzve jutott a parkolóba.

Attila csodálkozva kérdezte, mi történt, talán túl lassan mentünk, hogy még csak most érkeztünk meg. Bejelentette, hogy tízkor vacsora, addig mindenki lezuhanyozhat. Több kiló sarat sikerült szétszórnunk a szállodában, mire az ötödik emelet legvégén lévő szobánkig eljutottunk. Meleg víz természetesen most sem volt, de Áginak zseniális ötlete támadt. Ha a Szent Anna tónál egy hordóból négyen is meg tudtunk fürödni, akkor Kárpátalján fejenként egy flakon víz is megteszi. Laci hozzálátott a vízmelegítéshez. Egy nylonzacskót terítettünk a retkes kád fenekére, és azon állva egyenként lezuhanyoztunk. Robinak még hajmosásra is futotta a flakonból.

Persze a zuhanyozási művelettel annyi időt elfecséreltünk, hogy majdnem lemaradtunk a vacsoráról. Végül Attila személyesen zörgetett az ötödik emeleti ajtónkon, hogy jöjjünk már, ha enni akarunk.

A vacsora meglehetősen érdekes ízű volt, a hús pedig igen kisméretű, de annyira éhesek voltunk, hogy Hannán kívül egyikünk sem igazán foglalkozott a részletekkel. A végén még vajas buktát is kaptunk, ami ugyan nem volt olyan könnyfakasztóan tréfás, mint a szlovák paradicsomi, de azért egészen finom ízű volt, még Hanna tetszését is megnyerte.

[pic]

Augusztus 2, csütörtök

Előző este nem sokat lehetett megtudni arról, hogy másnap mikor, hányan és pontosan hányféle túrára indulunk. Mi öten mindenesetre úgy döntöttünk, hogy erőt gyűjtünk a gerinctúrához, így Lacinak fél nyolc előtt nem engedélyeztünk semmiféle zacskózörgetést. A reggeli készülődés körülbelül hasonlóan zajlott, mint szerdán, csak most jóval hatalmasabb zsákot kellett telepakolni.

Közben olyan, nem teljesen megerősített hírek szivárogtak ki a vezetőségtől, hogy a szobánkból mindent ki kell pakolni, ha nem akarunk fizetni az elkövetkező két éjszakáért. Így kis tanakodás után a felesleges holminkat (néhány büdös zokni, valamint az utolsó napra félretett tiszta fehérneműk) a szabadkaiak egyik vezetőjére, Oszkárra bíztuk.

Fél kilencre mindent elrendeztünk, és frissen, üdén, 15-20 kilós hátizsákokkal roptuk a táncot a központilag sugárzott zenére a szálloda előtti parkolóban. A kabrio már félórája várt, de a csoport nagy része vagy fel sem kelt még, vagy a közeli boltban vásárolt. Csak Oszkárt találtuk lenn. Szép lassan arra is fény derült, hogy aznap három túra lesz: egy könnyű egy nehéz és egy gerinc; de az elején mindhárom együtt fog haladni a Tisza-forrásig, így valamennyien a kabrioval fogjuk megtenni az első 20-30 kilométert.

Egy jó órás várakozás után Robinak végképp elborult az agya. Elhatározta, ha mások így, akkor ő is úgy, és nem érdekli, hogy mindjárt tíz óra, akkor is elmegy a sarki boltba kenyérért. Abban a másodpercben felsejlett Bánhidi Attila fehér pólós, hátizsákos alakja a csapat többi tagjával a háta mögött. Éppen nősülési terveit és az ukrán nők ide vonatkozó készségességét taglalta, amikor pocakját elégedetten végigsimítva jobb sarkán megperdült és nekünk szegezte a kérdést – Hát ti hová, hová? Indulás van! Reggel nyolctól mostanáig nem volt időtök boltba menni?!

Most kisebb kabriot kaptunk, mindössze négy keresztüléssel, ellenben hárommal többen voltunk (Attila, Ádám, Zsuzsa), mint előző nap. Még a csapat negyedrésze sem szállt fel, már minden hely megtelt. Erre Attila így kiáltott: - Minden fiú vegyen egy lányt az ölébe! Óriási hátizsákommal Lehotczky Gyula és Radnóti Sándor közé préselődve rémülten körülnéztem, majd az izmos férfiölek helyett eltökélten a fapadnál maradtam. A többiek sem mutattak túl sok hajlandóságot a parancs teljesítésére, mire Attila maga ajánlkozott, hogy szívesen valaki ölébe ülne. Ismét nem volt önként jelentkező, így a későn felszállók kénytelenek voltak az állóhelyeken osztozkodni.

Amikor már majd kicsordult a kabrio a fürtökben lógó utasoktól, felberregett a motor, és lassan kigördültünk a parkolóból. Nemsokára rövid szünetet tartottunk az első bolt előtt, hogy a peches várakozók, mint például a Robi, is tudjanak valami kenyeret vásárolni. Majd lendületesen folytattuk hepe-hupás utunkat a Fekete Tisza mentén. Eleinte még voltak hidak: szélesek, és korláttal védettek, majd keskenyebbek és korlát nélküliek, végül azok is elfogytak. Ekkor láttuk csak meg igazán, hogy mit tud a kabrio. Minden hezitálás nélkül a Tiszába vetette magát és nyolcvan centis vízben árral szemben dübörgött fölfelé. A magas partra felkúszott, a sártengeren átúszott, a kőhalmokon lecsúszott. Mi pedig sikítottunk, kapaszkodtunk és fényképeztünk. A szélen ülőknek aznap a borotválkozásra nem volt sok gondjuk, sőt hajuk sem sok maradt, a fenyőfák lenyúló ágai csak úgy szedték a skalpokat.

Egy ágas-bogas száraz fenyőtörzsekből álló hordalékkupacnál véget ért az utazás. Széthullott végtagjainkat összeillesztettük, hátizsákjaink elgurult tartozékait összeszedtük és gyors ütemben kiürítettük a kabriot. Mi öten, az egyedüli vállalkozók a gerinctúrára, kicsit hátramaradtunk, hogy aprólékos gonddal rögzítsük magunkon a hatalmas zsákokat.

Mindjárt akadályversennyel kezdődött a túra: a fent említett hordalékkupac túloldalára kellett kerülni. Máskor játszótéri mászókázásnak tűnt volna a feladat, de most, 15 kilóval a hátamon mindjárt meglódultam oldalirányba és kevés választott el egy kis tiszai fürdőzéstől. Végül Laci a kezét nyújtotta, és így sikerült száraz lábbal átaraszolnom a túlsó partra.

Innen még egy darabig a széles dózerutat követtük, majd kettévált a csapat. Laci ötünknek egy rövid, meredek mellékutat javasolt a forrásig, a többiek pedig a Tisza mentén folytatták egy lankás, de jóval hosszabb úton. Mielőtt elváltunk volna, Attila aggodalmát fejezte ki, hogy ötünknek nem sok túráznivaló maradt aznapra, hiszen a kabrio a vártnál jóval messzebbre elvitt. – Ez így nektek semmi – mondta, majd készségesen széthajtotta térképét és azon melegében berajzolt nekünk egy harminc-kilométeres járatlan kerülőutat az 1700-as gerinceken. Mire én: – Attila, lehet, hogy neked ez tényleg semmi, de nekünk bőven elég. Azzal udvariasan megköszöntük a szolgálatkészségét, és inkább az eredeti tervekhez tartottuk magunkat.

Húsz perc múlva már fent is voltunk a Fekete Tisza forrásánál. Vagy két méter magas, hosszú kőfal állt előttünk, mely, mint a Pizzai ferdetorony, vészesen dőlt előre a ránehezedő hegy súlyától. A fal közepén széles sugárban zuhogott a víz egy kerek kőmedencébe. Mire Ágival felvánszorogtunk, Robi és Laci már derékig levetkőzve pancsoltak a jéghideg vízben. Párás, tikkasztó hőség volt, úgyhogy mi is megszabadultunk minden felesleges ruhadarabtól. Majd a forrás melletti asztalon megterítettünk ebédre. Laci elővette a gázfőzőt, és a legnehezebb élelmiszeradagokat rögtön megfőzésre ítélte.

Jóllakottan, a kiterített polifoamokon fürdőruhában napoztunk, amikor negyven perc múlva ránk talált a csapat többi, hőségtől izzadt, mászástól elcsigázott tagja. Rögtön fel is háborodtak, hogy hogy sikerült nekünk ekkora zsákokkal ilyen előnyre szert tenni, de a Tisza hűs vize hamar lehűtötte kedélyeiket. Ádám olyan önzetlennek bizonyult, hogy utolsó csepp sörét és megosztotta velünk, sőt arra is vállalkozott, hogy az ebédnél termelt szemetünket magához veszi.

Megvártuk, amíg a többiek is megebédelnek, és útra kelnek. Elbúcsúztunk mindkét csapattól, majd lassan mi is szedelődzködtünk. Megtöltöttük kulacsainkat Tisza vízzel, és mentünk megkeresni a táborhelyünket, ami valóban csak pár száz méterre volt a forrástól. Árnyékos és viszonylag sima terepet szerettünk volna találni, ami nem volt könnyű feladat, de végül az erdő szélén, a fenyőfák között ráakadtunk egy alkalmasnak tűnő területre. Azért így is jó időbe telt, míg a sátor alatt a hepe-hupákat kiegyenesítettük, és a hátmasszírozó fa- és gyökérdarabokat kigyomláltuk. Robi egy halom mohát szedett és azt gyömöszölte a már felvert sátra alá.

Amikor elkészültünk, elhatároztuk, hogy zsákok nélkül indulunk egy kisebb túrára, az Attila által javasolt gerinc negyedének bejárására. Mivel Hannának égtek a vízhólyagjai és amúgy is álmos volt, vállalta, hogy marad a tábort őrizni. Laci, Ági, Robi és én a plusz tehertől megszabadulva, szinte repültünk az ösvényen.

Előbb két fenyőerdővel benőtt dombot kellett megmásznunk. Az összes akadályt néhány elmocsarasodott tócsa jelentette. Helyenként tisztások szakították meg az erdőt. Itt hirtelen eltűnt az ösvény. A fű és gyomnövények elérték a két métert is. Csak lassan, széles úszómozdulatokkal lehetett közöttük haladni. A napfényben bőven hullott a temérdek virágpor. – Gyuri hogy örülne, ha itt lenne! – emlegettük. Közben igencsak kellett a lábunk elé nézni, ugyanis kitört fenyőfák éles csonkjai gáncsvetésre készen rejtőztek a sűrű gazban.

Az utolsó tisztás után patakvölgybe érkeztünk. A túloldalon kezdődött a bizalomgerjesztő nevű Barátka, amire fel akartunk mászni. Az ösvény rég elveszett, és a térkép alapján nem is volt esély megtalálni. Laci úgy döntött, fogjunk hozzá a mászáshoz toronyiránt. Pillanatokon belül irdatlan emelkedőn találtuk magunkat. – Ide akart az Attila hátizsákokkal küldeni minket?! – hüledeztünk. A látvány azonban kárpótolt a fáradságos mászásért – a fenyőerdő alja dús, haragoszöld mohaszőnyeggel volt terítve. Amerre csak néztünk, mohát láttunk: a köveken, fatörzseken, gyökereken, még a talajon is. Volt ott minden fajta moha: apró, perzsaszőnyegszerű, mély, ruganyos és leveles. Amikor elfáradtunk, egyszerűen belefeküdtünk a mohaágyba egy kicsit pihenni. Robinak a moháról megint Gyuri jutott eszébe: - Ha most itt lenne, biztos mondaná „Micsoda fantasztikus koszorú-alap!”

Ahogy azonban magasabb régiókba értünk, a törpefenyők övébe, a mesebeli világnak hirtelen vége szakadt. A törpefenyők erős ágai szorosan zárultak, és szinte képtelenség volt sérülések nélkül keresztülhatolni rajtuk. A két fiú elől vágtatott, mi Ágival jócskán lemaradtunk és szerettük volna feladni az egészet. Időnként kiáltottak: - Erre, erre! Mi pedig válaszul: - Merre, merre? Nem látjuk hol vagytok!

A törpefenyők után alacsony borókásba érkeztünk. A sebek és karcolások egyre csak szaporodtak a lábainkon. – Ez nem is a Barátka, hanem a Kibaszócska – keresztelte át a hegyet Laci, de azért lilásrózsaszín síbotjával csak törte az utat előre rendületlenül.

A fiúk minden vadcsapásban a jelzett utat vélték felfedezni, de minduntalan be kellett látniuk, hogy tévedtek. Már csúcs-közelben érezték magukat, és ilyenkor, mint mindig, extázisba estek és konokul vágtáztak felfelé nem sokat törődve azzal, hogy mi élünk-e vagy halunk.

Végre kiértünk a füves részre, bár ez is épp elég buckás volt és nehezen járható. Ráadásul a csúcs sokkal messzibbnek bizonyult, mint kezdetben gondoltuk. Az idő is előreszaladt. Ági kezdett aggódni, hogy Hanna vajon nem esik-e pánikba. Azonban a fiúkat már száz ökörrel sem lehetett volna visszatartani. Így aztán mi is összeszedtük maradék erőnket, és tovább vonszoltuk magunkat.

Végül nem bántuk meg. A csúcson megtaláltuk a két világháború közötti lengyel-román határt jelölő oszlopot. A lengyel-magyar határkövet viszont hiába kerestük. Fentről amerre a szem ellátott, hegyek végtelen láncolata tárult elénk minden irányban. Láttuk a tisztást is, ahol letáboroztunk. Ijesztően messzinek tűnt. Fent fújt a szél, jókora felhő emelkedett fel a völgyből és kezdte betakarni a csúcsot. Alkonyodott. – Jó lesz sietni, - mondta Laci – még eltévedünk a ködben meg a sötétben.

Lefelé valahogy rátaláltunk az ösvényre, így megúsztuk, hogy még egyszer át kelljen törnünk a borókák és törpefenyők dzsungelén. A mohás meredek hegyoldalt is kihagytuk, azonban az ösvény a hegy másik oldala felé kanyarodott el, és mire észrevettük, már igen messze kerültünk az eredeti úticélunktól.

A pataknál Laci és Robi előrementek az utat felderíteni. Jó messzire kerültek, és a zúgó vízcsobogás miatt nem hallottuk, mikor kiáltottak utánunk, hogy jöjjünk. Csak vártuk, vártunk és már azt hittük, hogy elfelejtkeztek rólunk, mikor Robi pöttyös kendője végre feltűnt a bokrok sűrűjében.

Hátra volt még egy küzdelmes mászás kidőlt fenyők szúrós ág-bogain keresztül, majd megint ott voltunk a magas fűben, azután az erdős dombokon.

Ági megkérte Robit, hogy szaladjon előre, nyugtassa meg Hannát. Robi végül mindössze öt perccel ért előbb a sátrakhoz, mint mi. Hannát azonban nem kellett nyugtatni. Épp akkor ébredezett Csipkerózsika-álmából és esze ágába sem volt majrézni.

Már igencsak sötétedett és a levegő is lehűlt, úgyhogy előbb körbejárt a csúcspálinka, majd gyorsan hozzákezdtünk a vacsorakészítéshez: Jókai bableves és tea volt az aznapi menü. Mivel nem volt mit csinálni kint a sötétben és hidegben, úgy döntöttünk, végre kipihenjük magunkat, tíz órakor jó éjszakát mondtunk és bebújtunk a sátrainkba. Csak Robi tett még egy különtúrát a Tisza-forráshoz, hogy a holdfényben megfürödjön és másodszor is lánnyá változzon.

[pic]

Augusztus 3, péntek

Napsütéses reggelre ébredtünk. A sátram belső fala vízcseppektől dúsan gyöngyözött és nehézkesen csüngött lefelé, kívül azonban teljesen száraz volt, amin igen elcsodálkoztam. „Ez a sátor ezek szerint az utolsó cseppig beereszti az összes harmatot? Rendkívül praktikus! Vajon mit csinál egy kiadós esővel?” – morfondíroztam magamban, miközben mindent kipakoltam a polifoamra, hátha hamarabb megszárad a belső rész, de sajnos árnyékban voltunk. A zipzárhúzogatásra persze a többiek is felébredtek. Robi rögtön el is magyarázta, hogy a belső nedvesség nem más, mint az én lecsapódott leheletem, és azt tanácsolta, hogy legközelebb ne lélegezzek annyit, vagy hagyjam tárva-nyitva a bejáratot, de a leghatékonyabb az lenne, ha mindkettőt egyszerre alkalmaznám.

Már magasan fent járt a nap, amikor elindultunk. Laci a tegnapi Kibaszócskához hasonlatos emelkedőt ígért az út első szakaszára, amitől hallatlanul lelkesek lettünk. Laci és Robi azonnal előre vágtáztak. Hannának is sikerült lépést tartani velük, hiszen ő lényegesen könnyebb terhet cipelt mint a többiek. Mi Ágival rendszerint 50-100 méter lemaradással követtük az előőrsöt. Ők persze, ha találtak valami árnyas, hűs helyet, mindig készségesen leheveredtek és bevártak minket. Azután „Na, megjöttek a lányok, indulhatunk tovább!” kiáltással már kapták is volna magukra a zsákot, ha mi nem kezdünk el nyüszíteni egy kis pihenőért.

A fenyőerdőben még viszonylag kellemes volt a klíma, de amint ritkulni kezdtek a fák, kezdett elviselhetetlenné válni a párás hőség. Izzadt hátunk szinte összeolvadt a hátizsákkal. Ráadásul a tűző napsütésben elhízott böglyök támadtak meg minket. Lustán zümmögtek a fejünk körül és minden szabadon hagyott bőrfelületet elleptek. Hiába csapkodtunk, söpörtük le őket, nyomukba újabb rajok érkeztek. Úgy tűnt, a környéken nem tartottak állatokat, és az izzadságra szomjas rovarok végre alkalmas prédára leltek. Persze, Laci, Robi és Hanna próbálták elhitetni velünk, hogy a böglyöket kifejezetten Ági és én vonzzuk, merthogy azok emberre nemigen szállnak csak állatra. Ági pedig köztudottan Biri, a birkalány Péter kedvenc rajzfilmjéből, hiszen a haja is erről árulkodik. Hogy én milyen állat lennék, ebben a kérdésben nem sikerült megállapodniuk.

Szerencsére az emelkedő azért korántsem bizonyult olyan drámainak, mint az előző nap. Legalábbis áttörhetetlen dzsungel helyett itt többnyire kitaposott ösvényen haladtunk felfelé, és csak néha kellett kidőlt fenyőfákon tornázni. A havasi legelőkre kiérve végül azok is elmaradtak. Ahogy magasabbra értünk, a szél felerősödött, és lassan a böglyöktől is megszabadultunk. Hátra tekintve láttuk, hogy mekkora utat tettünk meg a táborhelyünktől, sőt a távolban, párába burkolózva a Barátka csúcsa is halványan felsejlett.

Aznap az 1707 méter magas Tatárka volt az első csúcs, és tudtuk, hogy onnan már gerincen haladunk tovább, vagyis drasztikusabb emelkedők már nem fogják fogyóban lévő energiánkat tovább emészteni. A mászáshoz jelentős motiváló erőt adott, hogy a csúcsra Laci ebédszünetet ígért hosszabb pihenővel. Ez nemcsak a hátizsáktól, hanem még a bakancsoktól való ideiglenes megszabadulás reményét is felcsillantotta. Igaz, most vízhólyagok nem gyötörtek, mert szivacsdarabkákkal alaposan kibéleltem a bakancsom, de a hátizsák övszíja annál inkább kikezdte a medencecsontomat. Áginak a kulcscsontjáról kezdett leradírozódni a bőr, ráadásul a sarkai is felrepedtek. Hannának szintúgy. Robi csak az orrát fájlalta, ami simlis pöttyös kendője ellenére is paprikapirosra égett. Egyedül Lacinak nem volt semmi panasza, vagy mélyen eltitkolta.

A Tatárkán akkora szélvihar támadt a tűző napsütésben, hogy vigyázni kellett el ne röpítse az elkészített szendvicseket a kezünkből. A csúcsot csak néhány földbe szúrt bot jelezte, amikre rögtön kitűztük büdös zoknijainkat és vizes törülközőinket. Ebéd után Laci kiosztott két méter ragtapaszt, hogy leápoljuk sajgó sebeinket. Egy jó órát lustálkodtunk odafent, élvezve a kilátást, a hűs, bögölymentes levegőt. A csúcs közelében még világháborús lövészárkokat is találtunk, ami a csupasz havasokon különösen nagy érték ha az emberre rájön a szükség.

Az út egy jó darabon pontosan a gerincen folytatódott. A völgyekben lent esztenákat láttunk. Felhallatszott a tehéncsordák és birkanyájak folyamatos kolompolása. Körbe mindenütt zöldeskék hegyvonulatok hullámoztak, ameddig csak ellátott a szem. Az egyik úgy nézett ki, mint egy hanyagul odavetett, dúsan redőzött zöld bársonyköpeny. Ezt nagy gonddal le is fényképeztem, mégpedig guggolva a Robi lába közül, hogy a szembe sütő napot így iktassuk ki. Akkor még nem tudtuk, hogy a film rosszul volt befűzve a gépembe, így teljesen felesleges volt az igyekezet.

A gerincen eleinte egy ’manöken ösvényen’ vezetett az utunk. Az elnevezés Hannától származik, ugyanis olyan keskeny és viszonylag mély volt a kitaposott út, hogy egyszerre csak egy láb fért el benne. Így csak a manökenekhez hasonlóan, ringó csípővel, egyik lábunkat pontosan a másik elé helyezve lehetett haladni rajta. Ez a járás még a divatbemutatók kifutópályáján sem lehet valami kényelmes, de ott legalább jól mutat. Ám túraszerelésben, 15 kilós hátizsákokkal valószínűleg nem nyújtottunk valami megigéző látványt, amint így végigtipegtünk a hegygerincen.

Nemsokára azonban az ösvény szélesebb szekérútba torkollott, amin már hárman is elfértünk egymás mellett. Itt annyira felgyorsítottuk a tempót, hogy Lacinak rögtön támadt egy ötlete, hogy jó lenne pár kilométer kitérőt tenni a közeli, szintén 1707 méteres Magyar Havas megmászására. A hátizsáktól sajgó tagjainkat tapogatva kétségbeesetten néztünk Lacira, mire ő azzal bíztatott, hogy a csúcs lábánál hagyhatjuk a zsákokat és terhek nélkül megyünk fel.

Zsák nélkül úgy mentünk előre, mint a sugárhajtású pillangók. Szinte meg sem tudtunk állni a lendülettől. A Magyar Havas sziklatetejéről újabb, meredek falú völgybe láttunk be. Fent azonban nem volt senki. Azóta, hogy a Tisza forrásnál elbúcsúztunk a csoporttól még egy teremtett lelket sem láttunk.

Indultunk tovább a szálláshelyünk felé, ahol egy morénahalmoktól és hegyláncoktól körülzárt medencében jókora tengerszem csillogott, de előbb még a tó fölött magasodó 1761 méteres Vadászkára kellett feljutni. Laci nagyon szívére vette volna, ha ezt az utolsó csúcsot kihagyjuk. Mivel a végső emelkedőt ismét hátizsák nélkül tehettük meg, beleegyeztünk a mászásba. Fent kiugró sziklapárkány, lent, 1600 méteren zöldellett a tengerszem. A lemenő nap fényében a Vadászka csúcsának árnyéka már a víztükör felénél járt. Sürgettük Lacit, hogy menjünk, amíg van egy kis napfény, hátha lehet fürödni a tóban.

A lemenet fekete pályán történt, hogy minél hamarabb célhoz érjünk. Igaz, még így is jókora kitérőt kellett tenni a legalsó, szakadékos rész miatt. A tó partján ledobtuk a hátizsákokat. Először Robi ért a vízhez: - Gyerekek, ez meleg! – kiáltotta. Sátrat verni később is ráérünk, gondoltuk, és gyorsan előkotortuk a fürdőruhákat.

Laci már nyakig a tóban lubickolt, még a napszemüvegét is elfelejtette levenni. Utána Robi és én merészkedtünk be. A talaj iszaptól süppedős volt, tele éles kövekkel, úgyhogy nem lehetett sokáig vacakolni. Óriási üvöltéssel vetettük magunkat a vízbe és egy idő után már nem tudtuk, hogy azért fáj-e mert nagyon hideg, vagy azért, mert nagyon forró. Bár valószínű, hogy az előbbi eset állt fent, ugyanis Robi hamarosan bejelentette, hogy harmadszor is lánnyá változott. – Érdekes –, mondtam én – velem ez soha nem fordul elő. Akármilyen meleg van, én még sohasem éreztem, hogy fiúvá akarnék változni. Végül nagy sikongatásokkal Hanna is megérkezett. Igaz, pár karcsapás után ki is menekült. Ági pedig úgy döntött, hogy az úszást kihagyja, inkább elmegy a patakhoz mosakodni.

Pár perc múlva az utolsó napsugarak is eltűntek a Vadászka csúcsa mögött, és hirtelen több fokot zuhant a hőmérséklet. Vacogva, libabőrösen öltözködni kezdtünk. Elbújni persze nem volt hova. Laci megszólalt: - Mónika, ne nézz hátra, mert most lehúzom a vizes gatyám! – Helyes, - mondtam – akkor te se nézz hátra, mert én is ugyanezt csinálom! Robi bezzeg előbb szemérmesen fölállította a sátrát, majd bent öltözött át. Mióta állandóan lánnyá változik, nagyon szégyenlős lett.

A sátrakat nem messze a tóparttól, a tűzrakó hely közelében állítottuk fel. Robi kiszámította melyik szögből fog felkelni a nap, és abba az irányba fordította a bejáratát, hogy a nap első sugarai majd egyből az ő talpait masszírozzák. Én csak a talajviszonyokat vettem figyelembe, és így későn vettem észre, hogy a szél duplájára dagasztja és emelgeti a sátram. De nem baj, gondoltam, a sárkányrepülés mindig is izgatta a fantáziámat.

Nemsokára minden létező ruhadarabot magunkra húztunk, és még így is dideregtünk. Különösen Robi, akinél nem volt hosszúgatya, így lánysága már-már állandósulni látszott. Egy félig elégetett asztal üszkös darabjaiból tábortüzet raktunk, azután köréje ültünk és eljátszottuk a makk ászt. Közben Laci megfőzte a vacsorát.

A mosogatás és szemétégetés után még egy darabig füstültük magunkat a tűz körül. Az ég fantasztikusan tiszta volt, sehol egy felhő, felettünk ragyogott az egész Tejútrendszer. Laci, - aki hajdanán csillagász szeretett volna lenni, de egy fatális tévedés miatt nem fizika, hanem matek szakra vették fel az egyetemen, és csupán ennek köszönhető, hogy még nem csapódott a földbe egy Vámos nevű üstökös, - régi lelkesedésével beazonosított minden bolygót és csillagképet. Robi pedig, - aki ugyan nem említette, hogy gyerekkorában meteorológusnak készült – az eget kémlelve a következő időjárás előrejelzéssel rukkolt elő: - Gyerekek, kibaszott hideg lesz az éjszaka.

Közben a hegyek mögül méltóságteljesen felúszott az égboltra a telehold óriási, narancsvörös tányérja. Sápadt fényénél félelmetesre színeződtek a közeli hegyláncok és hosszú elnyúlt árnyékot vetett minden tárgy. Olyan volt, mintha téren és időn kívül, valami földöntúli létbe kerültünk volna át.

- Na milyen táborhelyet találtam? – kérdezte Laci büszkén. – Nem rossz, csak éppen piszok messze van minden kocsmától – sóhajtott sörre szomjas szájjal Robi. Közben térképét a holdfényben méricskélve már a másnapi utat tervezgette: - Szerintem innen mindössze hat óra út, és már iszogathatjuk is az első korsóval Körösmezőn. – Na, na azért azt is számítsd hozzá, hogy én is itt vagyok, – mondtam szerényen. – Na jó, akkor hét. – És én is! – szólt közbe Ági. – Akkor nyolc – legyintett lemondóan Robi.

A tűz lassan parázzsá égett, és Robi időjárás előrejelzése kezdett valósággá válni, így gyorsan indultunk fogat mosni, és lefeküdni.

[pic]

Augusztus 4, szombat.

Robi elszámította magát a nappal kapcsolatosan, ugyanis a sűrű pára miatt a talpmelengető masszázs elmaradt. Ráadásul sikerült kint felejtenem a bakancsomat egy nylonzacskóban, amit az orkánszerű szél egész éjszaka Robi fülébe zizegtetett. Ezért aztán karikás szemekkel, teljesen összetörve kúszott ki a sátrából. A pálinka is rég elfogyott már, a sörtől pedig még iszonyú messze voltunk, így nem volt semmi, ami megvigasztalhatta volna. Fáradt szemeit körbejártatta a szemközti hegyláncokon, és ijedten így kiáltott: - Jé, emberek, körbe vagyunk véve! És valóban, a gerincen egymástól jókora távolságra három parányi emberalak állt. Botra támaszkodva, szinte mozdulatlanul meredtek felénk. Mögülük kolompok csengettyűk hangja hallatszott.

„Na, akkor lőttek a reggeli mosakodásnak és WC-zésnek” gondoltam. Mire a reggelinél tartottunk, már egy egész birkanyáj legelészett körülöttünk. A pásztorok nem szóltak semmit, kifejezéstelen arccal szemlélték a nem mindennapi reggeli műsort: mosogatás, sátorbontás, vízhólyag ragasztás, csomagolás, fogmosás, manikűrözés, fésülködés, Áginak hajfonás, napolajozás, fényképezés, bakancshúzás.

Időközben a hajnali pára eloszlott, és a nap teljes intenzitással ontotta sugarait. Robi fájdalmasan simogatta leégett orrát, miközben legújabb meteorológiai megfigyeléseit közzétette: - Szeretném megismételni a tegnap esti időjárás jelentésemet, - mondta - csak most ellenkező előjellel. Sajgó tagjainkra feltornáztuk a hátizsákokat és megindultunk a morénahalmokon túlra. A medence mögött egy további völgy húzódott, melynek egyik falán a tóból kilépő patak vízesése zuhogott végig. A túloldalon, egy enyhébb emelkedőn felmásztunk a gerinc közelében futó szekérútra, és azon indultunk tovább.

A párás levegő nem kedvezett a fényképezésnek, pedig minden kanyar után újabb völgyek bukkantak elő további esztenákkal és tengerszemekkel, valamint sziklaormokkal a csúcsokon. Egyre sűrűbben találkoztunk emberekkel. Nemcsak pásztorokat láttunk, hanem sátrakat, majd turistákat is. Amikor pedig végleg leereszkedtünk a gerincről, Radnóti Sándorral futottunk össze. Röpke félórában előadta az előző két nap viszontagságait: reggeli várakozások, hajnali hazatérések, elégedetlenségek, amik miatt végül úgy döntött, hogy egyedül vág neki a hegyeknek. Arról érkezett, amerre mi tartottunk, és nem sok jóval bíztatott az utat illetően. Sörről, kocsmáról hiába faggattuk, ilyesféle dolgokról nem tudott felvilágosítást adni.

Egy völgybe leérve a sífelvonó alján turistaház-szerűséget véltünk felfedezni. Kint a kertjében emberek üldögéltek. Az asztaluk ételtől-italtól roskadozott. Laci egy orosz bukással felvértezve, kissé magyaros akcentussal ugyan, de folyékonyan mindjárt felvonultatta az egész szókincsét: - Добрый день! Пиво есть? A válaszból rögtön kiderült, hogy rossz helyen járunk. Nem turistaházhoz, hanem privát buliba csöppentünk. Sör esetleg pár száz méterrel feljebb lenne, bár tegnap zárva volt a hely, mondták. Úgy döntöttünk, nem kockáztatunk. Az utunk amúgy is lefelé vitt. Még elmentünk néhány ház mellett, és feltettük a fenti kérdést, de sehol sem jártunk sikerrel. Végül sorsunkba beletörődve letelepedtünk a fenyőerdő szélén, és Laci előkotorta a gázfőzőt, hogy sör helyett vigasztalásul az utolsó tasakos Tyúkhúsleveseket tálalja fel. Azonban Robi vigasztalhatatlan maradt.

A jó órás szieszta után nekigyürkőztünk az utolsó szakasznak, mely az 1403 méter magas Nagy Mencselyen át vezetett. A térképen két út is szerepelt: a hosszabbik érintette a csúcsot, a rövidebb pedig vagy 50 méterrel alatta vezetett. Radnóti Sándor, aki a csúcson keresztül jött, figyelmeztetett, hogy az az út szinte járhatatlan. Ágival minden rábeszélő készségünket bevetettük, hogy a csúcsmámortól bódult fiúkat most az egyszer meggyőzzük, a dolgot akkor is lehet élvezni, ha az ember nem feltétlenül jut el a csúcsra.

Egyelőre nem nyilatkoztak, csak kitartóan masíroztak előttünk egyre feljebb és feljebb. A sáros szekérút szélén málnásra bukkantunk tele érett szemekkel. Itt Ágival jócskán lemaradtunk, Robi csak legyintett: - Most málnával tömjem a hasam sör helyett? Végül az út egy gazos rétbe veszett el, ahol a magas fűben alattomosan bújtak meg a szúrós tüskeágak, és éles fenyőfatörmelékek. A lábamon tovább szaporodtak a horzsolások, a karomon és a nyakamon viszkető kiütések keletkeztek. Az út újra felbukkant, de csak azért, hogy szögesdrót-kerítésben végződjön. Ezt csak egy életveszélyesen meredek, kő borította lejtőn lehetett kikerülni. A lecsúszókat széltörés pusztította erdő kiszáradt csonkjai fenyegették karóba húzással. Amikor ezen is túljutottunk, egy fiatal és sűrű növésű fenyőerdőben találtuk magunkat, ami a maradék bőrt is lenyúzta rólunk. Ennyi megpróbáltatás, no meg a sör utáni olthatatlan szomj végül megtörte a fiúkat, és már nem keresgélték a csúcsot, csak a mielőbbi hazajutást.

Még számtalan kidőlt fenyőfa kiszáradt csonkján kellett átkapaszkodnunk, utána combig csalánba és bogáncsba gázoltunk, mire újra rátaláltunk a szekérútra. Azonban a kiszáradt sártól mélyen barázdált úton sem esett jól a járás. Jócskán lemaradtam, mikor azt vettem észre, hogy az út szélén jókora tehéncsorda legelészik, és a vezérbika vészjósló tekintettel mered rám. Azonnal átvillant az agyamon Gregoriosz Domosz vérfagyasztó futóversenye a tehénné változott isteni Zeusszal a Vlegyászán. Csakhogy Gyuri maratoni futó, és a hátizsákja sem volt 15 kiló. „Elvesztem, megadom magam”, gondoltam. – Ági, légy szíves várj meg! – kiáltottam kiszáradt torokkal. Majd lassan, lábujjhegyen, a bikára csak oldalpillantásokat vetve osontam el a csorda mellett.

Végre túl voltunk a nehezén. Most már csak 6-700 méter ereszkedés maradt hátra Körösmezőig. Az utolsó pihenőt egy esztena melletti hideg pataknál tartottuk. Robi a pöttyös kendőjét és a csíkos trikóját is megfürdette a patakban, bár heveny napszúrásán ez már mit sem segített. A szemüvegének a szára a szeme sarkától a füle tövéig fehér csíkot égetett vörös arcára. – Sör, sör! – elhaló hangon csak ezt tudta hörögni, de az istenek nem hallották meg fohászát.

Többféle út is vezetett lefelé. Egyik nyaktörőbb volt mint a másik. A sok rossz közül, a legrövidebbet szerettük volna választani, de nem volt világos, hogy melyik is lenne az. Végül feltűnt előttünk két ember: egy sárga és egy piros sapkás. Most jöttek valamelyik legelőről hatalmas kaszát cipelve vállukon. Feltételeztük, hogy kaszálás után csakis a kocsmába mehetnek, tehát legjobb, ha követjük őket. Követtük is réten, mezőn, kerten, patakon át. Majdnem be is sétáltunk utánuk egy portára. Ott ugyanis az egyik lemaradt, de a másik ment előttünk le egészen Kőrösmezőig. És ha nem is a kocsmába, de az első boltba tért be. Mi pedig utána

– Добрый день! Холодное пиво есть?

– Конечно!

– Четыре пива, пожалуйта!

Azzal kitámolyogtunk a bolt elé a lépcsőre és ráhúztuk magunkat a hidegnek ugyan csak kis jóakarattal mondható dobozos sörökre.

Közben szórakoztatásunkra, egy esküvőre készülődő Volga parkolt le a bolt elé. Nagy üggyel bajjal aggatták rá a mű bazsarózsákat, nylonszalagokat és két hatalmas aranyra festett műkarikagyűrűt. A hátsó kereke defektes volt, de ezt a násznépnek még nem sikerült felfedezni. Mivel a mi orosztudásunk a sör rendelésben kimerült, így kénytelenek voltunk az Activity-ből vett mutogatós technikát alkalmazni. A homokórát el se kellett indítani, egyből rájöttek az ukránok, hogy mi a bajunk, és amúgy csokornyakkendősen, szmokingosan hozzá is láttak a kerékcseréhez, de ezt már nem vártuk meg.

Még fél Körösmezőn át kellett vonulnunk, de mivel csak öt óra volt, nem szándékoztunk a szállodába visszatérni, hanem kocsmát kerestünk. Egy óra gyaloglás után végül valami elsötétített bárhelységben kötöttünk ki. Ledobtuk a hátizsákokat. Kinyitattuk a mosdót. Azután vizesen, izzadtan, sárosan beültünk egy bársonyüléses bokszba. A Playboy címlapról érkezett elől köldökig dekoltált, hátul fűzött trikós, mini sortos pincérnő azonnal meg is érkezett. Robinak az elismerés angolul szökött a szájára: - Not bad, not bad. Majd amikor a fiúk magukhoz tértek az ámulattól, rendeltünk három kör vodkát, meg ugyanannyi sört és minden ehetőt is kihozattunk a konyháról.

Alaposan becsíptünk, és féktelen jókedvvel kacsáztunk a szállodához. Hanna, aki csak Colát volt hajlandó inni, méla megvetéssel nézett minket. A recepcióstól minden fennakadás nélkül megkaptuk a kulcsunkat. Szerencsére, a szobaszámra még emlékeztünk. Öt emeletnyi lépcső hullámzott a lábunk alatt felfelé menet. A sötét folyosón eltapogattunk az 511-es számig. Valahogy sikerült betalálni a kulcslyukba. Utána kicsit hézagosak az emlékeim.

Ágival kipróbáltuk a földszinti közfürdőt, de előttünk egy csapat kislány bezárkózott és hiába könyörögtünk oroszul, angolul, magyarul, csak visongtak, és járatták a zuhanyt. Ági mérgében a szappantartóját szétverte az ajtón, mire nagy nehezen bejutottunk.

Fent rá kellett döbbennünk, hogy a tiszta fehérneműinket Oszkárnál hagytuk, akiről időközben kiderült, hogy hosszú túrára indult, és hajnali egy-kettő előtt nem várható. Laci és Robi még elfogyasztottak öt üveg sört vacsoráig. Én félig alva halvát majszolva hallgattam, amint meghányták-vetették a Kárpát Egyesület múltját, jelenét és jövőjét. – Mónika, ne aludj, igyál! – ébresztett fel Laci időről-időre.

A vacsorához, szokásunkhoz híven, késve érkeztünk. Összekotortuk a maradékokat, de nem voltunk már igazán éhesek. Éjfél tájban félájultan ágyba roskadtunk. Laci még egyszer megszámolta, hogy megvan-e mind a hat konnektor, azután ígéretet tett, hogy hat előtt nem lesz zacskócsörgés, és jó éjszakát kívánt mindenkinek.

[pic]

Augusztus 5, vasárnap

Magyar idő szerint hajnali hat órakor csipogott Laci ébresztőórája. Lustán fordultam a másik oldalamra, mert a tapasztalat azt mutatta, hogy eddigi indulásaink nemhogy a magyar, de még a greenwichi időhöz sem tudtak igazodni. Robi azonban furcsa mozgolódást vélt hallani a folyosó irányából. Kidugta a fejét, mikor Oszkárékat látta teljes menetfelszerelésben elsorjázni az ajtó előtt.

– Hát ti? – képedt el Robi.

– Mi az, hogy hát mi? Hétkor indulunk, arról volt szó – világosította fel Oszkár.

– Milyen hétkor? Hiszen még csak hat óra van.

– Már hogy lenne hat óra. Ukrán idő szerint hét is elmúlt. Jobb lesz ha siettek!

Robi ekkor még mindig hitetlenkedve, kinézett az erkélyre, ahol, legnagyobb meglepetésére, Oszkár állítását látta igazolni: - Gyerekek, jobb lesz ha csipkedjük magunkat. A többiek már a csomagjaikat pakolják a buszba.

Kénytelenek voltunk beletörődni a sorsba: ma reggel nincs kávé, se tea, se semmiféle reggeli. Fürdőszoba használatra személyenként mínusz egy perc áll rendelkezésre. Öltözködésre, csomagolásra legfeljebb ugyanennyi, és már akkor is késésben vagyunk. Végül meglehetősen ziláltan és nyűgösen fél nyolcra sikerült levergődnünk a buszhoz. A KGB szállodától azonnal mentünk tovább a hídon túli másik szálláshelyhez.

Kiderült, hogy Ádámot kivéve senki sem marad a következő turnusra. Azaz, Attila, és két fiatal segédje, Tünde és Kata igen, de most ők is felszálltak velünk a buszra. Attila azért, hogy a Nyíregyházánál gyülekező újabb csoportot fogadja, Tünde és Kata pedig azért, hogy délelőtt tízkor Tiszaújlakon Deutch Tamás, rendkívül elfoglalt sportminiszter helyett tartson egy tábornyitó beszédet.

Bár az idő nagyon szorított, Nagyszőlősön kaptunk egy negyedóra szünetet, hogy utolsó grivnyájinktól megszabaduljunk. Még mi kényelmesen kavargattuk a tejszínhabos cappuccinót és átéléssel falatoztuk az ukrán krémest, a fehér blúzban, selyem szoknyában és körömcipőben toporgó Tünde izgalmában már háromszor átalakította a frizuráját, és egyre kétségbeesetten pillantgatott az órájára. Nyilvánvaló volt, hogy semmilyen európai időzóna szerint sem lesz tízre Tiszaújlakon.

Helyette fél tizenkettőre sikerült a települést jelző táblát elérni, akkor azonban újabb probléma merült fel: hogy tudniillik hol is található az a bizonyos tábor? Fel-le utazgattunk Tiszaújlakon vagy háromszor, közben megálltunk minden gyanús helyen, ahol legalább két sátrat láttunk felverve, mint például a vidámparkban és a cirkusznál, de a környéken senki sem tudott semmiféle táborról.

Időközben már valamennyien igen türelmetlenül fixáltuk az óráinkat, mert az hagyján, hogy Tündéék lekésik a miniszteri tábornyitót, de mi lesz, ha mi meg lekéssük az utolsó budapesti vonatot. Végül mégis találtunk egy embert Tiszaújlakon, akitől megtudtuk, hogy a falu széli kiserdőn túl van a tábor. Újabb negyedóra múlva rátaláltunk a kiserdő felé vezető rozoga útra. Egy marhaistállónál azonban véget ért az aszfalt, a sofőr pedig egy centit sem volt hajlandó tovább menni a három-kilométeres földúton.

Torzonborz arcú, tagbaszakadt férfi állt az istálló előtt. Kezében kantárt markolászott, hogy visszatartsa a szekerébe fogott, türelmetlenül hőkölő két lovat. Kikerekedett szemmel nézte, amint kinyílt a buszajtó, és Tünde lakkcipős lába a porba ugrott, nyomában Kata. Jó szerencsét kívántunk és búcsút intettünk a két lánynak. A lovas kocsis férfi nem ajánlotta fel nekik a segítségét, de egy jó darabig hitetlenkedve nézett utánuk, amíg el nem tűntek a fák mögött.

Tiszaújlak határátkelőhely, azonban a mi pecsétes engedélyeink Beregszászra szóltak, így még egy jó órát mehettünk ellenkező irányba, hogy újból elérjük a határt. Közben a szauna egyre nagyobb hőfokon működött a buszban. Attila, hogy enyhítse a forrongó hangulatot, két üveg barackpálinkát is körbeküldött, majd, példát statuálva egy szál zöld fürdőnadrágra vetkőzött, és mindenki hasonló cselekedetre szólított fel, követőkre azonban nem talált.

A határon a harminc perces áthaladási időnkkel ezúttal valóban rekordot döntöttünk. A vásárosnaményi benzinkútnál leraktuk a Vámos családot. Patakiék várták már őket, majd mentek velük egyenesen a Tiszára hűsítő fürdőt venni. Hívtak Robit és engem is, de köszönettel elhárítottuk, mondván, hogy szeretnénk a panorámás szaunát még Nyíregyházáig élvezni.

Három órakor futottunk be a Nyíregyházi pályaudvarra. Az már nyilvánvaló volt, hogy az intercityt nem érjük el, de a fél négyes gyorsvonat még szóba jöhetett. Robi elszaladt jegyet venni, én addig a csomagokkal bajlódtam. Még volt fél másodpercünk, hogy Ferit és Évát köszöntsük, és három mondatban elhadarjuk élményeinket és jó tanácsainkat, azután rohantunk a vonathoz.

A Nyíregyházán felszállóknak már csak fél lábára jutott állóhely, de legalább az ablakokat le lehetett húzni. Robival hamar kidolgoztuk a négyórás utazási ütemtervet: még Debrecen előtt az összes csomagunkkal együtt valahogy el kell jutni a büfékocsiig, ott pedig olyan lassan kell enni és inni, hogy a Nyugati pályaudvarig senki el ne mozdíthasson a helyünkről.

A tervet példásan teljesítettük. Szerencsére csak egy kocsinyi emberen kellett átgázolni a büféig. Ott még épp találtunk egy szabad kétszemélyes asztalt. Még terítő, váza és a vázában egy csokor színes művirág is volt. – Vigyük el a Gyurinak –, mondta Robi – biztos nagyon örülne neki. Valahogy a hátizsákokat is sikerült félig az asztal alá gyűrni, és már Debrecen előtt rendeltünk. Cigánypecsenyét és sört kértünk, de a pincér közölte, hogy vasárnap lévén, nincs frissen sültjük, ma csak reggelivel szolgálhat. Mondtuk, hogy jó, ma úgyis kimaradt a reggeli, kértünk hát egy-egy ham & eggs-et sörrel.

Robit persze hiába figyelmeztettem, hogy lassan egyen, a legnagyobb igyekezete ellenére az utolsó zsírcseppeket törölgette a tányérja fenekéről, amikor a debreceni pályaudvarról kigurult a vonat. Pedig akkor már a büfében is álltak az emberek. Nekem legalább Szolnokig kitartott a rántottám. Így aztán újabb és újabb üveg sörökkel próbáltuk körülbástyázni kemény munkával megszerzett helyünket.

Közben kielemeztük az elmúlt öt nap történéseit, a Kárpát Egyesület elmúlt hároméves tevékenységét, a történelmi filmek autentikusságának mértékét, az ír kérdést, a skót kérdést és a walesi kérdést, Zeffireli filmművészetét, a pedagógusok pályaelhagyásának nehézségeit, a BKV ellenőrök kijátszásának technikáit, a kisebbségi és többségi nacionalizmust, Csordás Ági munkakörét és nyaralási szokásait, az európai integráció és regionalizmus összefüggéseit, Robi továbbtanulási terveit, a tizenéves gyerekek humorérzékét, a státusz törvényt, Doma Gyuri lebilincselő elbeszélő képességét, a Mérai és a Victor család leszármazásának történetét, a földrajz-, a történelem- és az angoltanítás módszertanát, a határon túli magyarság sorsát és jövőjét, a pedagógus bérrendezés reménytelenségét, Robi teljesítménytúrákon szerzett tapasztalatait, hogy csak a legfontosabbakat említsem a több ezer téma közül.

Szerteágazó és színvonalas párbeszédünkből a szomszéd asztal sörtől elborult társaságának hangorkánja zökkentett ki. Kis híján tömegverekedés tört ki a büfékocsiban, de mielőtt a dolog véresre fajulhatott volna, a vonatunk három perc késéssel szerencsésen befutott a Nyugati pályaudvarra. Leszállás után még búcsút intettünk a szabadkaiaknak, majd elindultunk a főbejárat felé, ahol a Borsod Sör felirat alatt már ott szőkéllett Csordás Ági mosolygós feje.

Victor Mónika

................
................

In order to avoid copyright disputes, this page is only a partial summary.

Google Online Preview   Download